16. Fejezet - Első lövés

Kezeink elváltak egymástól, s Hyungwon zavartan felém fordult.

- Mit keres itt? – meglepődötten szegezte nekem a kérdését.

  Nem tudtam mit válaszolni rá, mert nem csak felette lebegtek a kérdőjelek, de én is teljesen bizonytalan voltam. Hogy talált rám? Honnan tudta, hogy itt leszek? Nem voltam elég világos a telefonbeszélgetés során? Annyi kérdésem volt megválaszolatlanul, hogy zsongott tőle a fejem.

   Egy hangos füttyszó hangzott el mögöttünk, az egész gyárat bezengte az ismeretlen hanghatás. Összehúztam testemet, még egy lépéssel közelebb is araszoltam Hyungwon testéhez, mely az éjszaka folyamán az egyetlen biztonságot jelentette számomra.

- Most mi fog történni? – suttogtam remegve a mellettem állónak.

  Tanácstalanul összevonta szemöldökét és gondolkodóba esett. Egy percbe is telt, mire válaszolt. – Fogalmam sincs MinHa, de jobb lenne, ha visszahúzódnál.

  De már késő volt…

Kyung könnyedén átcsusszant két kordon között és bevetette lábát a gyár területére. Leporolta öltönyét, majd hivalkodóan kihúzta magát és megemelte fejét, szinte kihívta magának a tiszteletet ezzel. Persze én nem dőltem be neki… Kívül lehet, hogy a makulátlant mutatta, de belül romlott volt és gyáva.

- Adjátok ki MinHát, különben nagyon megszopjátok! – harsogta a kerítés mellől Kyung. Érezhetően nyugodt volt. Talán túlságosan is. Ami azért volt meglepő, mert nem volt vele más, csak Ő maga. Nem volt senki, aki megvédje, pedig hatan voltak ellene.

  Zsigerből vissza akartam neki üvölteni, de Hyungwon jól sejtette, hogy erre készültem és még időben rátapasztotta tenyerét a számra, így meggátolt benne. Hátrálni kezdett velem, míg el nem vesztünk a gyár sötétségében. Csak akkor merte levenni ujjait ajkaimról, mikor úgy érezte, hogy teljesen lenyugodtam és nem rázkódott már a testem, hogy kiszabadítsam magam fogságából.

- Ezt most miért tetted? – kérdeztem szemrehányóan.

- Mert így lesz időnk gondolkodni.

- Ó, értem – mondtam elismerően. Megint előbb cselekedtem volna, minthogy gondolkodjak. Szerencsére Hyungwon pont az ellentettem volt ilyen téren és ezt már sikeresen többször is alátámasztotta.

  Elhalkult körülöttünk minden. Apró lélegzetvételeinken és a gyár falainak misztikus zúgásán kívül minden néma volt, mintha megfagyott volna a tér és vele együtt az idő is. Törni próbáltam a fejemet, hogy most mi tévők legyünk, de a furcsa lefagyás rám is hatással volt. Nem jutott eszembe semmi használható, mert nem voltam képes összpontosítani a helyzetre. Elködösült agyam még mindig a kézfogás körül forgott és Hyungwon közelségén. Másnak biztosan visszataszító lett volna Hyungwon átható, vegyszeres illata, de hirtelen még azt is vonzónak találtam benne.

  Valaki megérintette a vállamat, amely teljesen kizökkentett elkalandozásomból és jóformán annyira megijesztett, hogy egy aprót nyikkanttam. A falak mégis felsokszorozták a hangerőt és szinte biztos lehettem benne, hogy a gyáron kívül is tökéletesen hallható volt a hangom.

- Basszus – suttogta mögülem valaki. Arcát nem láttam, hangja alapján pedig még nem igazán tudtam beazonosítani.

- Ne haragudj – hajtottam le kútfőmet bűnbánóan.

- Mit keres itt ez a faszszopó? – Érezhetően nem nekem szegezte ezt a kérdést, sokkal inkább társának.

- Mi sem tudjuk. Nem hívta ide senki – mondta Hyungwon. Szavaiból úgy ítéltem, hogy elsősorban engem akart ezzel bevédeni. – Többiek? Velük kéne kialakítanunk egy tervet.

- Mindjárt jönnek. I.M. kivételével. Ő most főzi az újabb adagot.

   Kavicsok sokaságára nehezedtek rá, hallhatóan több cipő alatt ropogtak és egyre közeledtek. Megjött a csoport többi tagja is.

- Még háromszor figyelmeztetlek titeket! Ha nem adjátok ki MinHát, akkor meglepetésekben lesz részetek! Egyet ígérhetek. Nem ússzátok meg ti kis köcsögök! – érkezett Kyung újabb fenyegetése.

  Aggódva dülöngéltem, egyik lábamról a másikra helyezve a súlyt. Meg akartam ragadni újból Hyungwon kezét, de a szemem nem szokott hozzá a sötétséghez, így nem találtam őt. Nem láttam igazán senkit sem. Hol egy csillogó szempárt, hol egy világos hajkoronát pillantottam meg, de ezen kívül semmi támpontom nem volt. Inkább visszahúzódva vártam türelmesen, hátha Hyungwon talál rám.

- MinHát kéri – állapította meg Jooheon.

- Na, ne beszélj! – hangzott el valaki szájából a szarkazmus, majd egy tompa csattanás jelezte, hogy Jooheon butasága miatt kapott egy legyintést tarkójára.

- Áu, te faszfej! Mit kell csapkodni? Meg se várod, hogy végig mondjam! – rinyált Jooheon.

- Honnan tudtam volna, hogy akarsz még mondani valamit? Tökre olyan volt, mintha befejezted volna a mondandódat. Meg tőled amúgy sem várunk el nagyobb szavakat – gúnyolódott továbbra is Jooheon zaklatója.

- Álljatok már le! – Shownu tiszteletet parancsoló hangneme azonnal leállította a két srácot.

- Mi lenne, ha kiadnánk MinHát? Ha csak ennyi a kérése, akkor miért ne? Mi is megúsznánk gond nélkül és valószínűleg MinHának se esne baja. Nem veszíthetünk vele – ötletelgetett Jooheon. Szinte biztos voltam benne, hogy ő lesz az, aki könnyű szerrel átadna másnak, hisz minek védene meg? Az ő nyomorúságos élete mindennél többet jelentett számára és egy cseppnyi emberség se szorult a fiúba.

- Szó se lehet róla! – tiltakozott nagy erőkkel Hyungwon. Hangja erős és határozott volt, még soha nem is hallottam ilyennek.

- Jooheon, most Hyungwonnak van igaza. Nem lehetünk ennyire embertelenek – kontrázott rá Shownu. Talán az ő szava nyugtatott meg végképp. Ha Ő nem adna ki, akkor senki más sem, hisz itt az ő szava volt a hiteles és végleges.

- És ha rátámadnánk? Mármint basszus, tök egyedül van, mi meg hatan… Hatan és egy felen – javította ki magát Kihyun. A felet valószínűleg rám értette, ami azért nem volt szép tőle, de eltekintettem felette.

- Hülyeség lenne – ráztam a fejemet. Egyedül én ismertem jól Kyungot és az ereimben éreztem, hogy most is ugyanolyan zsivány kis féreg lesz, mint szokott is. Pontosan azért jött ide, hogy felvágjon a fegyvereivel és megmutassa, hogy a kezében van a hatalom, hiába vannak ellene többen.

- De miért? Mit tudna tenni velünk? Elüt a jeepjével? Jajj, majd befosok, annyira nagyon rettegek a hatalmas Kyungtól! – Éles nevetés tört ki mindenkiből és ezzel Jooheon bezsebelhetett magának egy „nagyon vicces fiú” díjat. Egyedül én nem tudtam megmosolyogni megjátszását.

- Pontosan azért, mert kibaszott drága és kegyetlen fegyverei vannak. Nem olyan segg hülye, hogy otthon hagyta őket. Hidd el, mindegyik nála van, sőt, párat biztosan el is rejtett a ruhájába. Csak arra vár, hogy kicipeljetek, vagy kikísérjetek és akkor elereszti a golyókat – próbáltam hatásosan előadni magamat, de úgy éreztem nem sikerült a többiekre hatnom. Sőt, szánalmas voltam.

- Ugyan MinHa, ezzel nem tudsz megijeszteni minket. Nehogy azt hidd, hogy nekünk nincs semmink… Ennyi év öldöklés és lopás után azért gondolhatnád, hogy egy pár jó cuccot nekünk is sikerült szereznünk. Az, hogy a te kis Hyungwonniednak egy bicska jutott, az teljesen más tészta – csipkelődött Kihyun. Végig szaladt a forróság az arcomon, teljesen kipirosodtam, de a sötétség uralma alatt nem láthatta senki. Ez volt a mentsváram, különben nagyon kínosan éreztem volna magamat. Így is az volt.

- Fejezd be Kihyun – szállt szembe vele Hyungwon. Rajta is érződött, hogy már zavarja a sok piszkálódás, az odaszúrások és kezdett betelni nála a pohár.

- Istenem, tényleg álljatok le! Nem azért gyűltünk most ide, hogy egymást basztassátok, hanem hogy megbeszéljük, mi legyen. Mellettetek nem tud gondolkodni az ember, komolyan… - mérgelődött Shownu.

- Ne haragudj – kért bocsánatot tőle Kihyun. Hallhatóan megszeppent vezérétől.

   Végre azt éreztem, hogy itt az idő, most ki tudnám javítani az előző hibámat. – Tudom, hogy nem hisztek nekem… - sóhajtottam-, de közületek én ismerem legjobban Kyungot. Nem miattam jött ide. Hyungwont akarja. Azt akarja, hogy az ő kíséretében menjek ki. Féltékeny rá.

  Nem lehettem biztos mindabban, amit közöltem a többiekkel, de valóban ezt éreztem. Kyung nem volt olyan egyszerű ember, szinte minden terve mögött lapult egy másik szándék is. Mint például az egyik házi bulija, amit azért rendezett, hogy egyetlen egy embert megfélemlítsen, mert Zicoval volt egy kis összetűzése szerencsétlen srácnak…

- Lőjük ki a picsába! – csattant fel Wonho, aki eddig egészen csöndben lapult. Eddig azt hittem, hogy itt sincs. – Most mit húzzuk már az időt? Felmegyünk az emeletre és lelőjük. Ilyen kurvaegyszerű! – türelmetlenkedett.

- Nem. Ne öljétek meg! – csaptam vissza hevesen. – Nem engedem, hogy ma itt vér folyjék. Nem lehetne valahogy könnyebben elsimítani a dolgot? – Shownu felé céloztam a kérdést. Ő volt az egyetlen reményünk.

- Szóljatok I.M.-nek, hogy hozzon egy rongyot és a mostani adag Blue Delight-ot. Bekerítjük hátulról és elkábítjuk.

  Shownu terve kísértetiesen hasonlított a már rajtam bevégeztetettre. Nem volt ínyemre, hogy ezt tegyük, de még mindig jobbnak bizonyult a többiek sületlenségeitől.

