13. fejezet - A vita

   Jungkook, Jin és Namjoon is aggodalmasan tekintettek megfeszült lényemre. Biztosan leolvashatták gesztusaimról, hogy az idegesség hatalmába kerített, és mindez elszorította a torkomat is, egyszerűen nem mertem megszólalni. Muszáj volt megtennem mégis, mert hármójukra tekintve észrevettem a figyelmet és a türelmetlenséget. Hallani akartak.

  Megköszörültem összeszűkült nyelőcsövemet, és belekezdtem. – Jártam már a gyárban. – és ezzel eltávozott belőlem a nyugtalanság, mondhatni felbátorodtam. Végre társra leltem három idősebb emberben, akinek beszélhetek a gyári látogatásomról. Természetesen nem szándékoztam nekik Jooheon-t is megemlíteni. Az merész döntés lett volna.

- Ne haragudj, hogy ezt mondom, de elment az eszed lányom! – rázta meg a fejét Jungkook.

- Így van, teljesen veszélyes az a hely, már a mi időnkben is az volt – kontrázott rá Namjoon.

  Egyet kellett értenem velük, saját magamnak is ugyanezt hangoztattam, de ők nem tudhatták, hogy miért is tettem mindezt. Lehet, hogy őket már nem érdekli a gyár és a hozzáfűződő emlékek, de az atmoszférája engem hatalmába kerített, egy pillanatra úgy érezhettem, hogy én is Lyn vagyok. A mamám iránt való rajongásom vezetett el odáig.

- Azért döntöttem úgy, hogy ellátogatok oda, mert a mama emléke erősen kötődik ahhoz a helyhez, és most, hogy a lebontása fenyegeti a területet, muszáj volt elmennem – magyaráztam a dolgot, de úgy vettem észre süket fülekre talált.

- De ez akkor is őrültség! Figyelj, Minha, jobb, ha elfelejted azt az egész gyárat, szard le, ahogy van. Csak a bajt hozza mindenkire, talán jobb is, ha lebontják. Legalább nem fogja fenyegetni a környéket a jelenléte és a benne csövező banda – vitatta meg velem Namjoon. Nem tetszett ez a hangnem, nem értettem vele egyet.

- De akkor is! Én szeretném, ha ott maradna. Valamit ki kéne találni, tűntetést kéne szervezni a cég ellen, hogy ne bontsák le. Már ezer éve ott van, Itaewon legrégebbi sörgyára az!

- Ami nem üzemel már régóta. Ugyan Minha, te is tudod, hogy hülyeségeket zagyválsz itt össze. Te csak a mamád miatt szeretnéd azt a gyárat otthagyni, ahol van, de hidd el, ha Lyn még élne, ő is azt akarná, hogy bontsák le – állt ki az igazáért Jungkook.  

  Bármennyire is tartottam jogosnak a kiakadásukat, ezt már nem tűrtem. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna Jungkook. Én az ellenkezőjében hittem, és azt is véltem a helyesnek. A mama azt akarná, hogy a gyár fennmaradjon. Én is ezt az álláspontot képviseltem, és nem akartam tágítani mellőle.

- És mi lesz, ha felrobbantják az épületet? Rá fogják robbantani a srácokra – itt erősen Jin-re néztem, aki az elmúlt percekben némán figyelt minket. Úgy éreztem, hogy nem találja a helyét a vitában, egyik fél mellett se szeretne kiállni. Őt találtam a leggyengébb láncszemnek, hogy magam mellé állítsam. Tudtam, hogy Hyungwonon keresztül ezt el is nyerhetem.

  A szemüveges alak csak megrántotta a vállát, és halkan megjegyezte. – Minha, nekik már mindegy… - sóhajtott.

   Nem hittem a fülemnek. Csak a falba ütköztem Jinnel is, pedig reménykedtem, hogy ő lesz az, aki kiáll az igazam mellett. Nem így lett és mélységesen elásta magát ezzel a szemembe.

Mi az, hogy nekik már mindegy? –akadtam ki. A saját unokájáról van szó!

- De hát… - képtelen voltam kifejezni megdöbbenésemet.

