7. fejezet - Vonzalom

  Elindultam Hyungwonnal a hátam mögött a bejárat felé, de már a lépcsőknél éreztem, hogy valami nagyon nincs renden odabent. A szívem kalimpált, néha lórúgásnyit vert a mellkasomra és valami folytán érezni kezdtem, ahogy az ereimben lüktet a vér. Egy pillanatra megtántorodtam, de úgy tettem, mintha csak meg szerettem volna állni egy időre, hogy kikeressem kulcscsomómat a zsebemből. Valószínűleg ügyesen színleltem rosszullétem, mert Hyungwon nem kapott felém, a környéket fürkészte helyette. Mintha egy leheletnyi félelmet láttam volna arcára írva, de ezt teljesen megértettem. Én sem voltam nyugodt.

  Megkapaszkodtam a kilincsbe, de kezem már nem engedte, hogy a zárba helyezzem a lakáskulcsot. Hiába próbáltam beletalálni, annyira remegett, hogy folyamat mellé lőttem.

  Hirtelen levert a víz is, a homlokom gyöngyözni kezdett, pedig az őszi este egy szál pulóverben nem volt kellemesen meleg, mondhatni dermesztő volt a hideg. A motoron is a szembeszél lefagyasztotta ujjaimat, kézfejemet kiszárította.

- Minden rendben? – kérdezte Hyungwon, láthatóan feltűnt neki a bajom. 

Nem igazán tudtam válaszolni. Szemeim előtt megjelentek a kis gomolygó csillagok, sejtettem, hogy ez nem jelent semmi jót. Nem sokáig láthattam a csillagokat, foltosan, de szinte minden azonnal elsötétedett. Nem tudtam már kiegyenesedni, lábaim képtelenek voltak tartani a testsúlyomat, egyre lejjebb és lejjebb süllyedtem, míg végül minden erő elhagyott, a lábtörlőre rogytam. 

  Agyam lassan beindult, de még nagyon tompa volt. Elsőnek azt éreztem, hogy valami puhán feküdtem és testem meleg takaróba volt bugyolálva. Meg akartam mozdítani karomat, de a végelgyengülés jelei mutatkoztak rajta, képtelen voltam egy kicsit is arrébb tenni. Nem értettem ez miért volt. Még azt is nehéznek tartottam, hogy felnyissam szemhéjamat, olyan volt, mintha ólomot fecskendeztek volna pilláim tövébe.

  Minél éberebb lettem, annál erősebben teljesedett ki fejfájásom. A fejhasogatás olyan kínokat okozott, hogy azt már nem bírtam hang nélkül hagyni, felhümmögtem. Elemeltem testemet a matractól, de egy langyos, puha tenyér megérintette homlokomat és gyengéden visszanyomta fejemet a párnára.

- Ne hamarkodd el. – suttogta nagyon lágyan. Hangja olyan kellemesen hatott rám, hogy gerincem mellett édes bizsergés szaladt végig.

- Mm, mi történt? – Résnyire kinyitottam szemeimet. A szobában csak egy kis fényforrás volt, ami egy csillag formájú bedughatós éjjeli lámpából jött.

- A szervezeted nem jól dolgozta fel a Blue Delight-ot, amit egyáltalán nem csodálok. Összeestél az ajtóban, ezért gyorsan kinyitottam az ajtót, bevittelek a szobádba. Találomra, de egyből megtaláltam. Ezután a konyhába mentem és elkészítettem az ellenszert.

- Van ellenszere? – lepett meg.

- Nem mondhatom ellenszernek, de hatásos. Valószínűleg nem emlékszel, de amikor megitattam veled a sós, citromos meleg vizet, amit mellékesen megjegyzek, nem volt túl egyszerű, de végül hátrafolyattam neked, akkor felébredtél. Ezek után kivittelek a mosdóba és meghánytattalak. Bocsánat, lehet kicsit megsértettem a torkodat. Rám is kiabáltál, hogy túl mélyre nyomtam, de legalább a szervezeted kiürült. Utána a WC-re dőltél és elaludtál a deszkán, ezért újra behoztalak ide.

  Nagyon szégyelltem magam. Kétszer is megmentette az életem, és ezek után én úgy hálálom meg, hogy egy kész tortúrát kelljen átélnie. Csak az szólt mentségemre, hogy nem igazán tehettem mindezekről.

- Miért hatott így rám az a szer? – Ha minden igaz, akkor a fiúk rendszeresen használják, akkor rajtuk miért nem úgy hat, mint nálam? Nem találtam rá a magyarázatot.

- Valószínűleg mert keveset ettél előtte és igazából mindenkinél máshogy hat. Vércsoport, testalkat, nem, életkor, nagyon sok mindentől függ. A tested nem igazán akarta befogadni.

- Hú, úgy hallom jó sokat kísérleteztetek vele. – feltételeztem.

- Úgy valahogy. – húzta a száját. Meglepett a reakciója, rá is akartam kérdezni, hogy mi ez az egész, de nem akartam tovább nyaggatni. Nem találtam illendőnek ennyit kérdezgetni erről a témáról. Amúgy sem füllett a foga a témára, nem véletlenül húzta oldalra vaskos ajkait. Azok a párnák… kellően íveltek és olyan párnásak, hogy legszívesebben beleülnék, ha olyan apró lehetnék.

  Ahogy őt figyeltem, egyre több erő tért vissza izmaimba, mintha a konnektorba dugtak volna, persze nem volt olyan megrázó élmény.

- Nem vagy már álmos? – kérdezte.

- Nem. Inkább éhes. – helyeztem korgó gyomromra tenyeremet. – Hány óra?

- Lassan éjfél. – felelte, miután ránézett karórájára. Kis, fekete karóra volt, majdnem olyan, mintha egy kölyökre méretezték volna. Lencséje meg volt repedve egy helyen, így én az ágyból már nem láttam a számlapját, sem a mutatókat.

- Basszus, akkor már bezárt a közeli kisbolt. – mérgelődtem. – Nincs itthon egyáltalán semmi étel. – magyaráztam neki, miközben egy kis pír jelent meg arccsontomon, elárulva érzéseimet. Igen, nagyon is megalázónak találtam ezt a kijelentést, mert trehány nőnek ábrázoltam ezzel magam, aki még arra se képes, hogy bevásároljon. – Egy kis instant ramennel tudok szolgálni, de én már napok óta azt eszem, úgyhogy én már nem igazán kívánom.

- Pedig az most lehet, jót tenne a gyomrodnak.

Megráztam a fejemet. – Rágondolok és hányingerem lesz. – mondtam megborzongva.

- Hát, biztosan akad még más is. – próbált szépíteni a dolgokon, de én tudtam a csúf igazságot.

- A helyzet az, hogy legtöbbször a munkahelyemen eszek, vendégeket nem szoktam fogadni, úgyhogy nem vagyok felkészült az ilyen helyzetekre, sajnálom. – mentettem a menthetőt.

- Mit dolgozol?

- Semmi komoly, pincérnő vagyok egy olaszos étteremben, a belvárosban. És holnap is be kell mennem. – csaptam a homlokomra. Hogy is felejthettem el… - Már aludnom kéne. Holnap korán kezdek. – estem kétségbe, de bármennyire is bűntudatom volt azért, mert még nem nyúztam az ágy matracát, nem tudtam volna már visszaaludni. Alig aludhattam 2 órát, ez nem lesz elég ahhoz, hogy lenyomjak egy teljes műszakot.

- Kérj szabadnapot. Így nem mehetsz be! Pár órája, hogy bedrogoztak, majdnem megerőszakoltak, esélytelen, hogy ezek után még betedd a lábad a munkahelyedre! – Teljesen igaza volt Hyungwonnak, de utáltam a szabadnapokat, és nem azért, mert munkamániás lennék, de az ilyen napokon is mindig az lebegett a szemem előtt, hogy meg kell keresnem a pénzt a számlákra meg minden másra. Bűntudatot keltett, ha nem lehettem a kis köténykémben, kezemben a noteszemmel és a tollammal.

   Ugyanakkor szerettem pihenni, mivel nagyon nem volt mit tennem. Esetleg Kyungékkal lógtam, de az utóbbi időben már hozzá se volt igazán kedvem, ezért a hétvégéket és a szabikat az ágyikómban, esetleg a tévé előtt heverve, a díványon töltöttem.

  A plázába nem nagyon járkáltam, én nem voltam az a tipikus csaj, egyező nemű barátnőkkel. Mindig is a fiú társaságot kerestem, és ők befogadóbbak is voltak velem szemben a lányokhoz képest. Persze néha, de tényleg nagyon néha éreztem a hiányát egy női hallgatóságnak, aki végighallgatná a bajaimat. Ekkor hívtam a mamát... Akit most már nem kereshetek.

  Pedig köztünk egy különleges kapocs volt, egy olyan, amilyet senki más meg nem érthetett. Egy és ugyanazon véleményen voltunk nagyjából minden témát illetően és ez rendkívül ritka ennyire távoli generációk között. Anya mindig úgy jellemezte ezt a kapcsolatot, hogy az öreg lelkek. Sokszor mondogatta kiskoromban, hogy bennem egy idős lélek lakozik, mert mindent olyan nyugodtan kezeltem, nem hisztiztem és mindig elvoltam magamba is.

  De ami elmúlt, elmúlt. Újra magány telepedett rám, pedig nem voltam egyedül. 

- Valami baj van? – kérdezte Hyungwon arcomat fürkészve. 

- Hm? – kizökkentett gondolataimból. – Ja, nem, nincs. Vagyis... Ígérj meg nekem valamit.

- Csupa fül vagyok. – eresztette mosolyra ajkait, egy kicsit kivillantva fogsorát is. Elképesztően szép mosolya volt, az a tipikus görbe, amit a nők csak úgy jellemeznének a „bugyiszaggató”. 

- Holnap kiveszem a szabadnapomat, de akkor ígérd meg, hogy holnap még velem maradsz egy darabig. – Én magam sem tudtam, hogy miért akarom ennyire magamnál tartani őt, de olyan megnyugtató volt a jelensége, hogy úgy éreztem muszáj. Emellett azt sem akartam, hogy visszamenjen a gyárba. 

Újra kivillantak a fogak, de igyekezte elrejteni azokat, ahogyan lehajtotta a fejét. 

- Rendben, maradhatok, de nem akarok visszaélni a vendégszereteteddel. 

- Te? – bukott ki belőlem. Fel kellett nevetnem. – Ugyan már Hyungwon, ez a legkevesebb, amit megtehetek azok után, hogy kétszer is megmentettél. Sőt, még meg se tudtam rendesen hálálni. Nézd, még kajával se tudok neked szolgálni. Nagyon gázul érzem magam miatta, ne haragudj tényleg. 

Most rajta állt a sor, hogy felkacagjon. – Nincs szükségem semmire, tényleg. És szerintem minden ember ugyanezt tette volna a helyembe, igazán semmiség az egész. Jó, nyilván a többiek a csapatból nem lettek volna ennyire készségesek, de az más történet. – egy pillanatra megállt. Izzadt tenyerét megtörölte a térdeinél, fekete, szakadt farmerjébe. Láttam, hogy valamit nagyon készül mondani, de azon filózik, hogy kimondja, vagy sem. Megköszörülte a torkát, és feltette: - Esetleg mégis lenne egy kérésem. Használhatnám a fürdőt? – kérdezte szerényen, tarkóját vakarva.