  Lenyeltem a száraz torkomba ragadt gombócot. – Jól van. Menjen a terv!

Ketten elhagyták a tartózkodási helyünket és eldobogtak a gyár közepe felé, ahol I.M. tevékenykedett a Blue Delight körül.

Hyungwon közelebb araszolt hozzám, végre megtalált és óvatosan kisujjával megbökdöste tenyeremet. Széttártam ujjaimat és Hyungwon belecsúsztatta kacsóját. Újra összeforrtunk. Átjárt a forróság. A szívem hevesen vert. Azt éreztem, hogy minden rendben lesz.

- Gyere ki kiscicáááám! Cicicicicc! Na, add meg már magadat! Miért itt húzod meg magadat, amikor nálam mennyivel jobb helyed lenne?! Ez egy trágyadomb kedvesem és te most pont belenyúltál a szarba! – üvöltötte Kyung. Aztán eldördült az első lövés… 

15. Fejezet - Valami véget ér, egy új elkezdődik

(Zenei ajánlás: MONSTA X - PERFECT GIRL ~ a címre kattintva megnyithatjátok.)

„… valósuljon meg a terv, és minden jól alakuljon.” – Bár így lenne…

  Hyungwon-ra pillantottam miután elhangzott a fejemben a kívánságom. Kíváncsi tekintettel fürkészte az arcomat.

- Tudod, hogy nem mondhatom el, mert nem válik valóra – sóhajtottam csalódottan.

- Igen, tisztában vagyok vele – szegezte le a fejét.

  Egy perces néma csendünket, mely alatt csak sóhajainkat hallattuk, megzavarta egy telefoncsörgés. Mobilom hangosan rázendített, az egyik kedvenc számom dallamával és egyre hangosodva visszhangzott a gyár falai között.

  Zavaromban gyorsan készültem kirántani zsebemből a készüléket, de az csak nem adta magát meg egyhamar, még a szám refrénje is véget ért. Mire kiszabadult a nadrágom martalékából, még annyi időt se hagytam magamnak, hogy rálessek a hívott fél nevére, azonnal reagáltam és a fülemhez emeltem a készüléket.

- Haló! – zengtem a telefonba izgatottan.

- Minha! – szólalt meg a vonal másik felén Kyung. Hangja hallatán görcsbe rándult a gyomrom. Csak ezt nem akartam… Ignorálni akartam minden próbálkozását. Átkoztam magamat azért, hogy nem néztem meg a kijelzőn a nevet.

  Hyungwon is felkapta a fejét Kyung szavára, felismerte őt. Félmosolyt eresztett arcára, majd kellemetlenül elfordult tőlem és araszolgatva, pár lépéssel eltávolodott lényemtől. Nem csak én éreztem az egész szituációt kellemetlennek… Valahogy Kyungnak mindig sikerült a legrosszabb pillanatban megcsörgetnie. Ehhez tehetsége volt.

- Mi az? – kérdeztem tőle fáradtan. Nem volt semmi kedvem se a magyarázatát hallgatni.

- Csak egyszer hallgass meg, kérlek – könyörgött a telefonba.

  Felsóhajtottam. Még lett volna esélyem kinyomni és nem végig hallgatni fárasztó szövegét, de én nem voltam az a típus, aki csak ilyen lazán lerázza magáról az embereket.

- Mondd – adtam be a derekamat.

- Ne haragudj, én nem is tudom mit gondoltam ott, abban a pillanatban. Csak felment bennem a pumpa, amikor megláttam nálad azt a srácot, de tudom, hogy te képtelen lennél megcsalni engem és tényleg megbántam, amit tettem – magyarázkodott sablonosan. Valahogy nem hatott meg a története, mintha csak egy betanult szöveget próbált volna visszamondani nekem. Nem azt éreztem, hogy valóban megbánta volna.

- Nem, te ne haragudj, de nekem ehhez most nincs türelmem. Komolyan Kyung, én már boldogtalan voltam melletted régóta és nincs szükségem a magyarázkodásodra. Már nem szeretlek, és nem akarok újra együtt lenni veled. Remélem, ezt tiszteletben tartod. – Ezzel megadtam a fiúnak a kegyelemdöfést, de csak így tudtam lezárni a múltat. Ő nem az én Golyóállóm. A szívem mélyén már tudtam, hogy ki veszi át ezt a címet az életemben, de még nem mertem ezt biztosra állítani, csak reméltem. Ő sokkal inkább tűnt jó alanynak, mint Kyung. Tett róla, hogy így legyen…

  Megszakadt a vonal. A fülkagylómba már csak a zúgást hallottam válasznak. Igazából meglepett, hogy így reagált, de elkönyveltem annak, hogy talán most végleg sikerült leráznom magamról őt és soha többé nem fog zaklatni.

- Minden rendben? – kérdezte Hyungwon érdeklődően, miközben visszanyomtam telefonomat a zsebembe.

- Azt hiszem igen – mosolyogtam rá biztatóan.

- Tudod, nem lettem volna Kyung helyébe. Rendesen kiosztottad – kínosan felnevetett.

- Hát igen, lehet nem voltam valami túl kedves vele – rántottam meg a vállamat.

- De ha minden miattam van, akkor lehet, hogy jobban tennéd, ha visszamennél hozzá. Mellette nagyobb eséllyel tudnád megvalósítani a tervedet, mert befolyásos családból származik, sok pénze van. Biztosan megtenné a mamádért – próbált rábeszélni a lehetetlenre. Persze, igaza volt, de nem ért meg ennyit pár emlék. A saját életemet vágnám tönkre azzal, ha visszamennék hozzá… Bár azzal is könnyen elcseszhetem, ha esetleg nem válna be a terv.

- Képtelen lennék megtenni. Ennyit nem ér Kyung pénze. Inkább saját magam szerzem meg.

  Hyungwon némán figyelte az eget, újra csend állt közénk, de láttam rajta, hogy készül valamit mondani, csak erőt kellett gyűjtenie hozzá. Én megadtam neki ezt a lehetőséget, nem zavartam meg beszéddel.

- Valamit el kell mondanom az apámról… Azt már meséltem neked, hogy mi történt a baleset során, hogy miért mentettek fel meg minden, de mióta elmondtad a tervedet, azóta ez motoszkál a fejemben – beszélt összefüggéstelenül. Nem igazán tudtam kibogarászni szavaiból, hogy ezzel mit akar, de úgy vettem észre, hogy még nincs teljesen felkészülve a lényeg kimondására.

- Igen, már meséltél arról, hogy a családod befolyásos – biztattam, hogy folytassa. 

   Erről eszembe jutott Jin, akiről viszont nem az tükröződött, hogy olyan dúsgazdag lenne. Lehet, hogy Hyungwon apja valóban olyan tapló, hogy nem támogatja egyáltalán a felesége családját?

- Tudod, az apám egy banknak a tulajdonosa a belvárostól nem messze – suttogta.

- Azt akarod mondani, hogy… Nem Hyungwon, nem rabolhatjuk ki a saját apádat. Ezt felejtsd el! Inkább keresünk más bankokat, kisebbeket, de nem, ezt nem vállalom be. Akkor inkább lemondok a tervemről! – tiltakoztam. Ezt tényleg nem akartam. Hyungwon szénája már így is elég rosszul állt a családban, nem akartam, hogy még jobban tönkretegye azt.

- De higgy nekem Minha, sokkal könnyebb dolgunk lenne, mint más bankokkal. Igaz, otthon apám elvileg minden zárat lecseréltetett, miután kiköltöztem, de oda még mindig könnyebben törünk be, mint a bankba. A bank kulcsait pedig tudom, hogy hol tartja. Figyelj, simán be tudunk sétálni anélkül, hogy meg kéne babrálni a rendszert – magyarázta lelkesen Hyungwon. Úgy tűnt egyre jobban tetszik neki a tervem.

- És a többiek tisztában vannak azzal, hogy édesapád miféle ember?

- Jooheonnal ezért is van köztünk ez a feszültség. Szerinte nem vagyok ideillő, mert én egy elkényeztetett kis buzi vagyok, aki teljesen jó körülmények között nőhetett fel. Ellenben a csapatunk többi tagjával, akik mind nehéz sorsúak voltak. De mindegy is – legyintett. – Leszarom, hogy mit mond az a faszfej. Attól még, hogy gazdag volt a környezetem, lelkileg nem voltam jól kiskorom óta. Nevelők sokasága mellett nőttem fel lényegében, de mindegyiket hamar elűztem. Nem voltam a nevelőnők leányálma – egészen aprót kuncogott magán.

- Én jó kislány voltam. Egészen idáig. Látod, kihozzátok belőlem a rosszat – nevettem fel.

- Mi? Te miről beszélsz Minha? – hitetlenkedett bolondosan. – Ki állított be hozzánk azzal az elvetemült tervvel önszántából, hogy márpedig mi most ki fogunk rabolni egy bankot?

- Ezzel arra célzol, hogy én vagyok rossz hatással rátok? Na, ne viccelődj, aki egy gyárban kísérletezik új drogok kifejlesztésével, az már régen romlott – csipkelődtem vele. Még viccesen meg is löktem egy kicsit a vállát.

- Neked pedig csakis a véredben lehet a rosszaság, ha már a papád is ilyen kemény ember volt – bokszolt vissza gyengéden a vállamba.

- Na, ja. És látod, mégsem tudtam megmenteni magamat eddig egyik helyzetben sem – ráztam meg rosszallóan a fejemet.

- Pedig most igazán kiálltál magadért, amikor Kyunggal beszéltél. Egy kicsit még mindig félek tőled azóta – összehúzta magát poénosan, mintha tényleg rettegne tőlem.

- Tudod, hogy nem arra gondolok… - kieresztettem a megnehezedett levegőt a tüdőmből. – A két gyári látogatásomra.

 Bólintott komolyan. – Tudom.

- Azért is jöttem vissza, hogy még egyszer bocsánatot kérjek, amiért megszegtem az ígéretet.

- Teljesen mindegy – legyintett. – Lényegében most azért szegted meg újra, hogy bocsánatot kérj azért, amiért előzőleg megszegted. Már elvesztette a jelentőségét az egész.

- Ne haragudj – lekonyítottam fejemet, hogy megbánást mutassak.

- Már nem haragszom érte. Eddig ideges voltam, amiért újra visszajöttél, de most őszintén örülök neki – mondta félénken. Óvatosan rám sandított.

  Az orrom alatt elterült egy kósza mosoly, nem akartam annyira kimutatni, hogy szívem valójában most mennyire is repes az örömtől. Kiugrottam volna a bőrömből legszívesebben, ha ez lehetséges lett volna.

  Alsó ajkamba haraptam, amelyet már duzzanatok lepték be a sok harapdálástól, de másképp nem tudtam magamba fojtani az érzelmeimet.

  Olyanra készültem, amire Hyungwon biztosan nem számított. Ujjaimmal gyengéden megkerestem tenyerét, és amikor megtapintottam teste melegét, belecsúsztattam kacsómat a puha kezei közé.