- Nincs de hát, Minha. Hyungwon és barátai csak a szabályok megszegéséért élnek, már semmi jó nincs bennük. Nem csinálnak mást, csak olyat, amit egy normális ember nem tenne. Gyilkosok… És lehet, hogy ezért most megvetsz, a saját unokám halálát kívánom lényegében, de azt is tudnod kell Minha, hogy ő már nem az unokám. Belőle kihalt minden emberség, ahogy a társaiból is. Veszniük kell – hangja megremegett. Érezhetően fájt neki, hogy ki kellett mondania, de teljesen őszintének éreztem őt. Valószínűleg mindaz, amit most kimondott, a szíve legmélyéről érkezett, egy olyan kis zugból, amiben a rossz vágyait tárolta. Megsajnáltam őt, de mégsem akartam mellé állni. El kellett árulnom neki.

- Jin… az unokád, vagyis Hyungwon… Megmentette az életemet. Kétszer is, ha ez számít valamit. – Vártam, hogy Jin megszólaljon, hogy újra visszatérjen közénk, de úgy vettem észre, hogy lehajtott arccal próbálja takarni elérzékenyülését.

- Azt hiszem jobb, ha most abbahagyjuk ezt a témát. Mi csak arra kérünk Minha, hogy soha többet ne keresd fel a gyárat, hogy ne térj oda vissza, ne tűntess érte, mert nem fogsz találni senkit, aki támogatná az ötletedet, és legfőképpen ne csinálj semmi butaságot azért, hogy megmentsd a lerombolástól a gyárat – zárta le Namjoon.

- Nem gátolhattok meg benne! – pattantam fel idegességemben. Az asztal is majdnem felborult tőlem.

- Lyn, most már állj le! – emelte fel a hangját Namjoon is. Pár másodperc szükséges volt hozzá, hogy realizáljuk mindannyian, hogy mi is hangzott el. Megfagyott köztünk a levegő.

  Úgy éreztem, hogy amit Namjoon mondott, az mind arra irányult, hogy én rettentően hasonlítok a mamára. Nem tudtam, hogy ezt bóknak vegyem, vagy sem, de teljesen meglepett, nem csak engem, de magát az öreg Namjoon-t is. Egy pillanatra biztosan őt is visszarepítette a múltba a viselkedésem, az a makacsságom, amit a mamától örökölhettem.

 Lenyugtatott mindez. Könnyedén kicsúsztam a pad és az asztal között és az öregekkel szembe fordultam.

- Ne haragudjanak és köszönöm szépen a beszélgetést, de most mennem kell – hajoltam meg előttük. – További szép napot. – Elhagytam a sötét bárt és kiléptem a hűs és szeles, szürke időbe. Táskámból kikotortam a kulcsomat, annak ellenére is, hogy nem vezethettem így. Alkohol volt a szervezetembe, mégis kötelességemnek éreztem azt, hogy most beüljek a járgányba és elhajtsak. Egy gondolat ott motoszkált bennem, és úgy észleltem ez addig nem fogja elhagyni az agytekervényeimet, amíg be nem végeztetem.

  Behuppantam a kocsiba, kulccsal a kezembe, de még percekig nem helyeztem a gyújtóba, csak meredtem előre, a semmibe. Nem hittem el mindazt, amit hallottam. Valahogy valótlan volt az egész, mintha meg se történt volna. És a tudat, hogy Jin a nagyapja Hyungwonnak… Még mindig nem tértem magamhoz ettől a hírtől.

  Bár nem tudtam elfogadni a tényállást, miszerint nem érdekli a sorsa… Vagy csak nem vette komolyan azt, amit mondtam, hogy Hyungwon megmentett. Lehet csak egy kis semmis balesetet tudott elképzelni, ami elől megvédett, pedig nem erről volt szó. A legkevésbé sem. Ha tudná, hogy Hyungwon mekkora hős volt, lehet másként gondolkodna Jin is. De mégsem említhettem meg neki, hogy mit tett velem az a szemét alak a gyárban…

  És most mégis az jár a fejembe, hogy megmentsem őket. Annak ellenére is, amit műveltek velem.

- Jaj Minha, már megint mekkora szarba kevered magad… - mondtam ki hangosan az utas légtérbe. Beizzítottam a motort és elindultam az autóval a célom felé.

