10. fejezet - Meggondolatlanságok sorozata

MinHa szemszöge

   Két hét telt el azóta, hogy a gyárban jártam. A napjaim többnyire arról szóltak, hogy megszervezzük édesanyámmal a mama temetését. Több akadályba is ütköztünk, ugyanis nem volt elég pénzünk rá, ezért éjt nappallá téve dolgoztam mellette. A főnökömtől előleget kellett kérnem, amit készségesen átnyújtott nekem, de kellemetlennek éreztem a szituációt. Meg kellett ígérnem neki, hogy a temetést követő hetekben is én legyek bent. Egész jó alku volt, így elfogadtam.

  A temetés érdekesen zajlott. Nagyon sok olyan ember jelent meg, akit nem ismertem és azt se tudtam, hogy hogyan szereztek tudomást a mama haláláról, de mindenki odajött hozzánk kinyilvánítani a részvétét. A legmeglepőbb és egyben legjobb pillanat az volt, amikor egy idős férfi mankóval odatántorgott hozzánk és bemutatkozott Jungkook-ként. Egy pillanatra minden szomorúságom elillant. Szóba elegyedtem vele és nagyon jókat mesélt a mamáról. Végre azt éreztem, hogy találkoztam egy olyan emberrel, aki igazán ismerte a fiatal Lyn-t és végre találkozhattam a mama múltjának egy kis szeletével. A temetés után még meg is hívott egy italra és felvetette az ötletet, hogy találkozzak a még élő, régi bandatagokkal. Szívem repesett az örömtől, azonnal elfogadtam az ajánlatot és megbeszéltünk egy hétvégi időpontot. Említette azt is, hogy T-Jo is meghalt. Rap Monster, Jin és ő biztosan ott lesz és talán H is.

  A nap további részében nem igazán vették hasznomat. Anya sürgött, forgott a házukban tartott halotti toron, ilyen-olyan fogásokat szervírozva. Én inkább egy sarokban ülve figyeltem az embereket, és próbáltam elkerülni bármilyen szemkontaktust. Egyikkel se volt kedvem beszélni, a többségük már szottyadt vénember volt. Egyedül apám állt le velük beszélgetni, illetve a nagynéném. Megakadt rajta a tekintetem. Minden egyes vonásában Hoseok papára hasonlított. A hosszúkás orra, a szája, a fejformája. Kísértetiesen úgy nézett ki, mint a papa, annyi különbséggel, hogy ő nő volt.

  Észrevette, hogy figyelem, ezért megakadt a mondandója közepén, amit éppen egy görnyedt hátú, idős hölgynek mesélt. Elnézést kért tőle és átszelve a fél nappalit, odajött hozzám.

- Miért ülsz itt egymagadba? Annyi ember van itt.

- Nincs kedvem a társasághoz. – rántottam meg könnyedén a vállamat.

- Mm, nekem sincs, de ez a sok ember anyu tiszteletére jöttek ide és mindenkinek van egy jó szava róla, érdemes hallgatni. – jegyezte meg, mire elmosolyodtam.

- Én már megkaptam azt, amire vágytam. – gondoltam én itt Jungkookra. – Nincs kedvem olyan emberekkel beszélgetni, akik nem is ismerik igazán a mamát. Most nézd meg, mit keres itt a volt fodrásza? – böktem egy távoli férfira, aki az előszobában lézengett egy pohár borral a kezében. – Értelmetlen az egész felhajtás.

- Ne legyél már ilyen savanyú – csípte meg az arcom, azzal otthagyott a sarokba.

  Felsóhajtottam és benyakaltam a savanykás bort, ami még megmaradt azután, hogy anya megtartotta a beszédét. A poharat letettem a kredenc fapultjára és áttörve a tömegen egyszerűen otthagytam az ünnepséget, már ha szabad ezt annak mondanom.