  Hyungwon se tudta tovább leplezni örömét, összemosolyogtunk, majd szinte egyszerre pillantottunk fel a csillagos égre, és a kis égitestek között elterülő hatalmas Holdra, mely beragyogta az éjszakát. A szívem ennél is fényesebben ragyogott most, hogy végre közelebb tudhattam magamhoz az én Golyóállómat.

  Idilli pillanatunknak mégis hamar véget vetett egy közeledő fekete autó, amely leparkolt a kerítés mellett. Összeszűkült szemekkel vizslattam a jeepet. Gyanúsan ismerős volt a jármű. 

- Ez Kyung kocsija. - állapítottam meg nem is leplezve zaklatottságomat.

14. Fejezet - Azt kívánom, hogy...

  Minha hangos kiáltása bezengte az egész gyárat. Feldúltnak tűnt, ami csakis rosszat jelenthetett.

- Hahó! Most azonnal gyertek elő!

   Nem akartam, hogy Jooheonék beelőzzenek, Minha védelmébe szerettem volna állni, még mielőtt újra molesztálni kezdenék. Rohanásba fogtam, csak pillanatokkal később hallottam, hogy Minhyuk is elindult. Ő és Wonho volt az egyetlen, akik szintén mellettem álltak, persze ezt a többiek elől mélységesen eltitkolták, különben ők is olyan sorsra jutottak volna, mint én.

  Fájtak már az izmaim, azt se tudtam, hogy merről jött a hang, merre rohanjak, csak céltalanul bolyongtam.

- Hyungwon, várj! – kiáltott utánam Minhyuk, de nem akartam foglalkozni vele. Egyre idegesítőbbé vált, ahogy egyre sűrűbben kérlelt arra, hogy várjak. Nem akartam várni, csak az volt a célom, hogy megtaláljam Minhát.

  Megelégeltem végül Minhyuk üvöltéseit, ezért megtorpantam és bevártam a barátomat.

- Mi az? – fordultam felé feldúltan.

- Gyere erre – legyintett maga felé és elindult kocogva jobbra. Követtem.

  A kimerültség miatt nem figyeltem túlságosan a lábam elé, néha megbotlottam a töménytelen mennyiségű törmelékben és egy elvétett pillanatban majdnem hasra is estem. Ha nem lett volna Minhyuk előttem és nem tudok megkapaszkodni széles vállában, belezuhantam volna a plafonról leszakadt betonkupacba, amiből rengeteg elrozsdásodott tartórúd is kiállt.

- Köszi – lihegtem, miután újra egyensúlyba helyeztem testemet. Futásnak eredtünk, már láttam az oszlopok sűrűségében a napfényt. A Nap már alig látszott ki a horizonton, a felhőket sötétkékre festette az égbolt.

   Úgy éreztem egy örökkévalóság, mire kijutunk, de sikeresen kint voltunk a gyárból. Az első, akit észrevettem, az Minha volt. Rajta kívül senki más nem volt a gyárt körülvevő udvarban. Ez teljességgel meglepett és egy kis győzelmet éreztem, amiért sikerült beelőznünk Shownut és a többieket.

- Minha! – ordítottam teli torokból neki. A szívem a torkomban dobogott az izgalom és a futás egyvelege miatt.

  Arcán egy apró mosolyt véltem felfedezni. Pár lépéssel közelebb jött hozzánk, így jobban láttam a ragyogó arcát, csillogó szemeit. Ma is nagyon csinos volt, mint eddig bármikor. Nála szebb lányt már régen, vagy talán sose láttam. Mégis tiltott gyümölcs volt számomra…

- Beszélnem kell veletek! – mondta határozottan.

- Miért? – kérdezte Minhyuk. Felvette a keményfiús külsejét, karjait összekulcsolta mellkasa alatt és feszes arccal tekintett Minhára. Jól játszotta a szerepét. Ez ráébresztett arra, hogy talán nekem is ilyennek kellett volna lennem a lánnyal szembe, hogy még elijesszem azelőtt, hogy megjelenne a Monsta X kemény magja. Már túl késő volt.

- Majd elmesélem bent, csak kérlek, hívjátok ide a többieket is! – válaszolta Minha. A legkevésbé se számítottam arra, hogy ennyire magabiztos lesz. Hangja nem remegett, mintha már nem félne a többiektől. Mi történhetett, amiért ilyen határozott lett? Eljárt önvédelmi órákra, vagy hozott magával valamilyen fegyvert?

 Azonnal, hogy Minha száját elhagyta a mondat a többiek is megjelentek mögöttünk. Hátrapillantottam, hogy megbizonyosodjak a srácok reakciójáról. Jooheon arcára kaján mosoly ült ki, Shownu-éról semmilyen érzelmet se tudtam leolvasni. Kihyun, I.M. és Wonho ledöbbentek Minha érkezése okán. Lényegében én is az utóbbiak táborát erősítettem.

- Tudom, hogy nem számítottatok arra, hogy visszatérek valaha is a gyárba, de van egy hírem és egy ajánlatom. Segíteni jöttem, bármennyire is meglepő… - magyarázta Minha.

  Mindannyian érthetetlenül álltunk a szavai előtt.

- Jól van – sóhajtotta Shownu. - Meghallgatunk.

  Megkönnyebbültem, amiért így reagált a vezetőnk, mégsem érezhettem teljes nyugalmat. Az, hogy felajánlotta hallgatásunkat, nem jelenti azt, hogy nem is akarják őt bántani. Felkészültnek kellett lennem az eshetőségre, ha esetleg mégis beigazolódna aggodalmam. Terepmintás nadrágom farzsebéhez nyúltam óvatosan, hogy ne tűnjön fel senkinek. Ott lapult benne a bicskám. Fellélegeztem.

  Shownu elindult befelé, a gyárba és szépen apránként, de a fiúk is követni kezdték. Minha csak akkor mozdult meg, amikor már Minhyuk is elindult. Én bevártam, hogy biztonságba tudhassam őt.

- Mit művelsz? – suttogtam neki, hogy senki ne hallja meg. Nem is lepleztem mérgemet, amiért megszegte az ígéretemet.

- Majd meglátod – jött a válasza. Nem volt valami biztató, de bólintottam. Minha felgyorsította lépteit, áttört a fiúk között és Shownu mellé lépett. Nem akartam követni, de fél szememet így is rajta tartottam. Féltettem…

Minha szemszöge

  A kocsiban kiterveltem mindent, így mire kiszálltam a járműből, már halál nyugodt voltam és teljes önbizalommal léphettem fel a fiúk előtt. Ez kellett ahhoz, hogy elhiggyék minden szavamat. Tudtam, hogy ezzel megnyerhetem őket.

  Hyungwon rémültsége viszont nem tetszett és elbizonytalanított, ezért is hagytam a hátam mögött. Azt akartam, hogy lássa, már nem érdekel ő, holott ez nem így volt, csak hátrébb soroltam a fontossági sorrendemen. A fő célom az volt, hogy a gyárat teljes nagyságában megmentsük a lerombolástól.

  Shownu mellett lépkedve kihúztam testemet, hogy ezzel is mutassam, nem félek tőlük. Jin tévedett, amikor azt mondta, hogy ők nem emberek. Igenis azok. A veleimbe éreztem.

  A fiúk a már jól ismert sátorhoz vezettek. A gyárnak ezen pontján már semmilyen napfény se szűrődött be, a fóliasátorból kiszűrődő ködös fény adott csak egy támpontot a helységben. Shownu előzékenyen kinyitotta nekem a vascsövekből összetákolt ajtót a sátoron és előre engedett. Bent fülledt meleg volt, a pára mindenre kiült. A bent termesztett növényeknek valószínűleg ez volt a legmegfelelőbb időjárás. Egy embernek ez már kevésbé volt kellemes. Éreztem, ahogy a melegben kitágult a tüdőm és friss, hideg levegőért esdekelt, csakhogy azt nem tudtam nyújtani neki. Nem mellesleg a virágnak nagyon jellegzetes, émelyítő illata is rátett a rosszullétemre egy lapáttal.

  Miután mindenki betódult a helyre, I.M. becsukta az ajtót és meg is állt előtte. Karjait összefonta, lábait terpeszbe rakta, mintha ő játszotta volna a biztonsági őrt.

  A jól ismert fa tákolmányok ugyanolyan körbe voltak, mint akkor, amikor utoljára itt jártam. Kihyun rámutatott az egyikre, hogy foglaljak rajta helyet. Meg is tettem, de ügyeltem rá, hogy nehogy belém szúrjon egy elvétett szálka.

  A többiek is leültek körém, kivéve persze I.M.-et, aki nem tágított az ajtó mellől. Nem tetszett, hogy elállta az utat, de most már sokkal felkészültebbek voltak arra az esetre, ha újra menekülésbe fognék.

  Mindenki engem bámult, ezért elkapott a lámpaláz. Nem tudtam, hogy hol is kezdjem… Nem mertem megszólalni, mert féltem, hogy nem leszek hozzá elég magabiztos most, hogy ennyi kíváncsi szem előtt kellett szerepelnem.

  Hyungwonra pillantottam, aki pontosan mellettem ült. Rajta is láttam az izgalmat, kezeit gyűrögette, ujjait tördelte, de egy mosollyal jelezte, hogy nem kell félnem. Aprót bólintottam, majd visszafordítottam fejemet a velem szemben ülő Shownura.

Megköszörültem száraz torkomat és belekezdtem.

- Több helyről hallottam, hogy a gyárat le akarják bontani. Egy monopol cég szeretné megvásárolni a területet és hotelt szeretnének a helyére építeni. Azért jöttem, hogy ezt közöljem veletek, mivel abban biztos vagyok, hogy a cég fejeseinek eszük ágában sincs szólni nektek a dolgokról, valószínűleg rátok robbantanák a teljes épületet.

  Shownu arcát fürkésztem. Nem láttam rajta rettegést, se sajnálatot. Még meglepődést sem. Komolyan figyelt, állkapcsát erősen szorította. Ezt annak vettem, hogy folytassam.

  Kihyun mégsem engedte. Megszólalt. – És miért áll érdekedben ezt elmondani nekünk? Mármint értem, hogy itt van neked Hyungwon, a nagy megmentőd, de mi semmit nem tettünk azért, hogy ilyen jó indulattal fordulj hozzánk. Én a helyedben még hagytam is volna, hogy ránk robbantsák a gyárat.

  Ebben igaza van Kihyunnak, de nem várta végig a mondanivalómat, így a valós indokomat sem tudhatta.

- Most jött volna az én érvem. Nem Hyungwon miatt teszem mindezt. Biztosan ismeritek a legendát a híres itaewoni gyárgyilkosról és arról, hogy milyen rejtélyesen szakadtak meg a további öldöklések. Nos, én ismerem a teljes valóságot. A nagypapám volt a hírhedt gyilkos. Rengeteg emlék fűződik ehhez a gyárhoz a családomat tekintve, és amikor meghalt a nagymamám és jött a hír a lerombolásról… Szíven ütött – sóhajtottam. Fájt újra és újra felemlegetni mindezt, a mai nap már másodszor meséltem a mamáról.