- Attól függ mire szeretnéd használni. Hullát nem rejthetsz el a zuhanyzómban. – ugrattam, persze utólag én is rájöttem, hogy nem voltam valami vicces, ezért a kínos csendet inkább megszakítottam. – De most komolyan, persze, nyugodtan használd. 

- Ah, köszönöm. – megkönnyebbült. – Tudod, a gyárban nem igazán van meleg víz. Vagy egyáltalán víz. Van ott egy alagsori szoba egy matraccal meg minden. Ott alszik Shownu. Ott van egy fürdő is, de már ezer éve nem folyik onnan víz, úgyhogy hordóba gyűjtjük össze az esővizet.

  Lelkem mélyén megsajnáltam őt, talán még a többieket is, de nem mutathattam ki érzéseimet, mert tudtam, hogy azzal megszégyeníteném. Az ilyen típusú emberek nem szeretik, ha sajnálnák őket és én ezt tiszteletben tartottam.

- Rendben, akkor kimegyek, keresek neked egy törülközőt. Ha gondolod, addig kimehetsz a fürdőbe, majd beadom a törcsit. A fürdőt rögtön a szobámmal szemben találhatod. – igazítottam helybe a fiút.

  Kikeltem az ágyból és kimentem a nappaliba, hogy a szekrénysorból kikeressek neki egy törülközőt. 

Még mindig elég gyengének éreztem magamat, de már kezdett visszatérni belém az élet. 

Leguggoltam és kikerestem neki egy puha, kék-fehér csíkos darabot. Hallottam, ahogy ő is kikecmergett a szobám ajtaján és benyitott a fürdőbe. 

Utána kiáltottam. – Bocsánat, de nincs itthon férfi tusfürdő, helyette találsz vaníliásat, ha az megfelel. – Majdnem kicsúszott a számon, hogy Kyung nem nagyon aludt itt még, ezért nem tartok magamnál férfi tusfürdőt, de még időben megálltam, hogy kimondjam. 

- Az tökéletes lesz. – visszhangzott a hangja a fürdőből. 

Az ajtó elé álltam és bekopogtam hozzá, majd átnyújtottam egy kis résen a törülközőt, melyet készségesen el is fogadott.

  Míg ő magára eresztette a vizet, én útnak eredtem a konyhámba, hogy keressek valami kaját, hátha... Még ha tudtam is, hogy a lehetetlent hánytorgatom.

  Minden szekrényt feltúrtam, utoljára hagyva azt, ahol a rameneket tartottam. Nem kis meglepetésemre, de az utolsó fiókban kincsre leltem. Bár nem volt sok, de találtam két bontatlan csokis croissant, aminek a következő hónapig tartott a lejárati szavatossága, és egy csomag sós popcornt, amit azonnal a mikróba helyeztem. 

Nagyon csábított, hogy megbontsam az egyik croissant, de nem akartam türelmetlennek tűnni, meg akartam várni vele Hyungwon-t.

  A popcorn is már majdnem kihűlt, mire a fürdőszoba ajtaja kattant egyet és kitárult. Szemem azonnal oda szegeződött.

  A törülközőt dereka köré csavarta, ami a térdéig leért. Csont vékony volt, még a bordái is kilátszódtak, majdnem átbökték fehér, vékony bőrét. Kulcscsontján elidőzött tekintetem. Ahogy nedves, piszkos barna haját felborzolta ujjaival, rendkívülien szép, ívelt kulcscsontja megmozdult. Elaléltam a látványtól. Nem tudtam mi vonz annyira benne, de minden egyes mozdulata kellemes, meleg érzéssel töltött el. Nem is nagyon akartam bevallani magamnak azt, hogy vonzódom hozzá, még ezt is korainak találtam.

- Hmm, ez pattogatott kukorica? – kérdezte. Kizökkentett, de továbbra se tudtam levenni róla a tekintetem. 

- Ja igen, találtam. Meg ezt is. – mutattam fel a croissanokat.

- Nagyon jó. – gyorsan elindult felém és kivette a kezemből az ételt, amit gyorsan felbontott. 

Én is megbontottam sajátomat, de mire egyet haraptam belőle, Hyungwon befalta a sajátját.

- Ezt hova dobjam? – mutatta fel az üres crossiant zacskót.

  Válaszolni már nem tudtam, a nyugalmat felkavarta egy kopogás a bejárati ajtó felől. Mindketten összerezzentünk.

  Lepattantam a pultról és óvatos, halk léptekkel elindultam a nyílászáró felé, de Hyungwon megállított mozdulatomban. Csuklómnál fogva állított meg. 

- Ne nyiss ajtót. – suttogta. 

- De meg kell néznem ki az. – engem is nyugatalanított a váratlan vendég, de úgy éreztem ki kell nyitnom az ajtót.

  A kulcsot elforgattam a zárban és résnyire kitártam az ajtót, hogy kilessek rajta, de az ismeretlen ennyit sem engedett nekem, megmarkolta az ajtót és kitárta teljesen helyettem.

Felkiáltottam döbbenetemben. 

- Kyung!

   A fiú rám se tekintett, kikerekedett szemeiben megfeszültek a pupillák, Hyungwon-ra szegeződtek.

Ezután a szúrós tekintetek kimérten rám vándoroltak. 

- Eljátszod a mártírt, hogy elraboltak, és ezek után még meg is baszatod magadat egy ilyen alakkal? - minden méreg kirobbant belőle, üvöltött. – Te undorító, kis kurva. – lökött félre olyan erővel, hogy a padlóra estem. Megindult Hyungwon felé.

Úristen, most mi lesz?

6. fejezet - Gyár II.

   Visszagondoltam a pillanatra, amikor még az egyik srác azt ecsetelgette, hogy milyen régen erőszakolt lányokat és akkor Shownu megtiltotta ezt neki. Így azonban szabad prédát adott neki azzal, hogy itt hagyott velük. Bármit megtehetnek velem, akármit a világon. És ez a tudat kiakasztott, egyszerre csak elszakadt bennem valami és feltörtek a könnyeim. Igazi hatalmas cseppek gördültek le orcámon, s folytatták útjukat a sáros kőpadló felé.

  Magamon éreztem az összes szempárt, ami még kényelmetlenebbé tette az egész szituációt, ezért inkább összekuporodva, fejemet a térdemre hajtva sírtam tovább. Hajam minden oldalról vastag függönyt képezett, így teljes volt a takarás.

- Ne sírj már, hallod? – rúgott bele Minhyuk a fatákolmányba, amin a testem remegett.

- Most mi a tervetek vele? – kérdezte egy srác, akinek eddig nem nagyon hallottam a hangját.

- Én megdugom. – válaszolta Jooheon. Az elhangzott szavak olyan nyersen és kiéhezetten hangzottak, hogy felfordult a gyomrom is tőle.

  Nem akartam, hogy megtörténjen. A halálon kívül ez volt az, amitől egy nő a legjobban félhetett. A vele járó megalázottság, a női nem földbe tiprása… Soha senki nem akarja ezt átélni, és mégis, hányan válnak az áldozatává. Az, hogy talán én lehetek a soron a következő nő, olyan interakciókat váltott ki a testemben, amit eddig még nem igazán tapasztaltam. Túl akartam élni, ezért elkezdtem vészesen gondolkodni. Újra feltekintettem és kerestem azt az eszközt, azt a tárgyat, ami talán a menekülésem kulcsa is lehet.

  Nem volt egyszerű, mert tele volt kacattal a hely és sok mindent takartak a fiúk alakja is.

A legnagyobb problémám a tervvel egyértelműen az volt, hogy meg voltam kötve. Kezeim hátra szegezve nem bizonyultak valami jó fogó-dobó alkalmatosságnak, legalábbis nem úgy, mint amikor nem feszülnek rájuk a kötél.

  Lábaim meg aztán pláne nem voltak semmire se alkalmasak azon kívül, hogy szökdécselni képes voltam velük.

Siralmas állapotot idézett elő ez a helyzet. Hiába akartam menekülni, hiába volt bennem az akarat és az erő, hogy elmeneküljek erről a helyről, egyszerűen nem volt megoldás. Túl sokan voltak ahhoz, hogy lefegyverezzem mindnyájukat.

  Közben a fiúk beszélgetése tovább zajlott.

- Nem teheted meg Jooheon! Shownu is megtiltotta. Inkább valaki készítse elő a Blue Delight-ot. – mondta emelkedetten a másik szőke srác, aki nem Minhyuk volt.

  Ez a két szó egyből berögződött a tekervényeim közé. Mi a franc lehet az a Blue Delight?

Felbátorodtam annyira, hogy megszólaljak. Igaz, elég halkan és remegő ajkakkal, de kileheltem magamból a kérdést. – Mi az? – hangzott el. Először csak Minhyuk lett figyelmes a kérdésemre, mert ő állt hozzám a legközelebb és valószínűleg a többiek meg se hallották erőtlen próbálkozásomat.

- Majd megtudod. – válaszolta semmitmondóan.

- De tudni akarom! – makacsoltam meg magamat. Egyre több élet tért vissza a hangomba.

- Jól van, mondjuk el neki. – adta be a derekát a szőke fiú. Közelebb jött hozzám és leguggolt elém átvéve Minhyuk szerepét. Minhyuk továbbra is a közelembe maradt, csak nem egy helyben állt, hanem körözött körülöttem, mint a keselyű a dög felett. - A Blue Delight egy olyan szer, amit abból a virágból nyerünk ki, amit odakint is láttál a kerítésre felfutva. A végeredmény egy újfajta drog, amit még nem találsz a piacon. A hatását inkább nem írom le, I.M. már kezeskedik arról, hogy lefőzze neked az újabb adagot, utána te is megtapasztalhatod.

 És valóban. Az a tag, akit I.M.-nek becéztek már egy csokor kék virággal a kezében állt a tűzrakó helynél. Egy kondér állt felette, ami színültig volt majdnem valamilyen piszkos vízszerű folyadékkal, alatta ropogott már a tűz. I.M beledobta a csokrot a fortyogó folyadékba.

- És utána mit tesztek velem? – kérdeztem félőn.

- Ó, majd meglátod. – mosolygott. Ördögi volt a tekintete.

  Ekkor egy ismerős zene szólalt meg, teljesen váratlanul ért. A zene a zsebemből érkezett. Teljesen meg is feledkeztem a telefonról…

  A szőke fiú benyúlt a zsebembe és kicsúsztatta a készüléket a nadrágomból. A képernyője felvillant, a tárcsázó személy képét és nevét vetítette elénk. Ahogy elolvastam a nevet, a szívem hevesen kalapálni kezdett és úgy éreztem gyomorszájon rúgtak. Basszus, miért pont most kell hívnia?

  Felvette a telefont.

- MinHa, hol vagy? – hallottam túloldalról a hangját.

- Hello Kyung. Meglep, hogy az én hangomat hallod, mi? – nevetett bele a vonalba a srác.