   Fáradtan estem le a kanapéra munka után. Ezúttal délelőttös voltam, ami azt jelentette, hogy délután 5-ig még mindig ott gürcöltem. Fél hatra értem haza, már gondolkodni se volt erőm, oldalra feküdtem és csak úgy voltam. Minimum húsz percre volt szükségem, hogy az agyam új erőre kapjon és legyen egy normális gondolatom. Ez azonban megint azt eredményezte, hogy ő járjon az eszembe. Fáradhatatlanul, szinte folyamat eszembe jutott Hyungwon. Aggodalom és idegesség fogott el, mert megígérte, hogy meglátogat, ez azonban még mindig nem történt meg. Ebből következett, hogy felülkerekedett bennem az aggodalom, hogy valami rossz történhetett vele. Shownu biztos kibelezte, amikor visszatért a gyárba. Ehhez hasonló és ennél rosszabb ötletek is felmerültek bennem, de nem akartam becsapni magamat, tudtam, hogy az igazság abban rejlik, hogy egyszerűen ő nem úgy gondol rám, mint ahogyan én rá. Szánalmas is voltam aznap, ez tény. Kyung tett róla, hogy beégjek előtte.

   Egy üzenetem érkezett. Rápillantottam a mobilomra, hogy megnézzem kitől jött. Taeil írt. Feltornáztam testemet ülő helyzetbe és megnyitottam az üzenetet.

„Gyere át Kyunghoz, gáz van.”

  Nem értettem ez mit jelentsen, nekem már semmi közöm Kyunghoz, de az üzenet olvasása közben azért némi aggodalmat éreztem.

- Most mit csináljak? – mondtam ki hangosan. Homlokomra helyeztem jobb kezemet és gyűrögetni kezdtem azt. Most menjek oda? Ugyan MinHa, bármi is történt, az már nem a te lelkeden szárad, szard le! Így van, van neked jobb dolgod is ennél. De most kölcsön kaptad apa kocsiját, hamar oda tudnál vezetni… - vitatkoztam önmagammal. – Menj! – erősítette meg lelkiismeretem.

  Hangos sóhaj közepette felegyenesedtem, bár minden porcikám azt kívánta, hogy helyezzem vissza magamat a díványra.

  Összeszedtem a dolgaimat és beültem a volán mögé. Mióta megvan a jogosítványom, nem vezettem túl sokat, de reménykedtem benne, hogy nem felejtettem el, legalább az alapokat nem. Csak rendőrbe ne ütközzek…

 Már az út felénél tartottam, amikor elhaladtam egy rendőrautó mellett. Összeszorult a torkom azalatt az idő alatt, míg a kocsi elgurult mellette, de próbáltam minél természetesebbnek tűnni.

 Befordítottam a járgányt Kyungék utcájába, már akkor láttam, hogy itt valami nincs rendben. Az egész utca tele volt parkoló autókkal, ez csak azt jelenthette, hogy Kyung megint bulit tart. A legkevésbé sem örültem neki, mivel nem számítottam tömegre és én még mindig a munkaruhámba feszítettem, ami nem állt másból, mint egy ronda, kapucsínó szín galléros pólóból és hozzá egy zöld skaterszoknya. A pólón a mellkasi résznél még az étterem logója is fel volt tüntetve.

  Leparkoltam három házzal arrébb és visszasétáltam a házhoz. A zene jóformán ordított, nem mellesleg felismertem benne Zico hangját is. Élőben rappelt, ez volt az egyik kedvenc tevékenysége, amivel felvághatott a tömegnek. Aláírom, tényleg van hozzá tehetsége.

  Be se kopogtam, csak besétáltam a nyitott bejárati ajtón. Undorítóan sokan voltak az előtérben, át kellett verekednem magamat a tömegen, bár igazán azt se tudtam eldönteni, hogy kit keressek és merre.

  Egy kéz fonódott felkaromra, ami megálljt parancsolt nekem. Megfordultam és egyszeriben megörültem, hogy nem kellett tovább verekednem magamat a tömegben, mert megtalált P.O.

- Gyere. – mondta, s közben elkezdett maga után húzni. Esélyem se volt mást csinálni, P.O. nagyon szorosan fogott, már készültem is rászólni, hogy ez fáj, de hirtelen megálltunk. P.O. átvezetett a teraszra, ahol szintén rengetegen voltak, sőt, valaki még a medencébe is bemerészkedett, pedig ahhoz már nem volt olyan meleg.

 Kyung a teraszon ült egy napozó ágy szélén, lehajtott fejjel, de még az arcát se kellett látnom ahhoz, hogy megállapítsam, hót részeg a gyerek. Körülötte ott álltak B-Bombék is, kivéve Zicot, aki a medence melletti DJ pult mellett állt egy mikrofonnal a kezében.