- Értem – bólintott Kihyun.

- És a terv? – kérdezte Shownu. Még mindig kőkemény tekintettel figyelt. Pillái se mozdultak.

- Ez már kicsit komplikáltabb. Egyelőre semmit nem tudok a cégről, hogy ki a tulajdonos, hogy aláírták már a szerződést, melyik hotelről van szó és mikor kezdődne el a lebontás. Ha nem sürgetnek semmit, akkor is jó indulattal egy évünk lenne a tervünkre, mielőtt lebontanának mindent.

  Shownu előre dőlt, beletemette arcát a tenyereibe és végig húzta rajta. Először láttam valami érzelmet is a fiún. Igaz, nem volt túlzó jele annak, hogy kétségbe lenne esve, de mozdulata mégis erre utalt.

- A helyzet az, hogy szükségem lesz rátok. Lehet, hogy őrültség, amit mondok, de az a célom, hogy mi vegyük át a gyár tulajdonjogát. Tehát vagy az államnak fogunk fizetni, vagy ha már megvásárolta a cég a hotelt, akkor nekik kell összekaparnunk egy akkora összeget, amitől nekik is leesik az álluk. Tudom, hogy képtelenségnek tűnik, mivel én sem vagyok gazdag és ti sem, ellenben ti birtokában vagytok egy képességnek. Ha jól hallottam, már jó néhányszor törtetek be helyekre.

  Jooheon hangosan felnevet. – Ezt te sem gondolod komolyan! Az egy dolog, hogy törtünk már be lakásokba, magánterületekre, de azoknak közel sincs olyan biztonsági rendszerük, mint egy banknak, mert gondolom arra akartál célozni…

  Vártam, hogy valaki ilyen mód reagáljon az ötletemre. Még én is csak tündérmesének gondoltam, de a mama megtanította, hogy soha ne veszítsem el a reményt. És ezzel a hozzáállással még talán sikerülhetne is…

- Tehát azt mondod, hogy kezdjünk bele egy nyomozásba, majd hónapokig tervezzünk egy bankrablást és ezek után keressük fel azt a befolyásos céget és nyújtsuk át nekik a lopott pénzt? – Így, I.M. szájából tényleg hihetetlennek hangzott a terv, de nem akartam feladni. Bizakodva Shownura pillantottam, aki láthatóan nagyon törte a fejét.

  A sátorra csend telepedett. Mindenki Shownut nézte és várta, hogy megszülessen a véleménye. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Reménykedtem benne, hogy legalább őt bele tudom vinni a dologba és akkor a többiek úgyis úgy fognak ugrani, ahogy a vezetőjük csettint. Nem is voltam kíváncsi másra, csak arra, hogy ő mit gondol.

  Az ajkamba haraptam, megint letéptem róla a bőrömet és vérezni kezdett. Beszívtam, hogy a kibuggyanó vért le tudjam nyalni.

  Shownu ajkai szétváltak, amire mindenki kicsit előrébb hajolt, de még mindig nem jött ki belőle semmi, de nem mert senki rászólni, hogy mondjon már valamit.

- Igen? – kérdeztem, hátha így kicsalom belőle a szavakat.

- Legyen.

- Tényleg? – bukkant ki belőlem a kérdés. Nem akartam a fülemnek hinni, azt hittem sokkal nehezebb lesz majd őt meggyőzni. Felhőtlen boldogság kerített hatalmába. Felugrottam a ládikáról és aprókat tapsoltam. – Hát ez nagyszerű!

- Mi? – hüledezett Kihyun.

- Ez faszság! – legyintett lemondóan Minhyuk. – Mind megszopjuk.

  Senki mást nem láttam örülni rajtam kívül. Ez elég rossz tendencia… Nem lesz így könnyű a fiúkkal dolgozni. Még akkor sem, ha Shownu utasításait fogják követni.

  Még szerettem volna millió kérdést felé intézni, de örvendezésem közepette Shownu elhagyta a sátort.

  Hyungwon lépett mellém, meleg tenyerét vállamra kanyarította.

- Kijönnél velem? – tette fel a kérdést egész halkan. A többiek puffogása miatt alig hallottam hangját. Jobbnak is láttam elhagyni a sátrat, nem akartam, hogy a fiúk nekem ugorjanak és leálljanak velem vitázni.

- Igen – feleltem.

  Hyungwon körbefonta ujjaival a csuklómat és megindult velem kifelé. Meg se állt velem addig, míg kiértünk a friss levegőre. Végre belélegezhettem a csípősen hideg levegőt, ami még mindig jobban esett, mint az a párás odabent, a fóliasátorban.

  Két oszlop között megállt velem és megfordult a tengelyén.

- Igazából nem szívesen mondom ezt, mert nagyon nem tetszik az ötleted, ahogy a többieknek sem, de üdv a csapatunkban – félmosolyra ereszti vaskos ajkait.

  Kínosan elnevettem magamat. Igaz is, azzal, hogy Shownu elfogadta a tervemet, azt is jelenti, hogy hónapokon keresztül velük kell dolgoznom.

- Te vagy az első női tagja a Monsta X-nek – mondta, már sokkal nyugodtabban. A szél megringatta a frufruját, a szemeiben a feltörekvő Hold fénye pislákolt, amint azt bámulta. Én is feltekintettem a csillagos égre.

- Ott egy hullócsillag – böktem egy pontra az égen.

- Kívánj valamit! – szólt sürgető hangon.

Lehunytam a pilláimat.

 „Azt kívánom, hogy…”

13. fejezet - A vita

   Jungkook, Jin és Namjoon is aggodalmasan tekintettek megfeszült lényemre. Biztosan leolvashatták gesztusaimról, hogy az idegesség hatalmába kerített, és mindez elszorította a torkomat is, egyszerűen nem mertem megszólalni. Muszáj volt megtennem mégis, mert hármójukra tekintve észrevettem a figyelmet és a türelmetlenséget. Hallani akartak.

  Megköszörültem összeszűkült nyelőcsövemet, és belekezdtem. – Jártam már a gyárban. – és ezzel eltávozott belőlem a nyugtalanság, mondhatni felbátorodtam. Végre társra leltem három idősebb emberben, akinek beszélhetek a gyári látogatásomról. Természetesen nem szándékoztam nekik Jooheon-t is megemlíteni. Az merész döntés lett volna.

- Ne haragudj, hogy ezt mondom, de elment az eszed lányom! – rázta meg a fejét Jungkook.

- Így van, teljesen veszélyes az a hely, már a mi időnkben is az volt – kontrázott rá Namjoon.

  Egyet kellett értenem velük, saját magamnak is ugyanezt hangoztattam, de ők nem tudhatták, hogy miért is tettem mindezt. Lehet, hogy őket már nem érdekli a gyár és a hozzáfűződő emlékek, de az atmoszférája engem hatalmába kerített, egy pillanatra úgy érezhettem, hogy én is Lyn vagyok. A mamám iránt való rajongásom vezetett el odáig.

- Azért döntöttem úgy, hogy ellátogatok oda, mert a mama emléke erősen kötődik ahhoz a helyhez, és most, hogy a lebontása fenyegeti a területet, muszáj volt elmennem – magyaráztam a dolgot, de úgy vettem észre süket fülekre talált.

- De ez akkor is őrültség! Figyelj, Minha, jobb, ha elfelejted azt az egész gyárat, szard le, ahogy van. Csak a bajt hozza mindenkire, talán jobb is, ha lebontják. Legalább nem fogja fenyegetni a környéket a jelenléte és a benne csövező banda – vitatta meg velem Namjoon. Nem tetszett ez a hangnem, nem értettem vele egyet.

- De akkor is! Én szeretném, ha ott maradna. Valamit ki kéne találni, tűntetést kéne szervezni a cég ellen, hogy ne bontsák le. Már ezer éve ott van, Itaewon legrégebbi sörgyára az!

- Ami nem üzemel már régóta. Ugyan Minha, te is tudod, hogy hülyeségeket zagyválsz itt össze. Te csak a mamád miatt szeretnéd azt a gyárat otthagyni, ahol van, de hidd el, ha Lyn még élne, ő is azt akarná, hogy bontsák le – állt ki az igazáért Jungkook.  

  Bármennyire is tartottam jogosnak a kiakadásukat, ezt már nem tűrtem. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna Jungkook. Én az ellenkezőjében hittem, és azt is véltem a helyesnek. A mama azt akarná, hogy a gyár fennmaradjon. Én is ezt az álláspontot képviseltem, és nem akartam tágítani mellőle.

- És mi lesz, ha felrobbantják az épületet? Rá fogják robbantani a srácokra – itt erősen Jin-re néztem, aki az elmúlt percekben némán figyelt minket. Úgy éreztem, hogy nem találja a helyét a vitában, egyik fél mellett se szeretne kiállni. Őt találtam a leggyengébb láncszemnek, hogy magam mellé állítsam. Tudtam, hogy Hyungwonon keresztül ezt el is nyerhetem.

  A szemüveges alak csak megrántotta a vállát, és halkan megjegyezte. – Minha, nekik már mindegy… - sóhajtott.

   Nem hittem a fülemnek. Csak a falba ütköztem Jinnel is, pedig reménykedtem, hogy ő lesz az, aki kiáll az igazam mellett. Nem így lett és mélységesen elásta magát ezzel a szemembe.

Mi az, hogy nekik már mindegy? –akadtam ki. A saját unokájáról van szó!

- De hát… - képtelen voltam kifejezni megdöbbenésemet.

- Nincs de hát, Minha. Hyungwon és barátai csak a szabályok megszegéséért élnek, már semmi jó nincs bennük. Nem csinálnak mást, csak olyat, amit egy normális ember nem tenne. Gyilkosok… És lehet, hogy ezért most megvetsz, a saját unokám halálát kívánom lényegében, de azt is tudnod kell Minha, hogy ő már nem az unokám. Belőle kihalt minden emberség, ahogy a társaiból is. Veszniük kell – hangja megremegett. Érezhetően fájt neki, hogy ki kellett mondania, de teljesen őszintének éreztem őt. Valószínűleg mindaz, amit most kimondott, a szíve legmélyéről érkezett, egy olyan kis zugból, amiben a rossz vágyait tárolta. Megsajnáltam őt, de mégsem akartam mellé állni. El kellett árulnom neki.

- Jin… az unokád, vagyis Hyungwon… Megmentette az életemet. Kétszer is, ha ez számít valamit. – Vártam, hogy Jin megszólaljon, hogy újra visszatérjen közénk, de úgy vettem észre, hogy lehajtott arccal próbálja takarni elérzékenyülését.

- Azt hiszem jobb, ha most abbahagyjuk ezt a témát. Mi csak arra kérünk Minha, hogy soha többet ne keresd fel a gyárat, hogy ne térj oda vissza, ne tűntess érte, mert nem fogsz találni senkit, aki támogatná az ötletedet, és legfőképpen ne csinálj semmi butaságot azért, hogy megmentsd a lerombolástól a gyárat – zárta le Namjoon.