- Ki az? – Kyung kétségbeesett volt. Bennem is egyre nőtt a feszültség. Bármit mond is Kyung, lehet, én iszom meg majd a levét.

- Wonho. – hangzott el a neve a srácnak. Tehát Wonho… - És nálunk van valaki, aki a tiéd volt. – hencegte.

- Mi? Mi az hogy volt? Mit tettetek vele? Adjátok ide! – kiáltotta.

  Wonho felállt mellőlem, hogy tovább csevegjen Kyunggal úgy, hogy én tovább ne halljam a hangját, csak az ő válaszait.

- Ó, ne aggódj, csak egy kicsit szórakozunk vele. Ha jól viselkedik, talán élve is kiteheti innen a lábát. – játszadozott továbbra is a barátommal. Nem tudtam eldönteni, hogy vegyem-e komolyan a szavát, vagy csak Kyungot akarja idegesíteni. – Jól van drága. Boldog Szülinapot egyébként annak a tagnak és kellemes bulit. Mi is jól fogunk szórakozni. Na, csók! – valószínűleg meg se várhatta, míg Kyung válaszol, mert az elköszönése után egyből elemelte a mobilt a fülétől és egy kecses mozdulattal kinyomta azt. Egyből bevillant egy film, amit nemrég láttam, a The Dark Knight és abból is Joker. Még Kyunggékkal néztem meg. Wonhonak kísértetiesen olyan mozgása volt akkor, abban a pillanatban.

- Ki volt az? – kérdezte Minhyuk.

- Az állítólagos volt pasija, akivel egyébként még mindig együtt van. Jó kis hazugság volt édesem, de ez most nem jött össze. Jó mentés volt. – gúnyolódott.

  Jooheon közelebb jött és végigsimított arcomon. Undorodva tekintettem fel rá, és ő ezt egy mosollyal jutalmazta. Ujjai egyre lejjebb és lejjebb haladtak testemen, majd nem zavartatva magát belemarkolt a mellembe. Megráztam magam, hogy lerázzam magamról kezét, de az továbbra is ott időzött.

- Állj le! – kiáltott rá a srác, aki egészen idáig csendben állt a sarokban. Ő volt az. A csillogó szempár idegesen tekintett molesztálómra.

- Mit művelsz Hyungwon? – ugrott fel Jooheon. Láttam rajta az indulatosságot. Villogott a tekintete.

- Hagyd már abba! – ismételte meg.

- Miért hagyjam abba, ha? – Jooheon és Hyungwon homloka majdnem összeért. Farkasszemet néztek egymással. Izzott köztük a levegő, megfeszült mindkettőjük teste.

- Hé, hé, hé srácok, fejezzétek be. – állt közéjük az utolsó tag, akinek még nem tudtam a nevét.

- Ne szólj bele Kihyun. – lökte el magától Jooheon a srácot.

- Fejezzétek be! – visszhangzott Shownu erélyes hangja. Újra ott állt az ajtóban. Megfagyott a levegő. I.M.-en kívül, aki kavargatta a kondér tartalmát, senki nem mozdult. Mindannyian a vezetőt néztük. – Nem eshetünk egymásnak! Egy csapat vagyunk. Jooheon, megmondtam, hogy nem érhetsz hozzá. Hyungwon, te meg ne játszd itt az őrangyalt!

  A srácok lehajtott fejjel hallgatták vezérük lecseszését.

- És most fogjatok kezet. – utasította Shownu.

  Jooheonon továbbra is láttam a neheztelést, ellenben Hyungwon azonnal kinyújtotta jobbját. Shownu előtt muszáj volt Jooheonnak elfogadni a kézfogást. Láttam az alárendeltséget a fiúk szemében. Nem tudtam, hogy Shownu mivel fenyíthette be őket ennyire, hogy így félnek tőle, de biztosan nagyon komoly szavakkal foghatta meg őket.

- Kész van! – lelkendezett I.M., ami a legkevésbé sem illet bele a légkörbe, de talán ez oldotta fel a hangulatot.

- Remek. Merj neki egyet. – utasította Wonho a kondér mellett álló fiút.

  Engedelmeskedett a szavaknak I.M., és egy kagylószerű fémedényt belemerített a gőzölgő folyadékba.

  Lassan közeledett felém, egy cseppet sem akart elvesztegetni. Óvatosan átnyújtotta az edényt Wonhonak, aki szintén biztos mozdulatokkal jött. Fél térdre ereszkedett előttem, de ez nem az a jó fajta benyomás volt, mint amit egy lánykéréskor él át a nő.

- Ne ellenkezz. Hidd el, jó lesz. – nyugtatott, de a legkevésbé sem találtam nyugtatónak szavait.

A forró edény már alsó ajkamhoz nyomódott, égette a bőrömet. El akartam rántani a fejemet, de nem tudtam. Hátulról valaki közre fogta kútfőmet, nem tudtam mozgatni.

 A nedű elindult, zárt ajkaim között is belecsordult a szájüregembe a kesernyés ital. Ki akartam köpni, de a kezek most állkapcsomra szorultak, erősen nyomták felfelé.

  Egy pillanat alatt minden megváltozott. Míg a Blue Delight lefolyt torkomon, égetett, és közben valami megvágta az alsó párnámat. Felnyitottam pilláimat, hogy lássam, mi zajlik körülöttem.

  Minden olyan kaotikusnak tűnt, nem is igazán értettem, mi folyik a sátorban. Csak azt érzékeltem, hogy kezeim és lábaim felszabadultak, végre meg tudtam őket mozdítani. Hyungwon felkapott és futni kezdett velem. Kiszaladtunk a sátorból, magunk mögött hagyva minden kíváncsi tekintetet. Féltem, hogy mi fog most történni, de úgy éreztem ez lesz megmenekülésemnek kulcsa.

  Hirtelen minden elsötétedett, de Hyungwon továbbra is ugyanolyan iramban szaladt, mint előtte. Biztos voltam benne, hogy töviről hegyire ismeri már minden rejtett zugát a gyárnak, szüksége se volt a látására ahhoz, hogy kijusson velem a szabadba.

 A dohos levegő egyre frissebbé vált, a sötétség is felszakadozott. Tudtam, hogy már nincs sok vissza. De közben a kiáltásokat is hallottam magunk mögött. Hyungwonnak dupla teherrel kellett futnia, így nagyon aggódtam, hogy be fognak minket érni a többiek.

 Kint voltunk a gyárból. A Hold fénye mindent bevilágított.

Először szólt hozzám megmentőm.

- Van kocsid? – érdeklődte.

Megráztam a fejemet. – Busszal jöttem.

- Ah, jó. – láttam a csalódottságot. – Akkor ezzel megyünk. – futott oda egy ponyvával letakart járműhez. Gyengéden leeresztett, hogy a lábaimra álljak, míg ő sietősen lerántotta a leplet. Egy régies motor állt alatta.

  Hyungwon felpattant a vezető ülésre és próbálta beindítani. A kulcs szerencsére benne volt a gyújtóba, azt próbálta elforgatni, de csak többedszerre sikerült ezt megtennie. A motor felzúgott, beindult.

- Pattanj fel mögém! – kiáltotta. Megértettem izgalmát, a fiúk abban a pillanatban jelentek meg a gyáron kívül. Megtorpantak döbbenetükben. – Siess már! – ordította ismételten, mert én még továbbra sem cselekedtem. Végül megtettem, felugrottam mögé és akkor teljes erőből rárántott a gázra.

  Egy nagyot rándult a motor, majdnem lezúgtam hátrafelé róla, ezért gyorsan megkapaszkodtam a fiú derekába és szorosan átfűztem karjaimat alhasánál. A fiú tett egy félkört a gyár körül, elhajtva a többiek mellett, majd kihajtott egy ponton, ahol nem volt kordon.

  Megkönnyebbültem. Amint kiértünk az utcára, végre felszabadulhattam. Bármennyire is egy bandatagba kapaszkodva száguldoztunk Itaewon utcáiban, már nem volt bennem az a feszültség. Megbíztam benne, elvégre is ő mentett meg. De mégis, ő egy Monsta X tag…

- Megvagy? – kérdezte, amikor egy pirosnál lefékezett.

- Azt hiszem. – feleltem.

- Hol laksz?

  Mondjam el neki az igazat? – merült fel bennem a kérdés. De a saját ágyam annyira vonzott, az otthon melege, hogy úgy döntöttem, elmondom neki a valós címemet.

- Rendben. Hazaviszlek.

 

  - Megérkeztünk. Ez a te házad? – érdeklődte.

- Igen.

A motort leállította és lábával kirúgta a sztenderdet Hyungwon. Már kínosnak éreztem azt, hogy belé kapaszkodom, ezért eleresztettem a fiút és leszálltam a hátsó ülésről.

  A fiú is ugyanezt tette.

Nem is tudtam, hogy mit mondjak. Így, hogy elmúlt a veszély és már csak ketten voltunk, minden olyan más lett. Kényelmetlenül elpillantottam, nem bírtam a szemébe se nézni.

- Hát akkor… öhm, köszönöm. – nyögtem ki végre.

- Nincs mit.

- De miért tetted? – fakadt ki belőlem a kíváncsiságom. Végig ez járt a fejembe az út alatt.

- Mert nem bírtam tovább nézni. Ne haragudj, amiért mindezt át kellett élned… Most mondhatom neked azt, hogy amúgy általában jó srácok, de úgysem hinnéd el.

- Hát tényleg nem igazán. – suttogtam.

Elnevette magát. Olyan volt, mintha kínjába tette volna.

- És most mi lesz veled? – szegeztem szemeimet arcára. Az a sötét szempár ugyanúgy csillogott, mint akkor a kerítésnél. 

Hümmögött egyet. – Miattam nem kell aggódnod. Talán nem kapok olyan nagy fejmosást, vagy nem tudom.

  Aggódtam érte. Sejtettem, hogy milyen büntetésekkel élt Shownu és féltettem Hyungwont ez ellen.

Nem voltam biztos következő szavaimban, de kimondtam. – Nem alszol itt? Van a kanapén még egy hely.

- Áh, vissza kell mennem. – legyintett kisfiús zavarában.

- Nem, komolyan mondtam. Gyere be. – invitáltam be a fiút.

- Jól van, legyen. – fogadta el.

Talán most többet megtudhatok a gyárról is. 

5. fejezet - Váratlan vendég

Shownu szemszöge

   Sietős léptek zaja csapta meg a fülemet. Felém tartott valaki, egyre közeledett. Elhaltak a hangok, érzékeltem, ahogy az a titkos valaki belépett a szférámba. Keze vállamra csusszant, közelebb hajolt a fülemhez és belesuttogta: - Váratlan vendégünk van.

  Bólintottam.

- Mit teszünk? – kérdezte Hyungwon leheletnyi izgalommal a hangjában.

- Hívd ide Jooheont. – utasítottam a fiút.

- Rendben, megkeresem. – tétovázott még egy pillanatig mögöttem, majd elindult küldetésére.