- Ha most azért hívtatok ide, mert részeg, akkor tudjátok meg, hogy ez nem hat meg. – mondtam idegesen a többiekre pillantva.

- Nem erről van szó. – rázta meg a fejét Taeil.

Halk zokogás ütötte meg a fülemet. Már mindent értettem. Egyszerűen felnevettem, mert nem hittem el, hogy tényleg ezért képesek voltak idehívni. Kyungieka hirtelen szomorú lett miattam és a benne lévő sok alkohol sírásra késztette. Hát mindjárt én is elbőgöm magam!

- Ne haragudjatok, de én erre nem vagyok kíváncsi. – mutattam rá Kyungra. Megfordultam, hogy visszamenjek a házba, majd visszaüljek a kocsimba és hazavezessek. Ezt P.O. megakadályozta, teljes lendületből mellkasának ütődtem.

- Figyelj MinHa, már hetek óta ilyen, nem volt egy józan pillanata sem! – mondta B-Bomb nyugtalanul.

- Nem tud érdekelni! Ha tudni akarjátok, nem csaltam meg, teljesen félreértette a helyzetet, de még azt se engedte, hogy megmagyarázzam neki, akkor most igya meg a levét. Nem érzem magamat hibásnak. – felbátorodva még azt is megfontoltam, hogy kimondjam, már nem szeretem Kyungot, de ezt inkább megtartottam magamnak. – Egyébként meg, ha annyira szomorú lenne, akkor nem rendezett volna bulit magának. – tekintettem körül. Több fürdőruhás lányon is megakadt a pillantásom, megvetően néztem őket, ahogy illegették jobbra-balra magukat és kecsesen sétálgattak piros műanyagpoharakkal a kezükben, egy-egy srác társaságában. – Van itt elég lány, akivel vigasztalódhat. – jegyeztem meg mellékesen.

- Ezt a bulit mi szerveztük neki, hogy felviduljon, de amint látod, ez nem hatott rá. – magyarázta U-Kwon.

- Nem tud érdekelni. – makacsoltam meg magamat. Már semmi más nem érdekelt, csak az, hogy végre elmenjek innen. Nem voltam képes Kyungra nézni, mert undor fogott el, sőt, az egész hely ezt az érzést váltotta ki belőlem.

  U-Kwon legyintett egyet, mintha lemondott volna arról, hogy megbékéljek Kyunggal és ezt győzedelmesen elkönyveltem magamnak. Egyet kellett értsek vele, ez már egy reménytelen ügy volt.

- Vezesd ki. – mondta oda halkan Taeilnek.

- Nem kell, kitalálok magamtól is. – Hátat fordítottam nekik, és P.O. ezúttal utat engedett nekem, nem tartott fel. Amilyen gyorsan csak tudtam, áttörtem magamat mindenkin, aki az utamat állta és elhagytam a Park birtokot.

  Gyors léptekkel közeledtem a kocsihoz, a lábaimat erősen a földhöz csaptam. Külső szemmel biztosan idiótán festettem, de úgy éreztem csak így tudom levezetni a dühömet, ami tombolt bennem.

Hogy volt mersze? Biztos ő vette rá Taeilt, hogy hívjon ide.

Utólag egy hatalmas baromnak tartottam magam, amiért csak így ugrottam, bár akkor azt hittem, hogy komolyan bajban van Kyung.

  Bevágódtam a volán mögé és ráhajtottam a kormányra a fejemet. Percekig ültem így, úgy éreztem, hogy képtelen vagyok elindulni, mert a végén még balesetet okozok. Egyszerűen annyira felemésztett a düh, hogy nem voltam képes másra koncentrálni. Haragudtam magamra, Taeilre, de legfőképp Kyungra, amiért ekkora faszkalap. Más jelzővel már nem is tudnám illetni, ezt érdemli.

  Egyenletes, nagy sóhajokkal végül lenyugtattam magam, mert nem akartam több időt itt tölteni. Beindítottam a motort, ami felzúgott, pöfékelt párat a kipufogó, majd óvatosan kiálltam a helyről.