- Nem gátolhattok meg benne! – pattantam fel idegességemben. Az asztal is majdnem felborult tőlem.

- Lyn, most már állj le! – emelte fel a hangját Namjoon is. Pár másodperc szükséges volt hozzá, hogy realizáljuk mindannyian, hogy mi is hangzott el. Megfagyott köztünk a levegő.

  Úgy éreztem, hogy amit Namjoon mondott, az mind arra irányult, hogy én rettentően hasonlítok a mamára. Nem tudtam, hogy ezt bóknak vegyem, vagy sem, de teljesen meglepett, nem csak engem, de magát az öreg Namjoon-t is. Egy pillanatra biztosan őt is visszarepítette a múltba a viselkedésem, az a makacsságom, amit a mamától örökölhettem.

 Lenyugtatott mindez. Könnyedén kicsúsztam a pad és az asztal között és az öregekkel szembe fordultam.

- Ne haragudjanak és köszönöm szépen a beszélgetést, de most mennem kell – hajoltam meg előttük. – További szép napot. – Elhagytam a sötét bárt és kiléptem a hűs és szeles, szürke időbe. Táskámból kikotortam a kulcsomat, annak ellenére is, hogy nem vezethettem így. Alkohol volt a szervezetembe, mégis kötelességemnek éreztem azt, hogy most beüljek a járgányba és elhajtsak. Egy gondolat ott motoszkált bennem, és úgy észleltem ez addig nem fogja elhagyni az agytekervényeimet, amíg be nem végeztetem.

  Behuppantam a kocsiba, kulccsal a kezembe, de még percekig nem helyeztem a gyújtóba, csak meredtem előre, a semmibe. Nem hittem el mindazt, amit hallottam. Valahogy valótlan volt az egész, mintha meg se történt volna. És a tudat, hogy Jin a nagyapja Hyungwonnak… Még mindig nem tértem magamhoz ettől a hírtől.

  Bár nem tudtam elfogadni a tényállást, miszerint nem érdekli a sorsa… Vagy csak nem vette komolyan azt, amit mondtam, hogy Hyungwon megmentett. Lehet csak egy kis semmis balesetet tudott elképzelni, ami elől megvédett, pedig nem erről volt szó. A legkevésbé sem. Ha tudná, hogy Hyungwon mekkora hős volt, lehet másként gondolkodna Jin is. De mégsem említhettem meg neki, hogy mit tett velem az a szemét alak a gyárban…

  És most mégis az jár a fejembe, hogy megmentsem őket. Annak ellenére is, amit műveltek velem.

- Jaj Minha, már megint mekkora szarba kevered magad… - mondtam ki hangosan az utas légtérbe. Beizzítottam a motort és elindultam az autóval a célom felé.

Hyungwon szemszöge

  Pár nap alatt átrendeződött a hierarchia a gyárban. Jooheon már nem volt megbízható Shownu számára, bár nem kapott büntetést azért, amit Minhával tett. A ranglétrán mégis én szerepeltem legalul. Minden piszkos munkát én végeztem el a gyár körül, még olyan feladatot is rám bíztak, amit azelőtt soha senkire. Ilyen volt a wc pucolás, vagy Shownu kádjába való vízgyűjtés. A többiek a Blue Delightal foglalkoztak, a virágok most értek be igazán, így szüretelni kellett őket a kerítés mellől.

  Fárasztó volt ez a sok munka, de esténként kieresztettük a gőzt és kipróbáltuk az új termésből lefőzött szert, amit elismerek, valóban ütősre sikeredett. A hatása alatt megváltozott minden. Újra olyanok voltunk mindannyian, mint régen, amikor még nem feszültek köztünk konfliktusok. A gondjainkat is elfeledtük arra a pár órára, amíg a Blue Delight bódulata alatt voltunk. Másnap reggel pedig minden visszaállt a régibe.

- Hé, Hyungwon – szólt hátam mögül Jooheon. Kiéleződött a gúny a hangjából.

- Mi az? – fordultam hátra. Éppen az undorító WC-t takarítottam egy WC kefével, azelőtt térdeltem a poros földön. Pólómmal takartam el orrlyukaimat és a számat, hogy véletlenül se lélegezzem be azt a rettenetesen erős ammóniát, amit a mellékhelység árasztott magából.

- Shownu küldi – hajít a hátamnak egy seprűnyelet és mellém dob egy lapátot is. Felszisszentem, mert a hátam még mindig érzékeny volt az érintésre, tele voltam hegekkel azóta is és Jooheon ezzel teljesen tisztában volt.

- Kicsit kedvesebben is odaadhattad volna – mormoltam orrom alatt, de legalább annyira hallhatóan, hogy Jooheon is meghallja.

Felkacagott, majd hátat fordított nekem és elment az újtára. Ennek kifejezetten örültem. Pár perccel később megint lábdobogást hallottam.

- Ha most azért jöttél vissza, hogy egy felmosórongyot is hozzám vágj, akkor jobban teszed, ha elmész! – figyelmeztettem Jooheon-t.

- Hyungwon, én vagyok az! – mondta Minhyuk. Szava hallatára megkönnyebbültem. Abban a pillanatban abba is hagytam a takarítást és felálltam. A kefét belehajítottam mérgesen a klozetbe és undorodva hátat fordítottam neki, Minhyuk szánakozó arcával találtam szembe magamat.

  Az ő kezén két jókora sárga gumikesztyű feszült, a kék virág nedve teljesen átfestette helyenként azt. Csak ebbe szedhettük a növényt.

- Á, hála az égnek, már azt hittem megint visszajön az a faszfej – sóhajtottam, s letöröltem alkarommal az izzadtságcseppeket a homlokomról.

- Baj van – suttogta rémülten a fiú. Csak most vettem észre, hogy mennyire kimerültnek tűnik, láthatóan futott is, mert kapkodott a levegőért. Kicsit rám ijesztett ezzel, Minhyuk nem volt az az ijedős fajta, sem az az izgulós, így nem tudtam mit kezdjek rémületével. Én is átvettem, pedig még el sem hangzott a hír.

- Mi az? Bökd már ki! – mondtam hevesen.

- Újra itt van – felelte. Már szinte félt attól, hogy mit reagálok erre. Ki se kellett ejtenie a száján a nevet, már tudtam, hogy kiről van szó. A szívem a torkomban dobogott. Egyrészt örültem, hogy újra láthatom, de nagyobb részt tiltakozott a testem a vágy iránt, és feldühített, hogy újra visszatért a gyárba, annak ellenére, hogy már párszor figyelmeztettem. És Jooheon műve… Nagyon erős indoknak kell születnie ahhoz, hogy megmagyarázza, most miért is tért vissza.

  Többet nem menthetem meg az életét, mert az az én életembe is kerülhet…        

12. fejezet - A meglepő igazság

  Ötödik napja, hogy ki sem mozdultam otthonról. Az azt követő reggelen, hogy Jooheon megerőszakolt, felhívtam a főnökömet és szabadságot kértem tőle. Ennek nem igazán örült, azt mondta a napokban bolondok háza van a melóhelyen, de rosszullétre hivatkozva végül elfogadta a kérelmemet. 

   Lelkileg teljesen megzuhantam. Éjjeleket sírtam át, a nappalokat pedig csak átvészeltem, de nem voltam teljesen magamnál egy percre se. Hol a tévé előtt ültem és bámultam ki a fejemből, hol a zuhany alatt ültem, magamra eresztve a langyos vizet és vártam a megtisztulást. De ezt a szégyent semmi se volt képes lemosni. Az idő se fogja elfeledtetni velem mindazt, amit Jooheon tett velem. Megfosztott a nőiességemtől, mindattól, amitől nőnek éreztem magam. Egyszerűen ránézni se mertem, hozzányúlni se a zuhany alatt, hogy megmossam. Minden érintésről ő jutott eszembe, minden egyes gondolatomban ott volt az arca, a nevetése. Még a tükörbe se mertem belenézni. Egyszer tettem meg, akkor is elsírtam magam. A nyakamon a kék-zöld foltok jelölték Jooheon ujjainak nyomát. Újra átéltem a tükörben a pillanatot, amikor torkomra szorultak, amikor azt hittem, hogy most meghalok. 

- Nézd mit tett veled. - mondta a tükörbeli énem. Kócos, sötét haja szálanként más irányban állt, tövénél összeragadtak a tincsek. Szemem alatt karikák képződtek, sötét árnyalatban éktelenkedtek és be voltak duzzadva a sok sírástól. Ajkaim össze voltak tapadva, szárazak és sebesek voltak. Újra rászoktam a harapdálására. Utoljára a középiskolai vizsgáimnál tettem ezt. Beesett volt az arcom, halovány szürke bőröm feszesen ráfeszült koponyámra. Egyszerűen förtelmesen festettem, egy cseppnyi szépet se fedeztem fel magamon. 

   Soha többet nem szeretném látni magamat a tükörben. Egy törülközővel leterítettem, hogy fürdéskor még véletlenül se fussak vele össze. 

   Nem bírtam tovább, úgy éreztem valakivel mindezt meg kell beszélnem, de nem találtam rá igazán alkalmas embert. A szüleimet nyilván nem kereshettem fel mindezzel, arról szó sem lehetett. Ezt még a mamának se mondtam volna el. Taeilék is kiestek ebből a körből. Velük ezt nem úgy lehetne megtárgyalni. Csak sajnálnának és később biztosan Kyunghoz is eljutna az információ, amit elképzelni se tudtam. Ő nem hagyná annyiban, ez biztos, de pont ezt nem akartam. Akkor ott nem csak Jooheonnak esne bántódása. 

   Mindezek után egyetlen jó megoldást találtam. Ölembe vettem a laptopomat és rágoogle-ztam a női erőszakra. Több fórumot is kidobott, végül megnyitottam az egyiket és beleolvasgattam. 

„A volt férjem több éven át zaklatott és többször is megerőszakolt..."

„A bárban összeismerkedtem egy sráccal, rendesnek tűnt, de a búcsúzásunk nem úgy zajlott, ahogy én azt elképzeltem. A csóknál nem állt meg... Egy közeli sikátorban élte ki vágyait rajtam."

„Szakítani próbáltam az akkori fiúmmal, de ő ezt nem elégelte meg. Többször arcon vágott, letepert a szőnyegre és megfenyegetett, hogyha nem hagyom, meg fog ölni. A szomszédok mindent hallottak, a rendőrök vetettek véget mindennek."

   Ilyen és ehhez hasonló történeteket olvastam végig. Megrázó volt mindezt látni és azt, hogy a fórumnak hány tagja volt. Mindannyian elmondták, hogy próbálnak erősek maradni és újra talpra állni, de már semmi sem ugyanolyan. Nem bíznak a férfiakban és a szexuális életük is átrendeződött. 

  Borzalmas, hogy ennyien átestek mindazon, aminek én is áldozatául váltam. Bár megálltam, hogy ne írjak a fórumba, de mégis úgy éreztem a sok pozitív komment, amiket más nők kaptak, nekem is szóltak és végre kicsit több reményt láttam a túllépésre. 

