Bizonytalan ideje ültem a lépcsőfokon. Két
öklömmel fogtam közre fejemet és sírtam, de csak halkan. Nem akartam
közszemléletre adni fájdalmamat, így is biztosan elég szánalmasan festhettem.
Előkerestem mobilomat a kis oldaltáskámból,
amely szinte megállás nélkül rezgett. Láttam, hogy több SMS is érkezett, de
egyik sem érdekelt igazán. A kontaktok között felkerestem Kyungot és tárcsáztam
a számát.
Nem vette fel azonnal. Már éppen készültem
lerakni a telefont, amikor végül felvette.
- Szia, bébi. Mi az? – szólalt
meg halkan Kyung a másik oldalról.
- El tudnál jönni értem a
kórházba? – szipogtam.
- Máris indulok. – ezzel a
lendülettel le is tette a telefont. Tisztában volt azzal, hogy nagy szükségem
van rá és nem is firtatta tovább a dolgokat. Egyszerűen tudta, hogy megtörtént
mindaz, amitől már pár hónapja rettegtem.
De őszintén nem volt kedvem Kyunghoz. Nem
azért, mert nem szeretem, de a magány most jobb társamnak bizonyult. Nem volt
kedvem az emberek közelségéhez, ezért is választottam a könnyebb utat. Inkább
egy emberrel utazom, mintsem több százzal, köszönhetően a tömegközlekedésnek.
Idefele a metrót választottam, de kétség sem fért ahhoz, hogyha most is azt
választottam volna, valószínűleg pánikot kaptam volna.
Telefonomat visszahelyeztem a táskámba és
visszatértem a kezdeti pozíciómba, amit előzőleg is kényelmesnek találtam. Újra
elmélkedni kezdtem. A halálon és a mamán.
Egyetlen egy tény nyugtatott le csak igazán.
Tudtam, hogy a mama most már egy szebb és jobb világban van és szinte biztos
voltam benne, hogy HoSeok papa békével várt rá odafönt. Csakúgy, mint akkor régen,
még a gyárban…
Sose
feledem azt, amit akkor, ott, a nagymama meleg és kellemes otthonában mesélt
nekem az életéről. Ámulattal hallgattam és utána alig vártam, hogy bemutassam
nekik Kyungot, mert akkor még biztos voltam abban, hogy ő az én golyóállóm. Most már nem tudom, mit
gondoljak erről. Szeretem Kyungot, de abban is biztos vagyok, hogy nem ő az
igazi. Ő pontosan olyan nekem, mint Lyn mamának Suga volt. Suga papa… Olyan
furcsa kimondani. Sosem gondoltam ő rá úgy, mint a papám, csak aznap, amikor
ellátogattunk mamával a sírjához.
Aznap nagyon megtört szegény. Csak álltunk
ott, a sír előtt és néztük. Egy szó sem esett köztünk. Vártam, hogy meséljen
még róla valamit, de nem mertem megkérni, mert tudtam, hogy ő a csenddel akarja
megtisztelni Suga emlékét.
A sírkőbe volt egy kép is. Egy 20-as évei
elején járó fiú arcképe volt az. Még én is helyesnek találtam, pedig azóta rengeteget
változott az ízlés.
Elmélkedésemből kizökkentett az, hogy egy
árnyék besötétítette a kuporgó testemet és két láb is párosult ehhez az
árnyékhoz. Felismertem ezt a fekete, jócskán szakadt Converse cipőt.
- Gyere, hazaviszlek. –
nyújtotta karját felém Kyung.
Belecsúsztattam gyengéden az
átfagyott tenyeremet meleg jobbjába és egy óvatos rántással felsegített álló
pozícióba a barátom.
Meleg testéhez ölelt, de én csak szabadulni
akartam karjaiból, úgy éreztem nem vagyok alkalmas most emberi interakciókra.
Tudtam, hogy sértésnek fogja venni, de a legkevésbé sem izgatott. Ezúttal ő is
volt olyan kegyelmes, és megkímélt az ebből származó vitától.
Behuppantam az anyósülésre és becsatoltam
magamat a biztonsági övvel. Ezalatt az idő alatt Kyung is elfoglalta a maga
helyét a kormány mögött és egy pöccintéssel beizzította az RCZ típusú fekete
Peugeot-ját.
Kihajtott a parkolóból és belevetette
kocsiját a monoton forgalomba. Alig pár perc múlva már mindenki ködlámpával
közlekedett, olyan szinten elkezdett zuhogni az eső. A forgalom a város kellős
közepén megbénult, csak araszolgatni tudtunk. Beállt a forgalmi dugó.