  Pár sarokkal arrébb felhajtottam az autópályára és egyszerűen hagytam, hadd guruljon a jármű. A megengedett sebességhatáron jártak a kerekek, még azt is megengedtem magamnak, hogy egy kicsit fölé menjek.

  Már rég elhajtottam a házam mellett, az étterem mellett, ahol dolgoztam, mindent magam mögött hagytam. És akkor megláttam a táblát, mely azt hirdette, hogy a következő lejáró Itaewon-ba vezet. Hyungwon…

  Az autót kivezettem a külső sávba és 5 méter után lekanyarodtam az autópályáról.

Tudtam, hogy egy újabb hülyeséget teszek azzal, hogy visszamegyek a gyárba, de meg kell tennem. Tudnom kell, hogy mi van vele. Már két hét is eltelt azóta, nem bírtam tovább. Vállalnom kell érte a kockázatot.

  Már Itaewon külső felénél jártam, amikor feltűnt, hogy valami nincs rendben, egy számomra teljesen ismeretlen részen járok. Eddig igyekeztem a busz vonalát követni, de ezek szerint valahol eltájolódtam.

  Addig jártam a környéket, a szűkebbnél szűkebb utcákat, míg az egyik ismerőssé vált. Azon felhajtottam és ott volt előttem a gyár, ismét. A pillangók kiszabadultak a ketrecükből, most össze-vissza verdestek a hasamban.

 Izgatottan leparkoltam a kocsit és kiugrottam belőle. Tudtam, hogy ki kellett volna eszelnem egy tervet, hogy ne szaladjak bele a fiúba, de nem jutott eszembe semmi hasznos, ezért csak átcsusszantam a rácsok között és belevetettem magam a sötétbe. Egyszerűen felkiáltottam. – Hyungwon! Hol vagy? – Csak azt reméltem, hogy ő lesz az, aki először rám talál.

  Egy hangos kacaj zengte be az egész térséget, a forrását azonban nem találtam. Olyan volt, mintha egyszerre mindenhonnan jött volna a hang.

Mindezt csoszogás követte, ami egyre közelebbről érkezett, felém tartott az alak.

 Bármennyire is reménykedtem abban, hogy Hyungwon az, iszonyatos félelem remegtette szívemet. Csendben vártam, meg se mozdultam, csak a tüdőm végezte a munkáját, az csapott zajt. A csoszogás is abbamaradt.

- Üdv újra itt, kislány. – suttogta egy hűvös, érdes hang. A hideg futkosott tőle a hátamon.

  Ez bizony nem Hyungwon… 

9. fejezet - Kín

Hyungwon szemszöge

  A kora reggeli szellő kellemesen simogatta arcomat. A nap már javában magasodott, de a szürke felhők nem igazán akarták átereszteni fényét. Lassan október… Elképesztő sebességgel repül az idő. Pár hónappal ezelőtt még a fegyházban ültem, most meg itt vagyok, egy motoron, egy lánytól jövök, és hazafelé tartok. Még kellemesen is hangzana ez a hármas, ha az utolsó nem negatív érzetet keltett volna bennem.

  Otthon. Mindenkinek más benyomásai vannak erről a szóról és többnyire egy ház, egy lakás képe lebeg a szemük előtt. Szöges ellentétben az én képzeletemmel. Nekem egy satnya, undorító, ezer éves porfészek villan fel, benne 6 másik sráccal, akiknek egész nap jobb dolguk sincs, mint egymás hülyeségeit hallgatni.

  Én nem erre az életre vágytam. 22 éves koromra már minimum egy diplomával a kezemben kéne ácsorognom egy állásinterjún. Ehelyett szó szerint nincsen semmim és semmit nem értem még el az életben. Elpazaroltam az életem negyed részét. Miről is beszélek, ha ilyen mértékben fogyasztom továbbra is a Blue Delightot, még az is lehet, hogy 40 évesen holtan esek össze az utcán…

 De nem okolhatok senki mást mindezért, csak magamat. Behódoltam, amit nem kellett volna, lett volna más kiút is, de amint mondtam MinHának is, a nehezebb utat választottam. És most is, úgy sietek vissza a gyárhoz, mintha Shownu kis pincsikutyája volnék. Kész szánalom, komolyan…