     Szemem egy percre se vesztette el célpontját. Ott álltam összekulcsolt karokkal, a második emeleten, azon a ponton, ahol a falon egy hatalmas lyuk tátongott. Nem teljesen a szélén álltam. Nem szeretem bevallani magamnak sem, de tériszonyos vagyok. Persze nem csak ez az egy oka volt annak, hogy három lépés távolságot tartottam az előttem tátongó mélységtől. Váratlan vendégünk volt az a bizonyos másik indok. Így a még félig besütő naptól távol, az árnyékban álltam, biztosítva magamat a leleplezéstől.

   A Monsta X sosem bukhatott le, nem mutatkozhatott áldozatai előtt.

Büszke voltam a csapatomra. A Monsta X hat éve alapult, én és Jooheon, a jobb kezem alapítottuk. Először kicsiben kezdtük, mint mindenki más. Dealerként működtünk, majd szépen lassan a hatáskörükbe eső vendégeink a tagjainkká váltak. Ma már saját kísérleteket végzünk és ki is fejlesztettünk egy hatásos cuccot, ami eddig jónak ígérkezik.

- Itt vagyok, hívattál. – visszhangzott Jooheon rekedtes hangja. Olyan közel jött hozzám, hogy vállunk összeért. Ő is a lányra tekintett. – Hú, nem mondom, dugható példány a csaj. – szisszent fel.

- Joo. – szúrós tekintettel fordítottam a fejemet felé. – Tudod, hogy nem ez a dolgunk.

- De már ki vagyok éhezve haver. Ezer éve nem erőszakoltunk meg senkit, csak kísérletezgetünk mindenkin… - éreztem a kiakadást a fiún. Arcáról is a csalódottság volt olvasható. - És mikor tévedt a környékre egyáltalán ilyen jó nő? Bár nem látom az arcát a baseball sapka miatt, de biztos vagyok benne már az alakjáról is, hogy ez minimum egy kilences, ha nem tízes. – jött megint Jooheon a besorolásával. Imádta ezt csinálni a nőkkel.

- És mi van azzal a csajjal, akit SeokHong buliján szedtél össze? – érdeklődtem. Furcsálltam, hogy nem említette még, mi volt akkor, pedig a másik kedvence a numeráiról pofázni. Folyamat.

- Áh, lövésem sincs mi történt aznap este. Totál bekészültem a Blue Delight-tól. Ittam is rá kicsit, vagy sokat. Nem tudom tényleg, hogy mi zajlott ott. Volt valami bunyó, vagy valami? Mintha rémlene… - összehúzta szemöldökét és nekiállt az állát dörzsölni ujjaival. A távolba tekintett, de nem tudtam róla egyszerűen elképzelni, hogy komolyan gondolkodna az estén. Jooheon nem volt az a megfontolós alak, inkább előbb cselekedett, minthogy átgondolta volna a dolgokat.

  Nem foglalkoztam a kérdésével, nekem teljesen máson és sokkal fontosabb dolgon járt az agyam. A lányt néztem és töprengtem. Mi is legyen veled te szépség? Ahogy barátom is mondta, egy ilyen alkalmat nem szalaszthatunk el. Ritkán járt errefelé az ilyen teremtés. Ahhoz, hogy hasonló nőt fogjunk, már be kellett volna merészkednünk a városba, ott viszont nyüzsögtek a kékek.

- Készüljetek fel I.M.-el és Kihyunnal. Húzzatok maszkot, a többit ti is tudjátok. Némítsátok el. Tíz perc múlva találkozunk a két tartálynál.

- Jól van haver. – csapott a mellkasomra. – Akkor mit tervezel vele?

- Még meglátjuk. Miután megfogtuk, eldöntjük. Egy darabig úgyis ki lesz ütve a csaj.

A srác bólintott és a kezét nyújtotta. Végigsimítottam tenyerén, majd összeöklöztünk, azt követően megszorítottuk egymás kezét és féloldalasan megöleltük egymást. Ez volt a haveri kézfogásunk.

  Másodpercek alatt eltűnt és egymagam maradtam az emeleten. Nem mozdultam egy tapodtat sem. Ennél jobb helyről nem is figyelhettem volna az eseményt, amire a fiúk készültek. Feszülten vártam a történéseket. Bármennyire is bíztam a saját csapatomban, minden egyes megbízásuk során ideges voltam. Egy rossz lépés bárkitől, egy hiba, és az egész bandát elveszíthetem. Ez nem történhet meg, mert én vagyok felelős az életükért. Én vagyok a vezér, a kis család összetartója. Mert bármennyire is voltunk nincstelenek, mi ott voltunk egymásnak.

   Elkalandozásomat megzavarta a fiúk megjelenése az utcafronton.

Kezdődik a móka.

MinHa szemszöge

  Leültem egy, a domb oldalába beásott, beton kiugróra, amely nagyon közel volt ahhoz a ponthoz, ahol bemerészkedtem, de elég távol a gyárhoz.

Nem tudtam mi tévő legyek, inamba szállt a bátorságom és ennek többnyire az a szempár volt az okozója. Alátámasztotta azt, hogy nem egyedül vagyok itt és ki tudja, milyen emberrel van dolgom. Bár ő ugyanannyira ijedhetett meg, mint én.

  Még jó sokáig ücsörögtem a betonon. Normál esetben nem ültem volna le rá a fehér nadrágomban, de már úgy is mindegy volt neki, az eséstől két jókora barna folt terült el farzsebeimnél.

  - Ahj, MinHa, mégis mikor akarsz bemenni? – kérdeztem magamtól. Tudtam, hogy lassan, de meg kell tennem, még mielőtt teljesen besötétedne. Már nem volt olyan sokáig világos a nyárhoz képest, olyan hét felé már biztosan sötétedett.

Ránéztem a telefonomra, aminek kijelzőjén a digitális óra éppen a háromnegyed hatot ütötte. Telik az idő és én még mindig nem jutottam sokkal közelebb a gyárhoz.

  Behunytam a pilláimat és mélyen beszívtam a langyos levegőt tüdőmbe, amit szépen lassan adagolva kipréseltem belőle. Ezt a gyakorlatot háromszor és egy félszer végeztem el. A negyedik belélegezésnél már nem csak a levegőt szívtam magamba. Egy érdes anyag feszült szorosan az arcomra és valami erős, édeskés szagot éreztem, ami semmiképpen sem mondható kellemesnek.

  Pánikba estem, mozdulni akartam, de egyszerre több kéz is visszatartott. Körbe akartam nézni, de a szememet is letakarták. Majdnem sírva fakadtam, kiabálni akartam, de egy hang se tudott felszökni már a torkomból, egy halk nyikkanás volt az egész. Megbódított a szag, egyre jobban gyengültem. Mi van velem? Mi történik körülöttem?

  Egyikre se kaphattam választ és már a körülöttem zajló hangokból se tudtam ítélkezni, egyre jobban elhalkultak a zajok. Emberi beszédet egyáltalán nem hallottam, csak a lábak dobogását, a cipőtalpak csúszását a porban.

  Érzékeltem, ahogy valaki felemel, a kemény karjai átfonják combomat és a vállaimat. Az érintését sem éreztem már tisztán, azokon a területeken, ahol érintkeztünk, a testem zsibbadt.

Küszködtem, ébren akartam maradni, de nagyon gyenge voltam, teljesen tompa. Érzékszerveimre se tudtam hagyatkozni, a többségét vagy elvesztettem, vagy csak erejét vesztve tudtam használni. Ilyen volt eltompult hallásom is.

  Már csak pár lélegzetvételt tudtam venni, továbbra is a rongyon keresztül, amikor meghallottam valakit, úgy, mintha egy fal mögül jött volna a hangja. Azután szinte azonnal elvesztettem eszméletemet. – Vedd le róla azt a rongyot! Ha tovább szívja, meghal.

  Kényelmetlenül voltam. Épphogy csak ébredeztem. Egyszerűen nem mertem kinyitni a szemeimet, nem is volt még igazán annyi energiám, hogy ezt megtegyem.

  Ilyen gyengének, ilyen tehetetlennek még soha nem éreztem magamat. Félelmetes volt, főleg, mert egy ismeretlen helyen voltam, ismeretlen emberek körében.

Szépen lassan visszanyertem a hallásomat is. Bár ne tette volna…

- Akkor mi legyen vele? – hallottam egy rekedt mutáló férfihangot.

- Légy szíves Shownu, engedd meg… - könyörgött egy mélyebb hangú tag.

- Nem! Jooheon, nem fogjuk megerőszakolni. – jött egy élesebb hang, ami bármennyire is volt parancsoló és tisztelettel teli, megnyugtatott.

- Kísérlet? – kérdezte egy negyedik srác.

- Nem. Nem tudom. Egyelőre megvárjuk, míg felébred. Kikérdezem kicsit. Ha ellenkezik, ígérem, egy kicsit kínozhatjátok, de ne nagyon. – szólalt meg ugyanaz a személy, akit valószínűleg Shownunak hívhatnak. Biztos voltam benne, hogy ő a csapat vezére.

  Egy kéz végigsimított az orcámon. Automatikusan összerezzentem, csak abban reménykedtem, hogy ezt nem vette észre senki. Nem szabad életjelet adnom.

- Megrezzent! – kiáltott fel a fiú, aki megcirógatta az arcomat. Úgy sejtettem ő lehetett az, mert nagyon közelről jött a hang, lehelete megmozgatta elülső hajszálaimat.

  Hallottam, ahogy a többiek is közelebb jöttek. Valami azt sugallta, hogy nagy bajban vagyok.

A szívem hevesen pumpálta a vért, az ereim kitágultak, azt éreztem, hogy kezd visszatérni belém az élet, sőt, egy adrenalin löket indult meg bennem, ami futásra késztetett. El akartam szökni és arra készültem, hogyha leveszik a szememről a kendőt, elszaladok.

   Valaki lazított rajta, s lassan lecsúsztatta.  

Először megvakított a fényáradat, de ennek ellenére is felpattantam és tenni akartam előre egy lépést, de előre estem. Mivel kezeim hátra voltak kötve, így egyenest a mellkasomra dőltem, az államat bevertem. A számba gyülemlett a vér, a mellkasomba pedig éles fájdalom nyílalt.

  Ezek szerint mégsem voltam teljesen éber. A lábaim még mindig zsibbadtak, ezért nem érzékeltem azt, hogy a lábaim össze vannak kötve, csak a csuklómon feszülő kötelet tapintottam. A lábamat összekötő kötél okozta a végzetem.

 A srácok nevetése csapta meg a fülemet. Gúnyosan viháncoltak balfaszságomon és ez igazán rosszul esett. Elillant minden félelmem, a düh vette át lelkemben a hatalmat. Fel akartam állni, hogy beolvassak nekik, de a fájdalom nem engedte. A hátamra gördültem, hogy végre szembe találjam magamat az elrablóimmal.

  Heten voltak, mindegyikük egyértelműen koreai, csakúgy, mint én. Egyiküket se láttam még, pedig ha minden igaz, már találkozhattam velük buliban, elvégre is ugyanoda jártak ők is, ahova Kyungék.

Körbe tekintettem, végül az utolsó tagon állapodott meg látószervem. Ő volt az! Ő volt a szempár tulajdonosa. Ott tespedt felettem, a jobb oldalamon. Innen lentről magas srácnak tűnt. Csillogó szemeiben szánalmat véltem felfedezni.