Az ablaknak dőlve bámultam kifelé és
figyeltem, ahogyan a sétáló emberek küszködnek a tomboló időjárással. Komikus
volt őket figyelni, ahogy éppen kicsavarodik kezükből az esernyő, vagy ahogyan
ide-oda ugrálnak az úton keletkezett patakokat kerülgetve.
Kyung is ráért nézelődni. Próbált direkt nem
felém tekinteni, nagyon kerülte a kontaktust, de ezzel teljesen megbékéltem. Én
sem nagyon akartam kommunikálni.
Egy és fél óra alatt tettük meg végül a
hazavezető utat. Kirakott a ház előtt és már készült elindulni újra, amikor
visszagurult. Megálltam és visszafordultam.
- Ma nem akarsz később átjönni?
Jönnek Zicoék. Csak a szokásos, tudod. – hajolt ki az anyós ülés felöli
oldalon.
Felháborított a meghívása. Megértettem, hogy
ő nem gyászol, nem gyakran találkozott a mamával, de sejtésem sincs arról, hogy
fordulhatott meg a fejében, hogy én ma elmenjek szórakozni…
- Nem, Kyung. Itthon szeretnék
maradni. – hagyom annyiban. Nem volt vágyam a veszekedés.
- Ahogy gondolod. Akkor majd
hívlak. Szia, szeretlek. – hangzottak el a búcsúzó szavak, de már nem tudtam
elhinni azokat.
Intettem neki és besiettem a
házba, mert az eső továbbra sem állt el, bár már jócskán enyhült a vihar.
Egyedül voltam teljesen. Végre
nem volt ember a környezetemben. Felszabadultak a gátlásaim és végre
kiereszthettem a már rég elfojtott könnyeimet.
Ledőltem a nappali két személyes kanapéjára
és magzatpózba vágva magamat bőgni kezdtem. Egy bő tíz perc kellett ahhoz, hogy
kimerüljek a sírásban. Ekkor mintha elvágták volna a könnycsatornámat, nem
voltam képes több könnyet hullatni. Vagyis később biztosan fogok még, de mára
elég volt.
Hirtelen éhséget éreztem gyomromban. Meg se
lepett, reggel óta nem ettem. Délelőtt fél 11-től ültem bent a kórházban a mama
mellett, ugyanis reggel értesítették édesanyámat az orvosok, hogy a mama már
nincs valami jól. Akkor egyszerre elment minden étvágyam. Magamra húztam egy
farmert, egy pólót és már szaladtam is, hogy a legközelebbi metrót elérjem. Most
már utólag örültem, hogy mindez hétvégén történt. Ha nem így lett volna, a
munkából nehezebben tudtam volna ellógni.
Kinyitottam a hűtőt, ami még talán a
gyomromnál is üresebben tátongott előttem. Tudtam mi a teendőm, de nem volt
hozzá semmi fintorom.
Az utóbbi időben instant ramenen éltem, és
ezt a sorozatot a mai napon se szakíthattam meg. Elővettem egy dobozból a
zacskós tésztát és gyorsan elkészítettem.
Tényleg nem volt gusztusom már rament enni,
de nem láttam jobb megoldást éhségem megszüntetésére.
A konyhapulton ülve a tésztát majszolva a
telefonomra vándorolt tekintetem. Kicsit tartottam attól, hogy a kezembe
vegyem, végül megléptem. Egyszer el kellett olvasnom azokat az SMS-eket.
Megnyitottam őket. Mindegyik ugyanazzal a
tartalommal volt megtöltve, csak más-más megfogalmazásban.
Az utolsó SMS viszont Kyungtól származott.
Még délután kaptam tőle.
„Ma este gyere át, megünnepeljük Taeil szülinapját”
- Hmpf. – sóhajtottam. Meg is feledkeztem
Taeil szülinapjáról. Sajnáltam, hogy nem tudok ott lenni, de biztosan megérti
majd…
Szöget ütött mégis a fejembe az, hogy mi
lenne, ha elmennék. Nem ünnepelni, csak inni. Lerészegedni.
Újra a telefonom képernyőjére
lestem. Végül visszaírtam:
„Vissza tudsz jönni értem?”
Nem voltam benne olyan biztos,
hogy jó ötlet lesz, de talán megéri majd. Jaj,
csak a mama mit gondol majd rólam…