  Bár ezek segítettek, azt az űrt, amit Hyungwon hagyott maga után, nem tapasztotta be. Úgy éreztem csúnyán elbánt velem, persze tisztában voltam vele, hogy jól cselekedett. Ennek így kellett történnie. Én rossz hatással vagyok rá, ő én rám. Tiszta, mint a Nap. De ezzel nem voltam megelégedve. Mindennek tudatában akkor is úgy gondoltam, hogy lenne rá megoldás, csak Hyungwonnak eszébe se jutott ilyen. 

  Mindegy is MinHa, nem szabad túlgondolnod az egészet. Ez nem működhet. - nyugtattam le hevesen verő szívem. 

  A képernyőn elhelyezkedő digitális órára lestem. 23:47. Holnap eljön a nap, hogy ki kell merészkednem a lakásból. Kicsit örültem is neki, elvégre Jungkookkal és a többiekkel volt lebeszélve a találkám, de őszintén nem volt kedvem kimozdulni. Így semmiképp sem mutatkozhattam előttük, azonban semmi hangulatom nem volt az öltözködéshez, a sminkeléshez és egyéb cicomázáshoz. Emellett a kedélyemen is változtatnom kellett. Nem jelenhetek meg előttük ilyen búvalbélelt arccal, amelyen már napok óta nem mutatkozott egy szál mosoly sem. Azzal biztattam magam, hogy Jungkookék jelenléte biztosan fel fog dobni. 

  Megmostam a fogamat és befeküdtem az ágyamba. Egy újabb nyugtalan éjszakának néztem elébe.

  Nyúzottan keltem fel. Álmaimban újra előbukkant Jooheon és Hyungwon, egész éjjel szorongtam és reggelre leizzadva ébredtem, így muszáj volt letusolnom. 

  Reggelire két tojásból összeütöttem magamnak egy szimpla tojásrántottát, de a fele ismételten a kukában kötött ki, mint eddig minden étkezésem során az ételem. Csak turkáltam benne, mintsem ettem belőle, összeszűkült, görcsölő gyomrom nem akarta magába fogadni a táplálékot. Pedig én próbálkoztam...

  Mindezt nyakon öntöttem egy frissen lefőzött eszpresszóval, ami némileg felébresztette a szunnyadó lelkem. 

  Nekiálltam készülődni. Egy óra múlva ott kellett lennem a találkahelyen. A hűvös, novemberi időhöz megfelelően magamra rángattam egy csőszárú fekete farmert és hozzá egy fehér inget, melyet egy szürke pulcsival toldottam meg. A kilógó galléromat megigazítottam és átsiettem a fürdőbe. 

  Hát eljött a pillanat. Le kellett vennem a törülközőt a tükörről. Újra magammal szembe találtam lényem. 

Felszökött tüdőmből egy hatalmas sóhaj. Eltökéltem magam, hogy nem foglalkozom azzal, hogy mit látok a tükörben, egyszerűen megpróbálom kisminkelni arcomat és ennyi. Az alapozóval kezdtem, melyet a nyakamra is kentem. El akartam rejteni a szégyenfoltokat. 

  Magamra dobtam egy teljesen alap sminket, javítanom se kellett rajta. 

Összeszedelődzködtem, a fekete válltáskámba dobáltam a kulcsomat, telefonomat, a kocsikulcsot és a pénztárcámat. 

  Bezártam a lakást és bedobtam magamat apám kocsijába. Még nem kérte vissza, így kihasználtam az alkalmat. 

Egy kósza pillanatra eszembe jutott, hogy legutóbb Hyungwon ült itt... Gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot, nem akartam, hogy újra ő járjon a fejemben. Az csak lelombozna.

  Egész úton zenét hallgattam, a legújabb KPOP slágereket, amik most menők voltak. Ez legalább kikapcsolt addig, míg megérkeztem a célomhoz. A Song Ki's pub előtt leparkoltam és leállítottam az autó berregő motorját. Pár nyugtató lélegzetvétel után erőltettem egy hamis mosolyt az arcomra és elhagytam a jármű belterét. Bezártam és kocsma elé gyalogoltam. Benyitottam a helységbe. 

  Azonnal megcsapott a kocsma meleg, alkoholos atmoszférája. A kocsma maga elég szűkös volt, csak pár box volt benne és körülbelül minden durván faragott fából készült. Zöldes burájú lámpák világították be halványan a teret, egyáltalán nem mondható világosnak a hely. A bárpultban egy idős, pocakos férfi állt és poharakat törölgetett, felette egy hatalmas tábla hirdette az italokat a melléje szánt árakkal. 

- Á, nézzétek, itt van. - intett felém Jungkook. Így, fél sötétben még idősebbnek tűnt, mint legutoljára. A bárpulthoz legközelebbi boxban ült két másik idős férfi társaságában. Egyikük erősen kopaszodott, de arcát alig fedték ráncok. Ellenben a másikuk még mindig sűrű hajkoronával rendelkezett, ő szemüveget viselt és alatta szarkalábak éktelenítették hatalmas szemeit. Mindannyian mosolyogva integettek és én felbátorodva eléjük mentem. 

- Szervusz kedvesem, te lennél ugyebár Lyn unokája? Biztosan nem emlékszel rám, de egyszer, amikor aprócska voltál, már találkoztunk ám. Én Seokjin vagyok, de nyugodtan hívj Jinnek, biztosan ezen a néven hallottál rólam. 

- Nagyon örvendek. - hajolok meg mélységesen. Már most érzem a bennem felszabaduló boldogsághormonokat. Érdekes, hogy mindezt három öreg ember váltotta ki belőlem, de nem is azon volt a hangsúly, hogy mennyire idősek voltak, hanem hogy kikhez is van valójában szerencsém.

- Én NamJoon vagyok, rólam leginkább Rap Monsterként hallhattál, de elfogadom azt is, ha nem így hívsz. 

- Nagyon örvendek. - ismétlem el és elvégzem ugyanazt a procedúrát, melyet Jinnél is megtettem.

- Foglalj csak helyet. - invitál meg Jungkook. 

Jin arrébb csusszant, hogy leülhessek mellé, így Namjoonnal szemben foglaltam helyet. Már mindannyiuk előtt ott állt egy korsó sör az asztalon, csak én lógtam ki a sorból. 

- Nem vagy szomjas? - kérdezte készségesen Jin. 

Időm se volt válaszolni, Namjoon azonnal odakiáltott a pultosnak. - Hé, Song Ki, hozz egy pohár sört a hölgynek. Az megfelel? - fordult hozzám.

- Igen, köszönöm. Jó lesz. - Bár még korán volt az italozáshoz, de nem utasíthattam vissza az ajánlatot. 

- Majd én fizetem neked. - vette kézbe pénztárcáját Jin. 

- Jaj, nem kell, köszönöm. Nagy lelkű ez Öntől, de állom én az italomat. Nem azért jöttem, hogy meghívjanak. - mentegetőztem.

- Először is kérlek ne magázz, bármennyire is tűnök idősnek, és ragaszkodom hozzá, hogy meghívjalak egy italra. Mindnyájan örülünk annak, hogy itt vagy, ez a legkevesebb. - ragaszkodott álláspontjához. Nem állhattam le vele vitatkozni, így beleegyeztem a meghívásba.

- Na, és mesélj nekünk valami jót magadról. Hogy vagy? - kérdezte Jungkook érdeklődő tekintettel. Egyszerre három szempár ragadt rám. 

  Megszeppentem. Mit mondhatnék nekik? Elvégre vad idegenek számomra, mégsem csaphattam rögtön a lecsóba. - Jól vagyok. - hazudtam, ami a legkevésbé se volt kellemes, de így volt a helyes.

- Nem visel meg a nagymamád halála? - jött ezúttal Namjoontól a kérdés.

- De, nagyon. Ő állt hozzám a legközelebb a családban, nagyon fájt az elvesztése. - tekintetemet lefelé szegeztem, nem akartam, hogy lássák elérzékenyülésemet. 

- Nagyon hasonlítasz a mamádra, gondolom ezt már sokan mondták. Bár rajtunk kívül kevesen látták olyan fiatalon, mint mi, úgyhogy nekünk biztosan elhiheted. Kiköpött mása vagy az akkori Lynnek. Persze van benned némi Yoongi is... - mondata végén elcsuklott, a mellette ülő Namjoon a könyökével megbökte Jungkookot, aki zaklatottan rámeredt. - Most mi van?

- Mi van, ha nem tudja? - suttogta oda jól hallhatóan Namjoon.

- Tudom. - feleltem. - Egyedül anya és a nagynéném nem tud arról, hogy édesanyámnak Suga az igazi apukája. A mama annak idején mindent elmondott. 

- Értem. - könnyebbült meg Namjoon. - Akkor elég sokat tudhatsz rólunk. - nevetett fel. 

  Ekkor elém rakta a pultos férfi a korsót, Jin pedig elintézte annyival, hogy írja a számlájára. A férfi bólintott és morogva visszacsoszogott a pultja mögé. 

Belekortyoltam a hűvös italba, eddig fel sem tűnt, mennyire szomjas vagyok. A negyedét elfogyasztottam.

- Na, még ebben is hasonlítasz Lynre. Ő is tudott rendesen nyakalni, ha kellett. - rötyögte Namjoon, majd pár felszakadozó köhögéssel lezárta a jó hangulatát. - Ajj, ez a tüdő!

- Annak idején nem kellett volna olyan sokat dohányoznod! - vágott oda neki Jin. 

- Erről jut eszembe! - csillantak fel Namjoon szemei. - Hé, Song Ki!

- Már megint mi van? - hördült fel az öreg újságja mögül.

- Rágyújthatnék idebent? Most nincs itt senki. - kiabálta rekedtes, mély hangján.

Felhörrentett, majd morgó hangján válaszolt a kérdésre. - Jól van, de addig bezárom az ajtót. - felállt a sámlijáról, az újságot levágta a pultra és elindult a helység másik felébe. Kulcsait zörgette kezében és csosszanásai sem maradhattak el.

  Namjoon elővett barna zakója zsebéből egy doboz Camel márkájú cigarettát. Kivett egy szálat és rágyújtott. Felém is kínálta a terméket, de visszautasítottam.

  A többiek meredten bámulták Namjoont. 

- Most mi van? 

- Azt hittem leraktad! - fakadt ki Jungkook.

- Le is raktam! SonMi előtt már nem dohányzom. 

- Mellesleg ne szoktasd rá szegény lányt is a káros szokásodra! - mondta felháborodottan Jin.

- Jó, hát nem tudhattam, hogy nem dohányzik! Ti zsémbes faszok. - rázta meg a fejét.

  Jót kuncogtam magamban. Vicces volt hallani káromkodni őt. 

- Semmi gond, tényleg nem tudhatta. Azért köszönöm. - zártam le a témát.

Mindannyian belekortyoltunk a korsónkba, s újabb kör kérdésekkel halmoztak el az öregek. Tanulok-e még, mit dolgozom, mi a hobbim, van-e barátom... Mindre válaszoltam. Egy idő után kimerültek a kérdésekből, és akkor úgy éreztem eljött az én pillanatom. Már rég vártam, hogy feltehessem az én kérdéseimet, amik a temetés óta halmozódtak bennem.

