1. fejezet - A gyász

    Bizonytalan ideje ültem a lépcsőfokon. Két öklömmel fogtam közre fejemet és sírtam, de csak halkan. Nem akartam közszemléletre adni fájdalmamat, így is biztosan elég szánalmasan festhettem.

   Előkerestem mobilomat a kis oldaltáskámból, amely szinte megállás nélkül rezgett. Láttam, hogy több SMS is érkezett, de egyik sem érdekelt igazán. A kontaktok között felkerestem Kyungot és tárcsáztam a számát.

   Nem vette fel azonnal. Már éppen készültem lerakni a telefont, amikor végül felvette.

- Szia, bébi. Mi az? – szólalt meg halkan Kyung a másik oldalról.

- El tudnál jönni értem a kórházba? – szipogtam.

- Máris indulok. – ezzel a lendülettel le is tette a telefont. Tisztában volt azzal, hogy nagy szükségem van rá és nem is firtatta tovább a dolgokat. Egyszerűen tudta, hogy megtörtént mindaz, amitől már pár hónapja rettegtem.

   De őszintén nem volt kedvem Kyunghoz. Nem azért, mert nem szeretem, de a magány most jobb társamnak bizonyult. Nem volt kedvem az emberek közelségéhez, ezért is választottam a könnyebb utat. Inkább egy emberrel utazom, mintsem több százzal, köszönhetően a tömegközlekedésnek. Idefele a metrót választottam, de kétség sem fért ahhoz, hogyha most is azt választottam volna, valószínűleg pánikot kaptam volna.

   Telefonomat visszahelyeztem a táskámba és visszatértem a kezdeti pozíciómba, amit előzőleg is kényelmesnek találtam. Újra elmélkedni kezdtem. A halálon és a mamán.

   Egyetlen egy tény nyugtatott le csak igazán. Tudtam, hogy a mama most már egy szebb és jobb világban van és szinte biztos voltam benne, hogy HoSeok papa békével várt rá odafönt. Csakúgy, mint akkor régen, még a gyárban…

   Sose feledem azt, amit akkor, ott, a nagymama meleg és kellemes otthonában mesélt nekem az életéről. Ámulattal hallgattam és utána alig vártam, hogy bemutassam nekik Kyungot, mert akkor még biztos voltam abban, hogy ő az én golyóállóm. Most már nem tudom, mit gondoljak erről. Szeretem Kyungot, de abban is biztos vagyok, hogy nem ő az igazi. Ő pontosan olyan nekem, mint Lyn mamának Suga volt. Suga papa… Olyan furcsa kimondani. Sosem gondoltam ő rá úgy, mint a papám, csak aznap, amikor ellátogattunk mamával a sírjához.

  Aznap nagyon megtört szegény. Csak álltunk ott, a sír előtt és néztük. Egy szó sem esett köztünk. Vártam, hogy meséljen még róla valamit, de nem mertem megkérni, mert tudtam, hogy ő a csenddel akarja megtisztelni Suga emlékét.

  A sírkőbe volt egy kép is. Egy 20-as évei elején járó fiú arcképe volt az. Még én is helyesnek találtam, pedig azóta rengeteget változott az ízlés.

  Elmélkedésemből kizökkentett az, hogy egy árnyék besötétítette a kuporgó testemet és két láb is párosult ehhez az árnyékhoz. Felismertem ezt a fekete, jócskán szakadt Converse cipőt.

- Gyere, hazaviszlek. – nyújtotta karját felém Kyung.

Belecsúsztattam gyengéden az átfagyott tenyeremet meleg jobbjába és egy óvatos rántással felsegített álló pozícióba a barátom.

   Meleg testéhez ölelt, de én csak szabadulni akartam karjaiból, úgy éreztem nem vagyok alkalmas most emberi interakciókra. Tudtam, hogy sértésnek fogja venni, de a legkevésbé sem izgatott. Ezúttal ő is volt olyan kegyelmes, és megkímélt az ebből származó vitától.

  Behuppantam az anyósülésre és becsatoltam magamat a biztonsági övvel. Ezalatt az idő alatt Kyung is elfoglalta a maga helyét a kormány mögött és egy pöccintéssel beizzította az RCZ típusú fekete Peugeot-ját.

  Kihajtott a parkolóból és belevetette kocsiját a monoton forgalomba. Alig pár perc múlva már mindenki ködlámpával közlekedett, olyan szinten elkezdett zuhogni az eső. A forgalom a város kellős közepén megbénult, csak araszolgatni tudtunk. Beállt a forgalmi dugó.