  Elakadt a lélegzetem a láttán. Teljesen megbabonázott a tekintete, pontosan ugyanolyan volt, mint az álmomban is. De mégis hogy lehetséges ez? Titkon nagyon megrémisztett a saját látomásom. Úgy gondoltam ez nem történhet meg. Ha egyszer életemben nem találkoztam ezzel a gyerekkel, akkor mégis hogy lehetséges? Az a tökéletes mandulaforma, benne a sötétbarna szivárványhártyával és azokkal a mélyen fekvő, feketelyukra hasonlító pupillák. Teljesen ugyanolyan volt, mint az álmomban.

 A fiú zavarba jött, arca színe pirosabbá vált, ezért el is fordult, inkább az egyik társára tekintett, aki éppen megszólalt. – Ejj, ejj. Valaki itt milyen naiv! Innen nincs menekvés édesem. - Azonnal beazonosítottam a srácot. Ő volt az, akinek először hallottam a hangját azután, hogy felébredtem kómámból.

- Figyelj, most, hogy felébredtél, lenne hozzád pár kérdésem. – mondta Shownu, akinek végre az arcát is láthattam. Talán mindközül ő rendelkezett a legférfiasabb vonásokkal. Bozontos, feketés hajkoronával ékeskedett, ami egy kicsit őrült külsőt kölcsönzött neki. Hosszúkás feje és orra volt, telt ajkakkal rendelkezett, és ha szabad ilyet mondanom egy rossztevőre, ha nem, igazán helyes összképet kaptam róla.

Bólintottam. Másként nem is cselekedhettem volna, így is úgy is ki lettem volna kérdezve.

Ketten belém karoltak és felsegítettek arra a fadobozra, amin addig ültem, amíg egy hülye ötlettől vezérelve menekülni nem kezdtem.

   Ekkor volt időm gyorsan körbenézni. Egy fóliasátorban voltunk, aminek falait vascölöpök rögzítettek. A sátoron belül mindenféle kacat volt összedobálva, meg pár cserép kék virág állt a sarokban, pont olyanok, mint ami a kordonon futottak végig. Körbe a földön fatákolmányok voltak, ülőalkalmatosságnak szolgálhattak, ugyanis én is egy hasonlón ültem. Mindezek közepén volt egy hely, ahol szemlátomást tüzet gyújthattak többször is. Elszenesedett gallyak és hamu volt azon a ponton a földön. Mindezek felett volt az a lámpa, amely az egész sátrat bevilágította.

- Mi a neved? – kezdte el azonnal Shownu.

Megköszörültem a torkom. Száraznak éreztem és egyben vas ízűnek. Muszáj volt egyet a lábam mellé köpnöm, hogy végre kiürüljön a számból az a sok vér. Alsó ajkamon továbbra se állt el a vérzés, még mindig csordogált a nyílásomba némi vöröslő vércsepp. Zsibbadt az ajkam és folyamatosan duzzadt. Alig bírtam kinyitni, pedig muszáj volt.

- MinHa – válaszoltam az igazat.

- Mi a családneved?

- Shin.

- Shin MinHa. Hm. Véletlenül nem Park Kyung barátnője vagy? – bökött rám mutatóujjával, amivel előtte vaskos ajkain húzogatott.

  Lehajtottam a fejemet. Nem akartam erre a kérdésre válaszolni.

- Az voltam. – feleltem a fél igazságot, bár lényegében magamnak már régóta ezt állítom.

- Értem. Zicoék küldtek ide kémkedni? – folytatta kérdéssorozatát.

- Nem. Magamtól jöttem ide teljesen más okból.

- Mi az az ok?

- Nem mondhatom el. – válaszoltam azonnal. Nem állhatok le magyarázkodni, hogy miért jöttem. Nem akartam előttük feltárni a mama titkát, nem is lettek volna méltók rá.

  Persze Shownunak ez a felelet nem tetszett. Egy festett szőke hajú gyerek felé bólintott. Meg is lepett ez a hajszín, általában egy csavargó nem veti alá magát hajfestésnek.

  A srác elindult felém, leguggolt előttem és közben előrántotta farzsebéből a bicskáját. Vakítóan villogott az erős lámpafényben. Lassan közelíteni kezdte felém, végül az élét nekinyomta a pofacsontomon elterülő bőrfelületnek.

Megremegtem, ahogy a kés belevájt a húsba. Lábaimat és szemeimet szorosan összezártam, körmeimet a fába vájtam és fogaim közül kipréseltem a levegőt, amit egészen addig magamba tartottam. Felszisszentem a fájdalomtól, de szerencsére nem hatolhatott olyan mélyre az eszköz, mert nem folyt az arcomon a vér. A seb csípett, állatira, de tűrtem. Tűrnöm kellett.

- Nos, akkor mi az oka látogatásodnak? – tette fel újra a kérdést.

Felengedtem szemhéjamat, hogy újra a kérdezőm szemébe nézhessek. Ezúttal már sokkal bosszúsabban tekintettem rá.

- Nem mondhatom el, már egyszer elmondtam.

- Jól van, figyelj. Egész este játszhatjuk ezt, egy hamar úgysem engedünk el téged. Minhyuk pedig továbbra is gondoskodik arról, hogy izgalmasabbá tegye a vallatást. – mutatott rá az előttem guggoló fiúra.

- Kegyetlen vagy. – mondtam a szemébe.

- Ez a dolgom. – kacagott fel. Hátborzongatóan gonoszul nevetett.

   Hátat fordított mindnyájunknak és elindult a sátor ajtaja felé, ami nyitva állt előtte. Már ott állt, amikor megszólalt. Jól érthetően csengtek szavai. Végigsöpört az egész sátorban.

- Azt csináltok vele, amit akartok. Később még benézek.

4. fejezet - Gyár I.

   Kényelmetlenül aludtam. Melegem volt, és minden egyes fordulásnál éreztem, ahogy az alkohol lötyög bennem. Egy idő után elmúlt ez az érzés, de akkor Kyung átkarolt, mintha csapdába zárt volna. Egyszerűen nem tudtam a másik oldalamra fordulni, pedig a jobb karom már zsibbadt abban a pozícióban. Nagy nehezen végül sikerült elaludnom, de nem sokáig volt nyugalmam, a hasam gondoskodott róla, hogy egy percet se pihenjek. Görcsölni kezdett, a sírás határáig kergetett, végül ellöktem magamtól Kyungot és kisiettem a WC-re. Sajnos a hazugságom végül igazsággá fajult, a női bajom a legrosszabb pillanatban ajándékozott meg. A mellékhelységben ülve akkorát csaptam a homlokomra, hogy hangja a csempékről visszaverődött. Beletemettem arcomat a tenyerembe és sajnáltattam magam, amiért ennyire szerencsétlenül zárult a hetem. Nem tudtam mi tévő legyek. Jobb híján teletömtem magamat papírral, és halkan elhagytam a házat. Vártam egy buszt a legközelebbi buszmegállóban, hogy hazamenjek vele. Rosszul éreztem magamat a buszon. Egy hátsó egyszemélyes ülésen remegtem a fáradtságtól és a csípős reggeli hidegtől. Türelmetlenül vártam, hogy három megállóval arrébb leszálljak a járatról.

  Az ablakon figyeltem, ahogy a nap első sugarait nyújtogatja a horizonton, és azt, ahogyan város szépen lassan éledezik. Minden olyan békésnek tűnt. Az embereken látszott a fáradtság; legtöbbjük kezében papírpoharas kávé díszelgett. Én is megkívántam a kávét. Egy finom cappucinot, vagy még inkább egy melange-ot. Az a mézes, fahéjas csoda. Az biztos felvidított volna.
   A ház elé értem. 

Remegő kézzel kerestem elő kulcscsomómat, s annál is nehezebben találtam bele a kulcslyukba. Szemeim rettentően összeszűkültek, a hűvös szellőtől be is könnyeztem, bár már abban sem voltam biztos, hogy csak a levegő tehetett róla. Kicsit közrejátszott a női bajom és a rám zúdult további problémák, amik annyira nyomták lelkemet.

  Elintéztem az ügyes-bajos dolgaimat a mosdóban, amilyen gyorsan csak engedte elernyedt testem, majd fehérneműre vetkőztem és bezuhantam a puha matracra, a friss, parfümös öblítő illatú ágyneműmre.

  Mocskosnak éreztem magamat a tiszta ágyneműmhöz képest, de már képtelen lettem volna mosakodni, szinte azonnal elnyomott az álom.

  Nehezen ment az ébredés. Az eszem már diktálta nekem a teendőimet, de a lényem még az elkövetkezendő percekben is az ágyban akart hemperegni és ki nem mozdulni. Annyi plusz pihenést nyújtottam még magamnak, hogy ránéztem telefonomra. Több nem fogadott hívás is érkezett, emellett jó néhány SMS is. Mind Kyung volt. El is felejtettem neki írni, hogy eljöttem…

  Ezek után muszáj volt őt tárcsáznom. Szinte azonnal felvette.

- Hova tűntél? – kérdezte semmi kertelés nélkül. Mintha egy leheletnyit ideges lett volna.

- Haza kellett mennem, adódott egy kis problémám. – válaszoltam kimérten.

- Jól van, de legközelebb, ha ilyet teszel, kérlek, szóljál. Nem volt túl kellemes úgy ébredni, hogy hűlt helyedet találtam magam mellett. Na, mindegy. Ma akkor megtartjuk a partit, itt lesz nálunk. Átjössz? – érdeklődte egyhangúan Kyung. Nem értettem mi ez a monotonitás a hangjában. Úgy csengett, mintha neki mindegy lenne, hogy jövök vagy sem. Felbosszantott. Neki ne legyen mindegy, elvégre a barátnője vagyok! Akarja, hogy menjek.

- Nem megyek. – feleltem nemes egyszerűséggel. Se indokot, se kibújót nem kerestem, ennyi tökéletesen megfelelt ahhoz, hogy megtartsam a hidegvéremet.

- Oké. – Ez a kurta három betűs szó még inkább felnyomta bennem a pumpát.

Jól van Kyung, ha így állunk, akkor majd én is flegma leszek.

- Érezzétek jól magatokat, szia. – Nem vártam meg, míg Kyung válaszol, kinyomtam.

   A telefont leraktam az ágyra és egy nagy lendületet véve felkeltem az ágyból. Hatalmasat kellett nyújtózkodnom ahhoz, hogy elgémberedett végtagjaimat kilazítsam, újra életet leheljek beléjük. Bár megtettem minden tőlem telhetőt, továbbra is olyan voltam, mint a mosott szar. A tegnapi sminkem arcomra száradt, a hajam összeállt és alvós szag terjengett a ruháimból. Nem mondhattam kellemesnek, így első utam a konyha helyett; ami az első célom lett volna korgó hasam lévén; végül a fürdőben kötöttem ki.

  Azonnal levedlettem magamról minden ruhát és ledobtam volna őket a szennyes kosárba, ha az nem lett volna tele, így végül mellette, a földön landoltak a ruhadarabok.