Belepillantottam a visszapillantó tükörbe és felgyülemlett bennem minden düh, amit magam iránt éreztem. Megpöcköltem saját arcképemet, mintha az észhez térített volna, persze tudtam, hogy ez nem segít már semmin. Talán azért is akarom megkapni a büntetésemet, mert megérdemlem. Nem éreztem azt, hogy eleget szenvedtem mindazért, amit tettem, pedig már 4 éve, hogy megtörtént. Tényleg szalad az idő…

  Itaewon elején lekanyarodtam a főútról, s onnantól kezdve a kis, leejtős utcákon bolyongtam. Már kezdett beindulni mások számára is a nap, egyre többen jelentek meg az utcákon, néhol kacsázva kellett kikerülnöm az embereket. Ahogy a gyár környékére gördültem be, már kevésbé volt olyan élettel teli és vidám a hely, mint a városrész elején. Csak pár hajléktalan csövezett egy utcai konténer tövében, egy pokróc alá kuporodva. Mások visszarettentek volna arcuk láttán, de bennem nem keltett félelmet, inkább együttérzést.

  A kordonokat övező virágok már messziről árasztották magukból az édes illatot. Ez az egy növény ékesítette az utcát, minden más büdös és ronda volt a körzetében. Bármennyire is volt csábító a kék szépség, valójában mérgező a szára, a levele, a bibéje. Ezért volt az a pár eset, amikor félresikerült a kísérlet… Nem szabadott volna megtörténnie. Jaewon halála a mi balfaszságunkból következett be, de titkon mindenki tudta, hogy az egész mögött Kihyun állt, aznap este ő főzte le a kísérleti anyagot. Már akkor tapasztaltuk, hogy a növény mely részeit tilos belerakni, azért mertük saját magunkon tesztelni, de balul sült el a dolog. Kihyun véletlenül belevágott egyetlen egy apró bibét. Ennyi elég volt ahhoz, hogy Jaewon összeessen, és epilepsziás rohamot kapjon. Habzott a szája és rángatózott, de senki nem tudott segíteni rajta. Nem is lehetett volna…

  A gyár porát felkavarta a kipufogó, alig láttam valamit, amikor leszálltam a motorról. Tisztában voltam azzal, hogy a fiúk már kiszúrták visszajöttemet, készültem is a büntetésemre. Vajon mit kapok?

 Besétáltam két oszlop között, egyik jobban meg volt repedve, mint a másik. Régóta élünk a gyárban, de őszintén volt bennem folyamatosan egy félelem, hogy vajon mikor fog ránk omlani. Viharok alkalmával volt talán a legijesztőbb. Ingatag talpakon állt már, néha olyan volt, mintha a szél tudná mozgatni az épületet, de titkon reméltem, hogy csak a képzeletem játszott velem.

- Hahó! – kiáltottam fel, már amennyire berekedt hangszálaim engedték. Megköszörültem torkomat és újra próbálkoztam, de már felesleges volt ez a léptem. Jooheon megjelent az egyik oszlop mögül, farkasszemet nézett velem. Ábrázatáról is levágtam, hogy nem szívesen lát viszont, de ezzel én is ugyanígy voltam. Köztünk már régebb óta feszül egy szál, még egy bizonyos ügy miatt.

- Nem gondoltam volna, hogy még lesz merszed visszajönni. – jegyezte meg nem túl szívmelengető hangnemben.

- Lehet jobban tetted volna, ha nem teszed. – suttogta a fülembe egy másik hang. Kihyun volt az. Hátrakulcsolta a csuklóimat és rájuk csapott egy bilincset. Fémesen kattant rajtuk, egész szorosra állította őket, majdnem belevágott a húsomba is. Már itt éreztem, hogy ez nem egy kellemes kis teadélután lesz tejjel és cukorral.

  Kihyun keze ráfeszült a homlokomra és egészen hátra döntötte a fejemet vele, a torkomhoz szegezve egy éles vadászkést, aminek a másik oldalán hegyes fogak díszelegtek. Ez volt Kihyun kedvence, mindenhova magával cipelte.

- Jaj fiúk, minek ez a szertartás, Hyungwon vagyok, nem egy betörő… Nem fogok meglógni, önszántamból jöttem vissza. – jelentettem ki teljes határozottsággal. Igazából tudtam, hogy ezzel csak továbbhergelem a fiúkat, de igazából élveztem, bármennyire is tűnhetek ez miatt szadistának.