  Az ablaknak dőlve bámultam kifelé és figyeltem, ahogyan a sétáló emberek küszködnek a tomboló időjárással. Komikus volt őket figyelni, ahogy éppen kicsavarodik kezükből az esernyő, vagy ahogyan ide-oda ugrálnak az úton keletkezett patakokat kerülgetve.

  Kyung is ráért nézelődni. Próbált direkt nem felém tekinteni, nagyon kerülte a kontaktust, de ezzel teljesen megbékéltem. Én sem nagyon akartam kommunikálni.

   Egy és fél óra alatt tettük meg végül a hazavezető utat. Kirakott a ház előtt és már készült elindulni újra, amikor visszagurult. Megálltam és visszafordultam.

- Ma nem akarsz később átjönni? Jönnek Zicoék. Csak a szokásos, tudod. – hajolt ki az anyós ülés felöli oldalon.

  Felháborított a meghívása. Megértettem, hogy ő nem gyászol, nem gyakran találkozott a mamával, de sejtésem sincs arról, hogy fordulhatott meg a fejében, hogy én ma elmenjek szórakozni…

- Nem, Kyung. Itthon szeretnék maradni. – hagyom annyiban. Nem volt vágyam a veszekedés.

- Ahogy gondolod. Akkor majd hívlak. Szia, szeretlek. – hangzottak el a búcsúzó szavak, de már nem tudtam elhinni azokat.

Intettem neki és besiettem a házba, mert az eső továbbra sem állt el, bár már jócskán enyhült a vihar.

Egyedül voltam teljesen. Végre nem volt ember a környezetemben. Felszabadultak a gátlásaim és végre kiereszthettem a már rég elfojtott könnyeimet.

   Ledőltem a nappali két személyes kanapéjára és magzatpózba vágva magamat bőgni kezdtem. Egy bő tíz perc kellett ahhoz, hogy kimerüljek a sírásban. Ekkor mintha elvágták volna a könnycsatornámat, nem voltam képes több könnyet hullatni. Vagyis később biztosan fogok még, de mára elég volt.

  Hirtelen éhséget éreztem gyomromban. Meg se lepett, reggel óta nem ettem. Délelőtt fél 11-től ültem bent a kórházban a mama mellett, ugyanis reggel értesítették édesanyámat az orvosok, hogy a mama már nincs valami jól. Akkor egyszerre elment minden étvágyam. Magamra húztam egy farmert, egy pólót és már szaladtam is, hogy a legközelebbi metrót elérjem. Most már utólag örültem, hogy mindez hétvégén történt. Ha nem így lett volna, a munkából nehezebben tudtam volna ellógni.

  Kinyitottam a hűtőt, ami még talán a gyomromnál is üresebben tátongott előttem. Tudtam mi a teendőm, de nem volt hozzá semmi fintorom.

   Az utóbbi időben instant ramenen éltem, és ezt a sorozatot a mai napon se szakíthattam meg. Elővettem egy dobozból a zacskós tésztát és gyorsan elkészítettem.

  Tényleg nem volt gusztusom már rament enni, de nem láttam jobb megoldást éhségem megszüntetésére.

  A konyhapulton ülve a tésztát majszolva a telefonomra vándorolt tekintetem. Kicsit tartottam attól, hogy a kezembe vegyem, végül megléptem. Egyszer el kellett olvasnom azokat az SMS-eket.

  Megnyitottam őket. Mindegyik ugyanazzal a tartalommal volt megtöltve, csak más-más megfogalmazásban.

  Az utolsó SMS viszont Kyungtól származott. Még délután kaptam tőle.

„Ma este gyere át, megünnepeljük Taeil szülinapját”

  - Hmpf. – sóhajtottam. Meg is feledkeztem Taeil szülinapjáról. Sajnáltam, hogy nem tudok ott lenni, de biztosan megérti majd…

   Szöget ütött mégis a fejembe az, hogy mi lenne, ha elmennék. Nem ünnepelni, csak inni. Lerészegedni.

Újra a telefonom képernyőjére lestem. Végül visszaírtam:

„Vissza tudsz jönni értem?”

Nem voltam benne olyan biztos, hogy jó ötlet lesz, de talán megéri majd. Jaj, csak a mama mit gondol majd rólam…