  Beszálltam fázva a zuhanykabinba és magamra eresztettem a vizet, ami az első pillanatban jéghideg volt, ezért beljebb húzódtam a kabinban, hogy ne rám zúduljon a jeges vízzuhatag. Mikor már langyosodott, visszaálltam a zuhanyrózsa alá, és csak engedtem magamra a vizet, hagytam, hogy végigcsorduljon a hajamon, az arcomon, a lábaimon. Kellemesen bizsergető érzés volt, ahogy a meleg cseppecskék a testemnek csapódtak.

  A kezembe nyomtam vaníliás illatú tusfürdőmet és felhabosítva azt, minden testrészemet alaposan bekentem vele, majd lemostam. A hajamra sampont raktam, meg később egy kis balzsamot is eloszlattam a gubancos végén és ujjaimmal fésülni kezdtem azt, hogy mindenhova alaposan jusson a hajmosószerből.

  Miután mindent lemostam magamról, úgy éreztem a másnaposságom is elillant vele együtt. A hajamra és a testem köré is csavartam törülközőt, s a tükör elé álltam. Megmostam gyors a fogamat is, hogy eltűnjön végre az a kesernyés, alkohol íz a számból.

 Külsőleg már teljesen rendben voltam, csak a hasam jajgatott továbbra is. Követelte az ételt és a reggelit kívánta, annak ellenére, hogy a konyhai faliórám már a délután fél négyet verte.

   Kinyitottam a hűtőt, de az szokás szerint csak nagyon kevés dolgot tartalmazott. Pár paradicsom, egy saláta mix, kimchi, meg valami régebbi natúr csirkemell szeletek egy jénaiban. Bezártam az ajtót, de egy fél pillanat elteltével újra kinyitottam, várva a csodát, hogy hátha megjelenik benne egy tojásrántotta, vagy bármi más, de ez egyértelműen nem következhetett be.

  Szomorúan könyveltem el, hogy le kell mennem a közeli közértbe, ami szó szerint közeli volt, de mégis utáltam meglátogatni. Nem szerettem a megkeresett pénzemet kajára költeni. Meg igazából semmi másra sem. Rossz berögződés nálam a kapzsiság, de ez így van azóta, mióta magam keresem meg a napi betevőmet. Persze szüleim így is támogattak pénzzel, de az mind a rezsire, a számlákra ment el.

 Egy baba kék pulcsit és egy fehér farmert kaptam magamra, nem vittem túlzásba most sem az öltözködést. A fürdőben gyorsan rászárítottam a hajamra, amit egyébként utáltam megtenni, inkább a magától száradó haj pártján álltam, de ha egyszer valami sürgős közbejön, muszáj a hajszárítóhoz nyúlnom.

 Felvettem egy fehér baseball sapkát és a fejemre húztam, az esernyőt, a pénztárcámat, egy kis hátizsákba gyömöszöltem, a kulcsomat a farmerem zsebébe vágtam és utolsó lépésként felhúztam a pulcsimmal megegyező színű Vans cipőmet és lesétáltam a kisboltig.

  Vettem egy előre elkészített, becsomagolt szendvicset,egy jegeskávét és egy palack vizet, majd kiálltam a bolt elé és felbontottam az ételt, amit jóízűen majszolni kezdtem.

Mély gondolatokba merültem evés közben. Felrémlett a tegnap esti beszélgetés a fiúkkal és eszembe jutott a tegnap tett ígéretem, amit saját magamnak tettem. A gyár. Ma el kell látogatnom oda.

  Lábaim automatikusan elindultak egy irányba, de még abba se voltam teljesen biztos, hogy jó felé megyek. Ha minden igaz, akkor fel kell szállnom arra a buszra, amivel tegnap hazajöttem Kyungtól, csak ezúttal a másik irányba kell mennem vele. Kyungéktól még négy megálló Itaewon.

  A buszmegállóban fejeztem be a szendvicsemet. A tábla 4 percet írt a busz érkezéséig. Még a jegeskávémat is kényelmesen meg tudtam addig inni. A szemetemet kidobtam egy kukába és felszálltam a járatra.

  A buszon rengeteg ember volt. Többnyire idősek, így még hely sem akadt számomra, ahova le tudtam volna tenni magam. Egy csőbe kapaszkodva zötykölődtünk. Két ember fogott közre, nagyon szorosan hozzám simultak, de tudtam, hogy nincs más lehetőségük, a többi ember is pontosan ugyanúgy nyomorgott, mint én. Az egyik srác nálam talán kicsivel fiatalabb lehetett, olyan 17-18 körüli, magas, fekete old school stílusú szemüveg keretezte szemeit. A másik oldalamon egy erős negyvenes férfi állt, sötétkék ballonkabátban, erősen izzadságszagú egyed volt, ezért is próbáltam fejemet inkább a srác felé tartani. Belőle legalább sportos férfiparfüm gyenge illata áradt.

Mire Itaewon első megállójába értünk, már kevesen voltak a buszon, még ülőhely is akadt, de már feleslegesnek éreztem a leülést, egy megálló volt már csak vissza.

  Izgatott voltam. A tenyerem verejtékezett, az arcom kivörösödött. Ahogy elindult az utolsó előtti megállóból a busz, már jeleztem is, hogy a következőnél ne felejtsek el leszállni. Hogy is felejthettem volna el… Türelmetlenül vártam már, hogy a cipőm hegye biztos talajt érintsen, ami nem zötykölődik.

A buszsofőr bravúrosan bekanyarodott a megállóba és lassacskán lefékezett. Természetesen a hátsó ajtók késleltetve nyíltak, egy pillanatig kétségek közt is éltem, hogy talán rajta maradok a buszon, de még éppen időben széttárult a két üveglap és szabad utat adott nekem.

  Ahogy a buszmegállóba hagyott a sofőr, újabb kétségek merültek fel bennem. Nem voltam magamban olyan biztos, hogy megtalálom a gyárat, elvégre is nem gyakran jártam Itaewon-ban. Ez a városrész is egyébként egy igen forgalmas hely volt, sőt, az ember nem is gondolná, hogy valamiben is különbözne a többi résztől, pedig mégis volt egy olyan sötét titka, amiről nem szívesen beszéltek az emberek.

  A buszmegállóban megállt egy középkorú hölgy, és felkészültem rá, hogy leszólítsam. Vettem egy mély levegőt és feltettem a kérdésemet. – Elnézést a zavarásért, csak egy kérdésem lenne.

- Mondjad csak. – fordult felém mosolyogva a nő. Teljesen tiszta, emberi léleknek tűnt, mosolya feloszlatta bennem a kezdeti félelmet. Igen, nem szerettem ismeretlen embereket kérdezgetni, de ezzel szerintem legalább az emberiség háromnegyede így volt.

Felbátorodva folytattam. – Nem tudja esetleg, hogy merre találom azt a régi gyárat? Ami régen sörgyár volt.

A nő összevonta a szemöldökét, amitől éveket öregedett. Homlokráncai igen mélyek voltak. – Hm, ha jól tudom, akkor itt még elmész egyenest és a harmadik jobb oldali mellékutcában felsétálsz. Ott megtalálod. Vasúti sínek is mennek arra, ha annak vonalán mész, meglesz.

Bólintottam és már nyitottam is a számat, hogy megköszönjem segítségét, de belém rekesztette a szavakat.

- De kérlek, nagyon vigyázz magadra. Az nem neked való hely. Ha nem fontos, akkor inkább kerüld is el.

- Köszönöm az aggodalmát, de ez tényleg nagyon fontos. És köszönöm a segítségét is. Viszontlátásra! – Már menésben voltam, amikor hátraintettem a hölgynek.

   Szaporábban lépkedtem, mint normálisan szoktam és figyeltem az utcákat. Itt két mellékutca között nagy távolságok voltak, így biztosan legyalogoltam 2 kilométert is, mire eljutottam abba a bizonyos utcába, amit a nő emlegetett.

A szívem a torkomban verdesett ide-oda. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt vajon annak köszönhetem, hogy siettem és nagy távot tettem meg, vagy az izgalom művelte ezt velem. Bármi is volt, nem hátráltatott abban, hogy abban a bizonyos utcában, a dombnak felfelé fussak.

   Mire felértem, már légszomjam volt, a torkom kiszáradt a nagy levegővételek során. A futás nagyon nem az én sportágam, ezt legalább igazolni tudtam. Előkerestem a táskámból a vizes palackot, felbontottam és mohón belekortyoltam. Miközben magasba emeltem az éltető vizet, fél szemmel körülnéztem a tájékon, hogy vajon jó helyen járok-e.

  A nő útbaigazítása helyesnek bizonyult. Ott állt előttem teljes hosszában és magasságában az épület, már ha azt még lehet ilyen névvel illetni. A falakon már csak helyenként volt fehér festék, arról nem is beszélve, hogy már a szürke vakolat alól a tégla is kilátszott.

  A bal szárnyán egy hatalmas lyuk is tátongott a falban, mintha azt egy bontógolyóval lökték volna ki.

Az egész terület el volt kordonozva, de a kordont már körbenőtte a fű, az elburjánzott gyomok és az álmomból már nagyon ismerős kékes virágú növény futott végig a rácsokon. Megborzongtam, mikor újra eszembe jutott az álmom.

  Lehet nem csak pusztán álom volt, hanem látomás? Nem hittem az ilyenekben, de a kék virágok is itt vannak, mégsem tudtam róla előttük.

  Alsó ajkamba haraptam és tétlenül álltam ott a járdán, talán kicsit félve is.

- Most vagy soha MinHa, azért jöttél ide, hogy ma mindennek utána járj. – suttogtam magamnak biztatásképpen. Azért körbe néztem előtte, nehogy valaki észrevegye, hogy magamba beszélek, de kihalt volt az utca. – A mama miatt tedd meg.

  Minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy megközelítsem a kerítést. Minden egyes lépésnél éreztem, ahogy a feszültség nő bennem. Már alig pár lépés volt hátra, de a kék virág illata megcsapta orromat. Félelmetesen hasonlított arra, amit az álmomban gondoltam neki. Megbódított, csábított a kerítés felé, hirtelen el is illant a szorongásom. Ujjaimat beleakasztottam a kerítésbe és mélyen beleszagoltam a virágokba. Kellemes, parfümös illata beleivódott az orrjáratomba. Megfogtam egy ágat, hogy letörjem. Nagyon csábított, hogy hazavigyek belőle egy csokrot. 

  De az ág letöretlen maradt. Ahogy félrehúztam, megláttam azt a szemet, azt a sötét, üveges tekintetet és hirtelen hatalmába kerített a deja vu. Úgy megijedtem, hogy elkezdtem hátrálni a kerítéstől és azzal a lendülettel hátra zuhantam, egyenest a porba. Ahogy visszapillantottam, már nem volt ott a testetlen látószerv. Reszketve ültem, és meredten bámultam azt a pontot, de nem tért vissza. Lassan lecsillapodtam és új erőre kapva felálltam. Fehér nadrágom csupa por volt, tenyerem sebes. De mindez nem érdekelt.

Szétcsúsztattam két kordont és a lyukon bepréseltem egész alakomat.