- Már vártunk. – jött mögülem egy harmadik is. Tudtam, hogy Shownu az, ez tagadhatatlan.

- Fel se tűnt. – mondtam szarkasztikusan.

- Ú, de nagy arcunk lett most! – Megkerült engem és velem szemben megállt, tökéletesen egyenes kihúzva, mellkasát kidüllesztve állt előttem teljes magasságban Shownu. Jobb esetben megijesztett volna felépítése, de ezúttal nem akartam beszarinak tűnni, nem terveztem egyből behódolni neki. Tudni akartam, hogy mennyire képes elmenni a fegyelmezésben akkor, amikor egy társról van szó. Alapból képes volt ölni, de a bajtársaival eddig sosem cseszett ki igazán. Mindig csak kicsit csapott közénk, hogy megérezzük, itt ő a főnök, de ennyi. Különösebb erőkifejtés nem kellett ahhoz, hogy behódoljunk neki. – Csalódtam benned. – nézett rám undorral.

  Érzelemmentesen álltam tekintetét. Nem mutattam megbánást, ezért Shownu kissé megfeszült.

- Én is bennetek. Ne haragudjatok, de mit terveztetek azzal a szegény lánnyal tenni, de most komolyan? Megölni, megerőszakolni, meztelenül az utcára dobni? Bármit is, én eddig tűrtem. Eddig vicces volt. Onnantól kezdett eldurvulni a helyzet, hogy Jaewon meghalt. Már ott le kellett volna állnunk! De nem, az csak a kezdetet jelentette számunkra, elindultunk a leejtőn. És most nézd meg, hol vagyunk! Itt dekkolunk a gyárban egész nap, már este se merünk kilépni. Mikor voltunk bulizni utoljára? Ja bocs, nem emlékszem, a Blue Delight hatása alatt álltam, mert csak azzal merek újra önmagam lenni, az az életerős és hülye srác, aki voltam. Aki belement minden faszságba, de élvezte. Már csak a Blue Delight éltet minket. – kitört belőlem minden, amit eddig nem mertem a srácok fejéhez vágni. Akkor féltem a következményektől, de már nem érdekelt, ez régóta nyomta a lelkemet, kikívánkozott.

 Üres tekintetek pihentek lényemen, úgy éreztem, mintha a falnak pofáztam volna. Vártam valami hozzáfűzést, egy köhintést, de mindenki néma csendben állt egy helyben. Még Kihyun is leeresztette a kést.

 Fémes kattanás törte meg a furcsa némaságot. Tekintetemmel keresni kezdtem a hang forrását, de nem találtam elsőre, csak második pásztázásom alkalmával vettem észre azt, ami az orrom előtt zajlott. Shownu kicsatolta az övét és kihúzta nadrágjából a fekete bőrszíjat.

Egy hosszabb pillanatra lehunytam a szemem, két mély levegővétel is kellett, mire újra feleresztettem pilláimat. Újra egyensúlyba hoztam magamat, pedig egy pillanatra úrrá lett rajtam a félelem, de nem engedtem neki.

- Fordítsd. – utasította Kihyunnak. Megragadott mindkét felkaromnál fogva és Shownunak háttal állított. Ezután vállaimba kapaszkodva lenyomott a porba, térdre ereszkedtem Kihyun előtt. Ezek után megfogta lapockámnál a pólómat és megrántotta az anyagot, ami hangos szakadással szétrepedt hátamon.

  Shownu pár lépéssel közelebb jött, pont annyira, hogy a szíj elérjen.

- Készülj. – hangoztatta mély hangján.

 Erősen összeszorultak a fogaim, amennyire csak tudtam, haraptam. Szemeimet is szorításra kényszerítettem, a hátamon pedig minden izmot megfeszítettem. Még nem éreztem a csapást, de előre fel voltam készülve rá. Bármelyik pillanatban érkezhet.