- És mi történt azután, hogy a mama és a papa eltűntek? - Egyszerre mindannyian elnémultak. Megijedtem, hogy esetleg rosszat kérdeztem, de Jungkook rögtönzött, valószínűleg meglátta az arcomra írt ijedségemet. 

- Ami azt illeti, próbáltuk rendezni az életünket. Beláttuk, hogy ez így nem mehet tovább, nem élhetünk így, egy porfészekben. Tudtuk, hogy nem lesz egyszerű munkát találni, de mindannyian voltunk már olyan idősek, H-n kívül, hogy munkába álljunk. 

- Nem volt egy könnyű menet, de szépen lassan mindannyian talpra álltunk. Ki tudtunk költözni végre egy nagyobb lakásba, de az is szűkössé vált azután, hogy lettek komolyabb kapcsolataink. Sajnos H-t nem sikerült ennyire megregulázni, ő portás lett egy motelben és a mai napig agglegényként éli az életét. Két évvel ezelőtt sajnos elhunyt a feleségem, de RapMonnak és Jungkooknak még mindig él a kedvese. - magyarázta Jin. 

- Nagyon sajnálom, őszinte részvétem a feleséged miatt. - néztem Jin szemébe, és megszorítottam az asztalon heverő kezét. 

- Köszönöm kedvesem. - mosolyodott el. 

- És T-Jo?

- Ó, ő is jó kezekben volt. Nagyon kedves, szemrevaló nőt talált magának. Nem házasodtak össze, de nagyon boldogan éltek. - felelte Namjoon.

- És gyerekek? - érdeklődtem. Egyszerre mindent tudni akartam róluk. Mindent, amit a mama nem mondott el nekem.

- Nekem van egy fiam, Jungkooknak két szépséges lánya és lassan jön az unoka is, ha jól hallottam, Jinnek meg két fia és egy lánya. Ott is van unoka, az egyik talán te korodbeli, nem jól mondom? - pillantott Namjoon az említett személyre.

- De bizony. A lányom fia, bár sajnos pár éve nem hallottam róla. Elkallódott a gyerek. Rengeteget kellett vigasztalnom a lányomat miatta, de most jól megvan állítása szerint. Azzal a tapló férjével él abba a hatalmas házban, nem messze innen, a jobb környéken. Istenemre mondom, az a faszi tehet róla, hogy ez lett az unokámból. A lányom teljesen jól nevelte, ebben biztos vagyok. HyoJun-nal mi mindent megtettünk azért, hogy jó édesanyát faragjunk belőle. - láttam a szomorúságot Jin arcán. Szerencsétlen öregember...

Namjoon ekkor felvetett egy újabb témát. - Hallottátok, hogy mit fognak csinálni a gyárral? - A szó hallatán is összerándult a gyomrom, mintha gyomorszájon rúgtak volna. A poharam után nyúltam és lehúztam a maradék sörömet, majd minden figyelmemet Namjoonra szegeztem. 

- Nem, mi van vele? - kérdezte Jungkook, aki szintén érdeklődően fordult felé.

- Megvette valami multikulti aztán hotelt csinálnak belőle. 2 hónap múlva odarendelik a munkásokat és felrobbantják. - újságolta. - Bármennyire is utáltam azt a helyet régen, mégis annyi emlék fűz hozzá... Őszintén sajnálom, hogy ezt teszik vele.

- Arra a környékre egy hotel? Hát ezek megbolondultak! - csattant fel Jungkook. - Itaewon legrosszabb részére odabaszni egy modern épületet... Szép is lesz. Megnézem, hogy mennyire fog az majd működni nekik. Már ha megérem a nyitás napját. - kacagott Kook. 

- Én úgy hallottam, hogy most valami bűnbanda csövezik ott. Nem is tudom, régen mintha az unokám mesélt volna róluk valamit, nem is tudom mi a nevük... - gondolkodott el Jin.

- Monsta X. - vágtam rá. Meredten ültem, hirtelen beütött az alkohol is, mely kipirosította orcámat. Mindannyian engem néztek, éreztethettem velük a bennem felgyülemlett feszültséget.

- Igen, az lesz az. - mondta Jin helyeslően. - Azok a srácok tehetnek arról is, hogy az én Hyungwonom elkallódott... 

  Kiszorult a tüdőmből az éltető levegő, azt hittem rosszul hallok, hogy egy pillanatra megviccelt az alkohol párájától ködösült agyam, ezért visszakérdeztem. - Tessék?

- Hát csak annyi, hogy ők tehetnek arról, hogy az unokám ennyire rossz útra tért. - ismételte meg magát, de ennyivel nem elégedtem meg. A nevet akartam újra hallani.

- Hogy hívják az unokádat? - kérdeztem Jin-től, nem tudtam leplezni izgatottságomat, ezért kissé megszeppenve, de válaszolt.

- Hyungwon.

   Egyszerűen nem hittem el, így, másodjára sem. Ekkora véletlen nem létezhet, az nem lehet. Tele van a világ másik Hyungwonokkal, biztosan... De nem MinHa, ez egyértelműen ő, a Monsta X, a gyár, minden... 

Elképedésemet ők is észrevették. - Minden rendben? - kérdezte Jungkook.

Tétováztam. Beleharaptam alsó ajkamba és visszamerültem kusza gondolataimba, de Jin nem hagyott elveszni, megsimogatta felkaromat. 

- MinHa, minden okés?

- Valamit el kell mondanom...

11. fejezet - Bűnbánat

  Meleg levegő cirógatta tarkómat, ami teljesen szokatlan érzést váltott ki belőlem. Minden csontom megremegett, tapintható volt a félelem a levegőben. Tudtam, hogy mögöttem állnak, de nem voltam képes szaladni, egyszerűen megbénított a rettegés. 

  Ajkamra tapadt egy izzadt tenyér, szorosan egy kemény mellkashoz nyomott, képtelen voltam bármilyen hangot kiadni erőtlen nyögéseken kívül. Halvány reményt se láttam már arra, hogy Hyungwon legyen az, arra pedig még kevesebbet, hogy megmentsen fogvatartómtól. 

  Nem láttam a srác arcát, tippem se volt, hogy ki lehet az, csak a fehér alkarjára nyertem rálátást, melyen megfeszültek az izmok, minden erejével azon volt, hogy lefogjon. Alkarján végigfutó erei látványosan kidudorodtak, a vékony bőrén átütött kékes árnyalata. Első lélegzetvételem során; melyet orromon keresztül hajtottam végre; még azt is megállapítottam, hogy egy dohányos emberrel van dolgom. Ujjaiból áradt az erős bagó szag, még a gyomrom is felfordult tőle. 

  Hátrafelé haladtunk. Erős rántásokkal szinte húzott magával, én minél inkább próbáltam ellene dolgozni, a lábaimat elengedtem, és elhagytam teljes testem, hogy minden súlyomat ő cipelje.   Ezzel is lassítottam legalább a menetet. 

  Kétségbeesetten kalimpáltam kezeimmel, karmoltam alkarját, ami mit sem ért csutkára rágott körmeimmel, és hangos nyögéseket hallattam, persze mindhiába. Sokkal, de sokkal erősebb volt nálam ellenfelem, és ez nem csak annak tudható be, hogy más neműek vagyunk, de ő biztosan többet tett azért, hogy izmokat szerezzen, nem úgy, mint én. Életemben többször bántam már meg azt, hogy puhány vagyok, de most, hogy ennyire lefegyverzettnek és védtelennek éreztem magam, felesküdtem arra, hogyha ezt túlélem, nekiállok az edzésnek, nincs mese. 

- Na, ne ellenkezz már ennyire édes, úgysem menekülhetsz. – suttogta a fogva tartóm.

  Gusztustalan, perverz hangja felismerést keltett bennem. Ez Jooheon! 

  Egyszeriben mindent bevetve próbáltam szabadulni. Haraptam, már lábaimmal is rugdalóztam és kezeimmel próbáltam lefejteni Jooheon mancsát magamról. Ez volt az én végzetes találkozásom. Az, hogy a lehető legrosszabb emberbe futottam bele, egyenlő volt azzal, hogy ezt az estét csak nagyon jó esetben úszom meg ép bőrrel. Bár a szerencsém eddig teljesen elhagyott, így már nem bízhattam abban. 

  Megállt. Én is ugyanezt tettem. Kimerülten, idegesen vártam, hogy mi következik. Az egyik kar elengedett, de a másik, mely számra szorult, még inkább mellkasára szorított, annyira, hogy belesajdult a fejem. Valamit babrált, csak a hangokból ítéltem meg, semmit nem láttam az egészből, minden a hátam mögött zajlott. 

  Szívem zakatolt, a fejembe éreztem lüktetését, éreztem, ahogy a melegség átjárja azt, teljesen bepirosította arcomat. 

  Egyszer csak lejjebb csúsztatta kezét, újra levegőt vehettem a számon, újra magamba szívhattam a dohos, hideg fuvallatot, amely bejárta a gyárat, de nem sokáig élvezhettem. Egy kemény, ismert anyag újra hatalma alá kerítette légjárataimat, az édeskés illat megcsapta szaglószervemet, bejárta testemet. 

  Könnyek szöktek a szemembe, tudtam, hogy most újra elvesztem az eszméletemet, nem lesz lehetőségem megvédeni magamat és ez az ember azt tesz velem, amit akar. Hiába igyekeztem még most ellenkezni, a szer egyre jobban kábított, minden egyes mozdulatom egyre gyengült, agyam tompábban dolgozott. Lassan elérkeztem arra a szintre, amikor pilláim le-le csukódtak, bármennyire is próbáltam nyitogatni a szemem, egyszerűen nem engedelmeskedett nekem. Még utoljára lenéztem a karra, mely tele volt karmolásnyomokkal, és akkor végleg elsötétült minden. 

  Agyam nagyon tompán, de újra működésbe lendült. A hirtelen sötétség, mely emlékezetemet fedte, lassan kitisztult, eszembe jutott, hogy hol vagyok, mi történt velem. Abban biztos lehettem, hogy még élek, mégis pánikba estem. Nem éreztem igazán fájdalmat, inkább az alsó felemen érzékeltem egy folyamatos, furcsa csattanást a bőrömön. Olyan volt, mintha a lábaimat nem fedte volna anyag, libabőrös lettem az egyre hűvösebb szellőtől. 

  Hátam egy egyeletlen matracon mozgolódott, egy-két helyen a rugó karcolta a bőrömet. 

Felmerült bennem egy eshetőség, hogy miért történik ez velem, de igyekeztem elhessegetni ezt a gondolatot. Ennek ellenére egyre erősödött bennem a gyanú. 