  Bárki is játszik velem, most leleplezem! 

3. fejezet - A különös beszélgetés

  Az ötödik Malibu Alma utolsó pár kortyát is legurítottam, bár gyomrom már ellenezte ezt a lépésemet. A sok alkohol nyelőcsövemben ingázott és hiába próbáltam visszanyelni, egyre jobban felszökött az. A józan ítélőképességem elvesztése is nagy gondot okozott. Nem tudtam kiszámítani, hogy mikor is kéne megmozdulnom a csap felé, mikor is fog akkorát rándulni az izmom, hogy mindazt visszaadja, amivel én eddig sanyargattam.

  Szerencsémre ez nem történt meg. Taeil mindenki elé rakott még egy-egy pohár Jäger-t is, amit már tudtam, hogy nem szabadna elfogadnom, de szinte utasította Zico, hogy igyam meg. Állítása szerint jótékony gyógynövényekkel van csak tele a sötétzöld palack, nem lesz tőle semmi bajom. Azt viszont már merész kijelentésnek tartottam Jaehyotól, hogy ettől majd elmúlik a hányingerem.

  Meghúztam az édes-kesernyés, sötétbarna löttyöt a kupicámból, majd fanyalogva Taeilre néztem. – Kérek szépen vizet!

- Az nem jó kísérőnek. – felelte, s ezzel egyidejűleg a bárpult alatt levő kis frizsiderből elővett egy 3 decis palackozott Coca-Colát. A fémkupakot egy sörnyitóval lepöccintette és a kellemes kis szisszenő hang elhagyta a palack száját. Legalább a feléig leittam a frissítő üdítőt. És valóban jobban lettem. Nem tudtam ezt minek is köszönhetem, de megkönnyebbültem.

  Bár fejem még mindig nem tisztult ki tőle. Cikáztak bennem a gondolatok, nem is igazán tudtam odafigyelni, hogy a fiúk miről beszélnek. Az ő hangjuk csak zavarta a fülemet, s egy idő után fejfájást is okozott. Már csak támasztani tudtam nehézkes fejemet a bárpulton, de folyamatosan lecsúszott a kezemről. Nem tudtam uralni a testemet. Kifejezetten kényelmetlenül ültem a magas bárszéken is, mert folyamat lecsúszott a lábam a támaszról és gyakran azt éreztem, hogy hátra fogok esni, de csak a képzeletem igyekezett átvágni, nem voltam ilyen veszélyben. A székek igen stabilan voltak lerögzítve a padlóhoz, nem is lett volna esélyem hátraesni vele együtt, anélkül már jóval inkább.

   Hirtelen mégiscsak felfigyeltem egy kijelentésre. A fiúk már jó ideje témázgattak valami srácokról, több ismeretlen nevet is említve. Ilyen-olyan verekedést hoztak szóba, meg bulikat, de ez mégis odatapasztotta figyelmemet B-Bombra.

- De mindközül az a Shownu a legrosszabb. A múltkori buliba eljött tiszta szakadtan, csatak részegen beesett… Nem is értem mit keresett ott ő meg az a többi hányadék srác, tudjátok, a bandája. Utcán élő baszadék az összes, jól tönkre baszták SeokHong VIP partiját. Senki nem hívta azokat a korcsokat. – mondta felháborodottan B-Bomb, aki már a bárpult melletti kanapén terpeszkedett, kezében egy jeges scotchot szorongatva, amiből a mondandója végén egy jó nagyot kortyolt.

- Á, manapság már nem ellenőrzik úgy ezeket a bulikat. Pedig ezeket az utcai gengsztereket mindenhonnan ki kéne tiltani. Persze, mi is csináltunk és csinálunk sok hülyeséget, de a különbség köztük és köztünk az, hogy nekünk legalább van pénzünk kifizetni az óvadékot. – nevetett fel hangosan Zico, mire a többiekből is feltört a röhögés.

  Nem tetszett, hogy megint a pénzzel kérkednek, de nem szólhattam bele, nem is akartam. Én voltam köztük a szürkeegér, akinek ha nem Kyung lenne a barátja, elég szűkösen kéne élnie. Ez persze nem azt jelentette, hogy Kyung mindent megadott nekem, de elég sok mindennel elhalmozott, ami tényleg jól esett, de közben frusztrált is, mert nem akartam elkényeztetve lenni, legalább is nem úgy, mint ők.

- Mi igazi maffiózók vagyunk! – kacagja Taeil. A szánalmas csak az volt benne, hogy valóban nem álltak messze ettől a ténytől. Zico édesapja tényleg maffiózó, ezért nem is látja olyan gyakran, persze Zico imád felvágni azzal, hogy milyen nagy ember is az apja. Amikor erről beszélt, mindig elő is vette az M9-es pisztolyát a hátsó zsebéből. Ez elmaradhatatlan kelléke volt nála, akár buliba ment, akár egy doboz cigiért az utca sarkára. Bármi balhé volt, elővette. Egyszer egy buliban, ahol én is ott voltam, egy kisebb verekedés keletkezett. U-Kwon-hoz odament egy nagyobb darab gyerek, biztos voltam benne, hogy senki nem fogja tudni megállítani, mivel nála kigyúrtabb tag nem volt a helyszínen.  Persze Zico M9-ese mindent megoldott. Csak a Jaehyo kúria hatalmas csillárja sajnálta az esetet, ugyanis Zico egyenest belelőtt, az pedig azonnal apró darabokra robbant. Csak kis része maradt sértetlen. Magyarázkodhattak a szülőknek, hogy valamelyik barom amerikai footballozott az előtérben, úgy sérült meg a csillár. Valószínűleg benyelhették, mert mindketten megúszták büntetés nélkül. Ziconak ki kellett fizetnie, de hát az semmi volt számára.

   Azt hittem itt vége is lesz a történetnek, de csak ekkor vált még izgalmasabbá. Már támasztanom se kellett a fejemet, kezdtem tisztábban gondolkodni és jobban érezni magam.

- Egyébként nagyon vicces, de azt hiszem Monsta X-nek hívják a bandát. Elvileg – ujjaival idézőjeleket mutatott U-Kwon. -, ha minden igaz, akkor azért lett ez a nevük, mert van az az elhagyatott gyár, tudjátok, ott valahol Itaewon környékén. – erre még figyelmesebb lettem. Nem bírtam ki, hogy bele ne szóljak.

- Az, amelyik sörgyár volt még ősrégen? – kérdeztem izgatottan.

- Azt hiszem, mintha az lett volna. – helyeselt Jaehyo. – Na, tehát ott tartottam, hogy van az a gyár. És ezek elvileg sokat tartózkodnak ott, valamivel lövik magukat. Valami saját fejlesztésű droggal, vagy mi. Utána pedig az utcán állatkodnak. Nőket erőszakolnak, mindent befújnak graffiti festékkel, rabolnak meg ölnek. A saját drogjuk kifejlesztéséhez embereket raboltak el az utcáról és rajtuk kísérleteztek. Amikor már azt hitték minden jó, az egyik tag kipróbálta, valami Jaewon. Ha jól hallottam, akkor belehalt. Azóta vannak heten.

- Az a gyár el van átkozva. – rázta a fejét Kyung. - Ti is biztos hallottátok, hogy régen milyen gyilkosságok zajlottak ott. Most is azért nem meri betenni a lábát oda senki, ezért döntöttek úgy, hogy lerombolják. Azt is hallottam, hogy valami cég már megvette a helyet és hotelt akarnak a helyére. Bár nem értem, az a környék így is a velejéig romlott, oda egy új stílusú hotel… Kurva furcsának találom.

  Ledermedtem a hallottaktól. Egyrészt nagyon meglepett, hogy Kyung tudott mindarról, amit Hoseok papa tett a gyárban, másrészt meg szíven ütött a hír, hogy le akarják rombolni a helyet. Egyszerűen nem tehetik meg. Ez az egyetlen földi maradvány, ami a nagyszüleimre emlékeihez fűződtek. A házukat is el fogják árverezni a szüleim, így tényleg már csak a gyár lesz az egyetlen hely. Igaz, sose jártam ott, de most egyszeriben nagyon érdekelni kezdett a hely. Tudtam, hogy nem veszélytelen, de elhatároztam, hogy másnap, kitisztult fejjel útnak eredek és felfedezem. Sőt, utána fogok járni mindennek, harcolni fogok érte. Nem akarom, hogy lerombolják!

- Ah, na, jól van srácok, én nagyon elfáradtam. – nyújtózkodott Taeil. Az órájára pillantott. – Már hajnali 4 van.

- Menjünk aludni. – jelentette ki Kyung. – Mindenki tudja hol a szokásos helye, ott meg lett ágyazva. – Gyere MinHa, mi is dőljünk le. – karolt át.

  Lassan lecsúsztam a bárszékről és lábaimra helyeztem teljes testsúlyomat, ami egyébként nem volt sok, de most mégis alig bírták el az alsó végtagjaim. Kicsit megszédültem, de Kyung szorítása biztosította azt, hogy ne essek el.

  Végigkísért a folyosókon és feltámogatott a lépcsőfokokon is, ami egy végtelen útnak tűnt. Már alig vártam, hogy felérjek.

Beléptünk Kyung, football stadion méretű szobájába, ami fel volt szerelve egy hatalmas házi mozival, játéksarokkal, flippergépekkel, egy saját kis nappalival illetve kis hűtővel. Az ágya középen helyezkedett el, fehér szőrmével volt leborítva és egy nagyon puha szürke takaróval. Stílusosan volt beágyazva.

  Többször aludtam Kyungnál, de az utóbbi időben nem akartam, mert ha itt voltunk, biztos volt az is, hogy hozzám akar nyúlni. Most is volt bennem egy ilyen félelem, csak azt reméltem, hogy a pia hatására talán megfeledkezik róla, vagy szimplán fáradt hozzá.

   Kicsit rájátszottam részegségemre, hogy elijesszem magamtól. Próbáltam minél természetellenesebben levetni testemet a puha ágyra és úgy tenni, mintha fájna a fejem. Hangosan nyögdécseltem, miközben homlokomat fogtam. Kyung nem szólt egy szót sem, lehet leesett neki, hogy csak megjátszom magam. Az ágy másik felén állt, az ingje gombjaival bíbelődött.

MinHa, még most találj ki valami jó kifogást…

   Egy alsóneműre vetkőzött és ő is ledőlt az ágyra, pontosan mellém. Felém fordult és nagy mosolyt eresztett arcára, majd gyengéden megsimította a bőrömet az én arcomon. Hirtelen megindult felém, és mint egy vészcsengő, megszólalt bennem egy belső hang. Megvan!

- Ne haragudj Kyung, de most menstruálok. – hazudtam. Tudtam, hogy színtiszta győzelem volt.

A fiú lesütötte pilláit, mintha kicsit zavarba ejtette volna az előbbi mondatom.

- Attól még egy csókot adhatok, nem? – kérdezte teljesen komolyan. Erre nem mondhattam már nemet, mert annak komoly következményei lettek volna, így egy aprót bólintottam és tűrtem, míg Kyung ajkaival az enyémet érintették. Kényelmetlenül éreztem magam, mintha a Malibu alma és a Jäger mégiscsak vissza akarna kúszni a torkomba, de szerencsére éppen időben engedett el Kyung, így a sok alkohol visszagurult oda, ahonnan jött is.