Hyungwon szemszöge

  Pár nap alatt átrendeződött a hierarchia a gyárban. Jooheon már nem volt megbízható Shownu számára, bár nem kapott büntetést azért, amit Minhával tett. A ranglétrán mégis én szerepeltem legalul. Minden piszkos munkát én végeztem el a gyár körül, még olyan feladatot is rám bíztak, amit azelőtt soha senkire. Ilyen volt a wc pucolás, vagy Shownu kádjába való vízgyűjtés. A többiek a Blue Delightal foglalkoztak, a virágok most értek be igazán, így szüretelni kellett őket a kerítés mellől.

  Fárasztó volt ez a sok munka, de esténként kieresztettük a gőzt és kipróbáltuk az új termésből lefőzött szert, amit elismerek, valóban ütősre sikeredett. A hatása alatt megváltozott minden. Újra olyanok voltunk mindannyian, mint régen, amikor még nem feszültek köztünk konfliktusok. A gondjainkat is elfeledtük arra a pár órára, amíg a Blue Delight bódulata alatt voltunk. Másnap reggel pedig minden visszaállt a régibe.

- Hé, Hyungwon – szólt hátam mögül Jooheon. Kiéleződött a gúny a hangjából.

- Mi az? – fordultam hátra. Éppen az undorító WC-t takarítottam egy WC kefével, azelőtt térdeltem a poros földön. Pólómmal takartam el orrlyukaimat és a számat, hogy véletlenül se lélegezzem be azt a rettenetesen erős ammóniát, amit a mellékhelység árasztott magából.

- Shownu küldi – hajít a hátamnak egy seprűnyelet és mellém dob egy lapátot is. Felszisszentem, mert a hátam még mindig érzékeny volt az érintésre, tele voltam hegekkel azóta is és Jooheon ezzel teljesen tisztában volt.

- Kicsit kedvesebben is odaadhattad volna – mormoltam orrom alatt, de legalább annyira hallhatóan, hogy Jooheon is meghallja.

Felkacagott, majd hátat fordított nekem és elment az újtára. Ennek kifejezetten örültem. Pár perccel később megint lábdobogást hallottam.

- Ha most azért jöttél vissza, hogy egy felmosórongyot is hozzám vágj, akkor jobban teszed, ha elmész! – figyelmeztettem Jooheon-t.

- Hyungwon, én vagyok az! – mondta Minhyuk. Szava hallatára megkönnyebbültem. Abban a pillanatban abba is hagytam a takarítást és felálltam. A kefét belehajítottam mérgesen a klozetbe és undorodva hátat fordítottam neki, Minhyuk szánakozó arcával találtam szembe magamat.

  Az ő kezén két jókora sárga gumikesztyű feszült, a kék virág nedve teljesen átfestette helyenként azt. Csak ebbe szedhettük a növényt.

- Á, hála az égnek, már azt hittem megint visszajön az a faszfej – sóhajtottam, s letöröltem alkarommal az izzadtságcseppeket a homlokomról.

- Baj van – suttogta rémülten a fiú. Csak most vettem észre, hogy mennyire kimerültnek tűnik, láthatóan futott is, mert kapkodott a levegőért. Kicsit rám ijesztett ezzel, Minhyuk nem volt az az ijedős fajta, sem az az izgulós, így nem tudtam mit kezdjek rémületével. Én is átvettem, pedig még el sem hangzott a hír.

- Mi az? Bökd már ki! – mondtam hevesen.

- Újra itt van – felelte. Már szinte félt attól, hogy mit reagálok erre. Ki se kellett ejtenie a száján a nevet, már tudtam, hogy kiről van szó. A szívem a torkomban dobogott. Egyrészt örültem, hogy újra láthatom, de nagyobb részt tiltakozott a testem a vágy iránt, és feldühített, hogy újra visszatért a gyárba, annak ellenére, hogy már párszor figyelmeztettem. És Jooheon műve… Nagyon erős indoknak kell születnie ahhoz, hogy megmagyarázza, most miért is tért vissza.

  Többet nem menthetem meg az életét, mert az az én életembe is kerülhet…