  Legérzékenyebb részemnél azonban nem stimmelt valami. Hüvelyem fájt és lüktetett és egy tömör dolog folyamatosan dörzsölte nedves falamat. Beigazolódni látszott félelmem, sírásra késztetett a tudat, hogy Jooheon bevégeztette rajtam hőn állított vágyát. Erősen lökte belém merev hímtagját, minden egyes döfésével kárt okozva bennem. Combjaimba markolt, azzal segített rá erőteljes lökéseire, ami elviselhetetlen fájdalmat okozott nemi szervemnek és vérig alázta becsületemet. 

- Jó reggelt, te mocskos kurva. Milyen érzés így ébredni, he? Hát nem csodálatos? – lihegte egy-egy lökés közepette. Élvezte azt, hogy kárt tehet bennem, élvezte, ahogy lát sírni, ahogy védtelen testem ott hever előtte, mint egy kiterített hús. Nem voltam más számára, csak egy lyuk, amit jól megtömhet. 

  Bármennyire volt kínos, megalázó, és nem akartam, hogy ezt bárki is lássa, nem volt más mentsváram, csak az, ha most segítségért kiáltok. Minden bátorságomat össze kellett gyűjtenem hozzá, mert tisztában voltam azzal, hogyha nem hallja meg senki azonnal, Jooheon tesz róla, hogy soha senki ne hallja többet a hangomat. Lenyeltem a felgyülemlett gombócot a torkomból és akkor kiszakadt belőlem a segélykiáltás. – SEGÍTSÉG! HYUNGWON! – hangszálaim majd elszakadtak az ordítás során, de legbelül éreztem, hogy ez kell mindahhoz, hogy ezt a hatalmas gyárat átjárja a kiáltásom. Bár büszke voltam magamra, hogy mindezt meg tudtam tenni, az elkövetkezendő percekben minden a feje tetejére állt. Jooheon arcáról leolvadt a mosoly, rádöbbent a hibájára, amit vétett. A számat nem fogta be. Kiszállt belőlem és elfogott a rettegés, mert elképzelésem se volt, hogy most mit tesz velem. Begombolta nadrágját, felrángatta a sliccét és feltápászkodott lábam közéből. Megindult felém, majd pár lépés után megállt jobb oldalamon és belemeresztette sötét, villogó szemeit az enyémbe. 

- Enyje, enyje. Hát ennyire nem tetszett? – kérdezte, miközben rosszallóan ciccegett párat, s ingatta fejét. Leguggolt mellém, majd ujjai átfonták nyakam. Másik keze ismételten betakarta ajkamat és az orromat. Egyre erősebben szorította gigámat, féltem, hogy eltöri. Lassan minden levegő kiszorult a tüdőmből, csak nagyon kis mennyiségű levegőt voltam képes beszívni az ujjai közti résen. Nyelőcsövem összeszűkült, már nem nagyon tudott leáramlani az éltető lég a tüdőmbe. Lehunytam pilláimat és vártam a halált. Nem láttam más kiutat. 

  Már fuldokoltam, úgy éreztem, hogy itt a vég, amikor valaki elhangoztatta a nevem. Újra megcsillant bennem a remény. 

  Hyungwon hangját véltem felfedezni benne. Pár másodperc alatt ott termett és egy kemény ütéssel behúzott egyet Jooheonnak, aki azonnal eleresztette a nyakamat és elvesztette az egyensúlyát, a porba ült. Hyungwon felém nyújtotta a karját, hogy felsegítsen. Bár lábra tudtam állni, nagyon bizonytalan voltam és a hüvelyembe iszonyatos fájdalom nyílalt, amitől majdnem összerogytam. Ismételten Hyungwon karjaiba találtam magam. Teljesen kínos volt az egész, nem akartam, hogy így fogjon, mert a bugyim még mindig a térdemig le volt tolva, a szoknyám pedig felgyűrődött, majdnem rálátást adva neki rózsámra. Megigazítottam kicsit, de többet nem tudtam tenni, el kellett viselnem a helyzetet, más megoldás egyébként sem létezett. A lábaim használhatatlanok voltak. 

- Kocsival jöttem. – jelentettem ki. 

  Nem válaszolt semmit, csak futott velem, amennyire tudott. Rátekintettem arcára és bűntudatot keltett bennem látványa. Mérges volt és azt is tudtam, hogy miért az. Nem Jooheon miatt, hanem miattam, amiért megszegtem az ígéretét. Tudtam, hogy feleslegesen védekeznék, egyszerűen igaza volt. Nem szabadott volna soha többet visszajönnöm ide. 

  Gondolataimba merülve, őt figyelve fel sem tűnt, hogy már a kocsi közelében járunk. Kinyitottam a járműt és behelyezett Hyungwon az anyósülésre, míg ő bedobta magát a volán mögé. Átnyújtottam neki a kulcsot, az sem érdekelt, ha nincs jogosítványa, csak vigyen el innen. Átvette, behelyezte a gyújtóba és elindultunk vele. Ugyanazon az útvonalon indult el, amerre múltkor vitt motorral. 

  Félve rálestem, de mimikája továbbra se változott, ugyanazzal a dühös arckifejezéssel találtam szembe magamat, mint amikor a karjai közt voltam. A bűntudat és a szégyen kavalkádja kiváltotta belőlem a hisztit, minden megalázottságot és fájdalmat kiadtam könnyeim útján. Eláztattam a munkás pólómat, amelyen ott éktelenkedtek már amúgy is a szégyen foltjai. Por, vér, és könnyek foltozták. 

- Megmondtam, hogy ne gyere vissza! Nem voltam elég világos? – torkolt le Hyungwon. Teljesen jogosnak éreztem kiakadását, mégis megszeppentem indulatosságától. 

- Ne haragudj, kérlek! – sírtam hisztérikusan. – Én látni akartalak! 

- Megmondtam, hogy majd kereslek. – erősen belefékezett a kocsiba. Majdnem lefejeltem a műszerfalat. 

  Az elkövetkezendő tíz percben nem beszéltünk egymással. Tapintható volt továbbra is a feszültség az autó légterében, ezért próbáltam minél jobban kifordulni a világ felé, és kibámultam az ablakon. 

 Leparkolt a ház előtt és leállította a motort. A kezembe nyomta a kulcsot. 

- Na, szállj ki, menj be én pedig visszamegyek egyedül. Megértetted? – kérdezte szigorúan. 

A közvilágítás fénye ráesett arcára. Ekkor láttam csak, hogy az sebes és véraláfutásos. Szája sarkán éktelenkedett egy seb és szeme alatt helyezkedett el a lila folt. Hát ez volt az, amit miattam kapott... Bűneim sora egyre csak halmozódtak, tudattam magammal, hogy én csak ártok Hyungwonnak. Szörnyű embernek éreztem magam miatta. 

- MinHa? 

- Igen, megértettem. – hajtottam le a fejem. – De miért nem jöttél? Vártalak, csak rád vártam és egy pillanatra elvesztettem a fejem, és, ne haragudj... – tört fel újabb könnyáradat. Kezeimbe temettem arcomat, hogy ne lássa.

- MinHa, azért nem jöttem, mert éjt nappallá téve gondolkodtam és folyton csak arra lyukadtam ki, hogy ez nem lesz jó. Hidd el! Én csak a bajt hoznám rád, nem barátkozhatunk, érted? Két külön világ vagyunk! Engem bajba sodor az, ha kiteszem a lábam a gyárból, téged meg az, ha velem látnak. Főleg Kyung... Békülj ki vele és felejts el! – utolsó mondata mélyen hatott rám.     Abbahagytam a sírást és kiegyenesedtem.

- Nem fogok vele kibékülni, nem akarok, nem szeretem. Csak magyarázd meg, hogy miért lennél rám rossz hatással! Mondd el az igazságot! – üvöltöttem rá rekedt hangon.

- Hát jól van... – szuszogott. Lehunyta szemét, mintha erőt gyűjtene mondanivalójához, majd belekezdett. Figyelmesen nyugtattam szemem lényén. – Évekkel ezelőtt műveltem egy orbitális nagy hülyeséget. Be voltam baszva, mint a szemét, elvettem apa kocsiját és útnak indultam pár haverommal. Alig, hogy rákanyarodtam a főútra, kisodortam az árokba, neki egy fának egy másik kocsit. Egy család ült benne. Mi kisebb sérülésekkel megúsztuk, de ők... – vett egy mély lélegzetet és folytatta. – A bíróságon kiszabtak rám 4 év fegyházat, de tudtam, hogy ez nagyon kevés. Először fel akartak menteni, de végül ezt mégsem engedte a bíró. Affluenza miatt volt ez az egész. Tudod mi az, nem? – megráztam a fejem. – Amikor azt állítják, hogy annyira el vagy kényeztetve és annyira sok a pénzetek, hogy nem vonhatnak felelősségre. A szüleimet vádolták azzal, hogy nem jól neveltek. Egyszer sem kerestek, míg a büntetésemet töltöttem, így nem is volt merszem felkeresni őket azután, hogy kiszabadultam. Így felkerestem Shownuékat, akiket régebbről ismertem és így csatlakoztam vissza a bandába, amihez régen is tartoztam. A mai napig nem hevertem ki a vérben heverő testek látványát. Nem vagyok az a jófiú, akinek gondolsz MinHa. Igen, megmentettelek, de ne várd el, hogy több is legyek a megmentődnél. És most szállj ki. – kinyitotta a saját térfelén lévő ajtót és kimászott a kocsiból. Behajtotta azt, s elindult a járdán. Úgy éreztem meg kell állítanom. Kipattantam a kocsiból és utána rohantam. Nekifutottam hátának és átöleltem.
  Derekánál fogva szorosan magamhoz préseltem testét. Nem tudtam miért teszem, de csak az járt a fejembe, hogy meg kell tennem. 

- Nem engedlek el. – mondtam ki első gondolatomat. Ujjai ráfonódtak alkaromra és simogatni kezdték, majd hirtelen gyengédségét átváltotta durvaságra. Letaszította karomat derekáról. 

- De el kell. Most megyek. És ah... Tudom, hogy hiába mondom, de kérlek, soha többet ne keress meg, soha ne járj a gyár környékén. Felejtsd el a gyárat, azt, ami odabent történt és legfőképp engem. Sajnálom, amit Jooheon tett, el fogom mondani Shownunak. Bár nem hiszem, hogy bármit is kapni fog érte. És most ha nem haragszol, hazamegyek. 

  Nem tudtam, hogy mi tévő legyek. Megsemmisültem teljesen. Végre megnyílt előttem, és akkor hozzám vágja, hogy soha többet ne találkozzunk. Pedig én nem vádoltam őt, bár ez gondolom nem érdekelte. Egyenletes léptekkel távolodott tőlem, néha, két utcai lámpa közötti sötétségben eltűnt, majd a fényben újra láthatóvá vált alakja, mely egyre kisebb lett. 

  Nem vártam meg, míg teljesen eltűnik. Besiettem a házba, rávetettem elnyűtt testem a kanapéra és belekezdtem órákon át tartó zokogásomba. Már magam se tudtam, honnan jön belőlem ennyi nedv, de képtelen voltam abbahagyni, annyira fájt a szívem. Végül teljes kimerülésemben elaludtam. Végre.