   Hogy a további ilyen kellemetlen helyzeteket is elkerüljem, oldalra fordultam, Kyungnak háttal és magzatpózba kuckóztam magamat a takaró alatt.

Kyung is elfordult, hogy lekapcsolja a világosságot nyújtó kislámpát ágya mellett. Ahogy kihunyt a fény, fekete homály lepte be a szobát.

- Jó éjszakát. – hangzott el Kyungtól elég hűvösen. Lehet megbántottam volna? Nem voltam benne biztos, de bűntudattal hajtottam álomra fejemet.

   Álmaimban megjelent a gyár. Omladozott, mindent por lepett és vakolatdarabok. A kerítést egy kékes virág fonta körbe. Még frissen virágzottak. Mámoros illatuk volt, megrészegített édes aromája.

  Miközben beleszívtam egy virágocskába, a sűrű zöld levelek és a nagy lyukú kerítés között egy sötét szempárra lettem figyelmes. Amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen is tűnt el. Megrémisztett, de tudni akartam, ki rejtőzik a bokor mögött. Ki lehetsz te ismeretlen?

2. fejezet - A meggondolás

  Még vagy öt percig ültem a pulton és gondolkodtam azon, hogy vajon helyesen cselekszem-e, pedig már rég visszaüzent Kyung, hogy hamarosan elindul értem.

  Muszáj volt átöltöznöm, pedig tényleg semmi kedvem nem volt hozzá. Még felállni se, nemhogy kitalálni milyen ruha összeállítást vegyek fel. Végül maradtam a slamposabb, sportos külsőnél, elvégre is csak Kyungékhoz megyek át. Egy szürke pulóver és ugyanaz a farmernadrág, ami egész nap rajtam volt.

  Az ajtó felé igyekeztem, amikor pulcsim zsebében rezegni kezdett újra a telefonom. Ki se vettem, csak felkaptam a pulton hagyott lakáskulcsomat és kisiettem a ház elé.

  Az eső végleg elállt, már csak a nedves talaj és a pocsolyák emlékeztettek arra, hogy az elmúlt 2 órában úgy zuhogott az, mintha dézsából öntötték volna.

  Lényegesen lehűlt a levegő, bár még csak szeptember végén jártunk. Alig vártam, hogy beülhessek Kyung kellemesen befűtött kocsijába. Szerencsémre pont akkor fordult be a sarkon, amikor a külső kaput is kulcsra zártam, így hamar tapasztalhattam testemen a melegséget.

  Nem is köszönt nekem, de én sem éreztem jelentősnek, elvégre nem rég váltunk el egymástól.

- Hogyhogy meggondoltad magadat? - tette fel a nagy kérdést, amitől féltem. Magam sem tudtam, hogy mi változott meg bennem.

Megrántottam a vállamat.

- Nincs kedvem egyedül otthon lenni, de a társasághoz sincs igazán kedvem. Meg akarom tisztelni Taeilt azzal, hogy elmegyek a szülinapjára.

- Taeil miatt nem érdemes, ez még nem az igazi bulija, az csak holnap lesz. Ma csak szűk baráti körű a dolog.

- Ha jól tudom én is benne vagyok abban a körben. A holnapi meg nem érdekel, azt hiszem.

- Jól van. - mondta Kyung, miközben a sebváltón állított. Akaratlanul is a fiúra tévedt a tekintetem és hirtelen szomorúság kapott el. Olyan helyes fiú, de nem hozzám való. Valójában a velejéig romlott és hiába mondogatták nekem azt, hogy én mennyire egy jó lány vagyok, és mennyire nem illik hozzám, én nem hittem nekik. Most már én is éreztem a különbséget és nem azért, mert Kyung amúgy rosszul bánt volna velem, de teljesen mások voltunk. Míg én naphosszat dolgozom pincérnőként egy olaszos étteremben, ő csak a városban lófrál, teng-leng, mert a szülei megalapozták neki az életet. Minden nap elmehet bulizni, be se kellett fejeznie a gimnáziumot, mert ott van a cég, amit 30 éves korában átvehet és semmi dolga nem lesz ott sem, mert mindent megcsinálnak majd helyette az alkalmazottak.

  A barátnőim és munkatársaim irigyeltek azért, hogy ilyen srácot sikerült összeszednem magamnak, de én őszintén sajnálom az olyanokat, akiknek erre van szükségük. Az egyetlen dolog, ami Kyunghoz kötött, az már csak az volt, hogy őt még bemutathattam a mamának, és akkor a mama szemében a büszkeséget láttam. Meg volt nagyon elégedve Kyunggal és ezért kötelezőnek éreztem azt, hogy én is büszke legyek rá. Meg persze a szüleim is úgy gondolták, hogy megfogtam az isten lábát.

  A másik tényező a barátaink. Lényegében rajta keresztül lettek igazi barátaim és abban is teljesen biztos voltam, hogyha szakítunk, akkor a társaság is megoszlik majd.

  És persze az is számít, hogy már négy éve vagyok vele együtt.

- Minden rendben? - nézett rám, miután megállt egy pirosnál.

- Azt hiszem. - bólintottam.

A keze rácsúszott a térdemre, de nem sokáig időzhetett ott, mert újra meg kellett ragadnia a sebváltót.

Az érintésére egy pillanatra kirázott a hideg. Már régen érintette meg a lábaimat és ez most furcsán hatott rám. Nem tudtam eldönteni, hogy tetszett-e vagy sem.

 - Na, megjöttünk. - Megnyomott egy kis távirányítót, ami automatikusan kinyitotta a hatalmas kovácsoltvas kaput, ezzel bejutást engedve a Peugeot-nak a Park rezidenciára.

Akárhányszor is láttam a hatalmas házat, mindig ámulattal csodáltam méretét és szépségét. Szerettem itt tölteni az időt, mert a ház a kényelmesség felsőfokát nyújtotta minden vendégének és a benne lakó családnak, de mégis mindig megrémisztett a hidegsége. Sosem éreztem igazán otthonosan magamat, pont azért, mert annyira modern és nagy volt, hogy úgy tűnt, egy ember se lakik benne. Persze ez nem így volt. Kyung nagycsaláddal rendelkezett. Fiatalabb testvérekkel, nagyszülőkkel és szülőkkel. Mind itt éltek.

   A család minden évben késő szeptemberben utazott el nyaralni, mert Kyung apja előbb sosem tudott a munka miatt. Viszont mióta Kyung betöltötte a 19-et, már nem ment velük, inkább szétbulizta a fejét abban az egy hétben. 3 napos házibulikat tartott.

   Kiszálltam a kocsiból, és bevártam Kyungot is, együtt léptünk be a bejárati ajtón. Illedelmesen előre engedett.

- Merre vannak a többiek? - kérdeztem tőle.

- Azt hiszem a bárpultnál. Valószínűleg már megittak minden kibaszott drága piát, ami a kezükbe akadt. - nevetett fel hangosan. Én is erőltettem egy mosolyt ajkamra. Igazából én is ugyanerre készültem.

  Kicsit feszengtem, amikor beléptem a billiárd terembe. Én még nem ittam egy kortyot sem, és sose szerettem úgy társaságba menni, hogy már minden tagja részeg volt rajtam kívül. Csak Kyung és én voltam tiszta, de még abban sem voltam teljesen biztos, hogy Ő az. Gyakran vezet akkor is, ha már fogyasztott alkoholt.

  A szobában csak két narancssárgás fényű fényforrás volt, így elég sötét volt odabent. A szoba egyébként is sötétzöld és a bordó árnyalatokban játszott, a sötét színek uralták. Emellett hatalmas füst is gomolygott a levegőben. A társaságban mindenki dohányzott, de ilyenkor előszeretettel loptak ki Kyung apja készletéből egy-egy kubai szivart is. U-kwon éppen a szivar füstjét eregette, amikor mindenki észrevette érkezésünket. Abbahagyták egy pillanatra tevékenykedésüket, hogy üdvözöljenek, majd folytatták ott, ahol abba hagyták a dolgot.

P.O és B-Bomb billiárdoztak, a szülinapos a múlt mögött állt és éppen valamilyen ütős koktélt kevergetett. Vele szembe a bárpultban ült Jaehyo, aki egy cigaretta társaságában koptatta a száját Taeilnek és Ziconak. Az utóbbi egy méretes hamburger felét gyűrögetett kezeiben.

  Kyung kilépett mögülem és csatlakozott Taeilékhez, én viszont a földbe gyökereztem. Elbizonytalanodtam. Biztosan most ez kell nekem?

  Belső énem feltámadt, és határozottan válaszolt. Igen, most erre van a legnagyobb szükséged.

  Megembereltem magam és elindultam a fiúk felé. Beálltam Zico és Jaehyo közé, majd kértem Taeiltől egy Malibu almát. A rendelés után eszembe ötlött, hogy mennyire is tiszteletlen vagyok, ezért gyors hozzátettem egy Boldog szülinapot-ot is. Mosolyogva megköszönte a fiú és nyomott két puszit az arcomra.

- Egyébként mi újság van veled MinHa? - kérdezte meg Jaehyo, miközben megcirógatta mutatóujja középső ujjpercével orcámat. Meg se lepett ez a tette, Jaehyo gyakran csinált ilyet más lányokkal, de már velem is többször. Nem feltétlenül flörtölt, inkább csak gyengéden bánt a nőkkel.

- Semmi. - válaszoltam kurtán.

- Hát az nem sok. - felelte. Észrevettem, hogy Kyung szúrósan tekint Jaehyora. Tudtam, hogy nem azért, mert megcirógatott, hanem mert így próbálta jelezni neki, mennyire tapintatlan. Sejtettem, hogy Kyung már tájékoztatta a többieket a mama haláláról.

- Részvétem. – támasztotta alá Taeil az állításomat, miközben átnyújtotta nekem a hosszúkás üvegpoharat, mely színültig volt Malibu almával.

   Ekkor mindenki rám tekintett, kissé lehajtott fejjel. Még P.O. is félbehagyta a precízen bemért célzását. Rátámaszkodott a dákóra és mély hangján ennyit dörmögött: - Igaz, egyszer találkoztam a mamáddal, de nagyon kedves asszony volt.

- Igen, szintúgy. - mondta U-kwon a sarokban lévő fotelből.

- Igyunk rá! - emelte magasba boros poharát Taeil.

- MinHa mamájára. - mondta a toastot Kyung, miközben jobb keze a magasba emelte a pezsgős poharat.

Miután mindenki kiitta pohara tartalmát; kivéve engem; néma csend ülepedett a szobára. Legalább egy perccel mindannyiunk megillette a mama emlékét.

   Ez nagyon jól esett a srácoktól. Talán az elmúlt két évben nem éreztem olyat, mint most Kyung iránt. Tekintetünk találkozott egy kósza pillanatban, mikor már mindannyian visszarázódtak a kerékvágásba és beszélgetni kezdtek. Akkor valami újra megdobbant odabent...