 A szíj hangosan csattant a hátamon, még legalább pár másodpercig lehetett hallani a visszhangját a gyár távolabbi részein is. A fájdalom leírhatatlan volt, ahol a bőrömet érte az eszköz, zsibbadt, csípett és égett egyszerre. A kitartó gyötrelemtől előre görnyedtem és még egy apró könny is kiszökött, de tudtam, hogy itt még nincs vége. Időm se volt, hogy újra megfeszítsem izmaimat, már jött is a következő, ami az előző mellett ért célt. Ez még talán jobban fájt, mint az első. Megőrjített, fel akartam adni, de nem engedtem. Felegyenesítettem testem és már kaptam is a harmadikat. Egyre rosszabb lett, ezek után már üvöltenem kellett. Üvöltöttem, hogy kiadjam magamból mindazt, amit el kell viseljek. Ezeket még számos csapás követte, míg a tízediknél már tényleg nem bírtam, az egész testem feladta a küzdelmet. A földön elfeküdtem oldalra és minden gondolatom ellenére is, ami azt diktálta, hogy egy fiúnak nem szabad ezt, én mégis elbőgtem magam. Nem szégyelltem. Üvöltöztem és sírtam, mint a négy éves kisfiú, aki elesett a betonon. A becsületem sem számított, csak azt akartam, hogy véget érjen.

- Elég legyen! – kiáltottam. – Feladom, bocsánat!

- Nem tartott sokáig. – guggolt le mellém Shownu. Szánalommal tekintett rám, egy utolsó senkinek éreztem magamat a szemében.

A pólóm nyaka ökle martalékává vált, ennél fogva emelt meg a földtől. Másik kezét ökölbe szorította és lendülettel elindította arcom felé. Az első a szemem alatt ért, a pofacsontom környékén. Úgy éreztem a teljes arcszerkezetem átrendeződött, sajgott, még az agyam is zsibbadt. A második az ajkam szélét találta el. Azonnal felszakadt és vérezni kezdett a szám és az ínyem. Fogaim szerencsére megmaradtak, de biztos voltam benne, hogy nem kevesen múlt az elvesztésük.

- Bocsánat Shownu, többet nem fordul elő! – mondtam újra, de már azt se tudtam, hogy mit sajnáljak, miért kérjek bocsánatot tőle, már csak az érdekelt, hogy hagyjon békén. Elcsuklott a hangom, újra záporozni kezdtek a könnyek, ami csak még nagyobb fájdalmat okozott arcomnak. A felhorzsolt, duzzadó seben átguruló könnycseppek csípték azon a helyen a bőrömet. Úgy éreztem nincs olyan rész a testemen, ami ne fájna, vagy ne lenne elgyengülve. Védtelen voltam, már nem tudtam sehogy se védekezni. Kezeim még mindig a bilincsbe voltak szorulva, ezúttal már viszont tényleg nagyon szorított. Valószínűleg nem is áramlott a vér normálisan a kezeimbe, mert ujjaim már bizseregtek és hidegnek éreztem őket.

- Elégedjek meg ennyivel? – nézett körbe a többieken Shownu. Nem láttam a reakciókat, ezért tartottam a következő lépésétől.

  Egy utolsó erejével még újra visszataszított a földre és felkelt mellőlem. Egyszerűen elsétált a semmibe. Meg is könnyebbültem meg nem is, de úgy gondoltam a nagy veszély már elment, ezért merészkedtem ledönteni a fejemet a poros, hideg földre. Nem akartam onnan mozdulni, csak azt szerettem volna, ha mindenki békén hagy és egymagamba remeghetek minden porcikámmal addig, amíg újra erőt nem nyerek. Valahogy nagyon távolinak tűnt ez a cél, de reméltem, hogy újra visszatér belém valamennyire az élet.

  Behunytam a szemeimet és MinHa zuhanyzójára gondoltam. Most milyen jó lenne az alá állni újra, egy frissítő fürdőt venni a zuhanyrózsa alatt.

   Álmodozásomból felkeltett a vízcsobogás hangja. Először megrezzentem, attól féltem, hogy még mindig csak álmodok, aztán egy nedves szivacs hozzáért a hátamhoz. A csípő, égető fájdalom újra hatalomba vette a hátamat, el is ugrottam szivacstól.

- Na, ne kalimpálj! – szólt rám Wonho. Oldalra fordítottam a fejemet, hogy jobban lássam őt. Kezében egy koszos, csordogáló szivaccsal guggolt mellettem, a vállamba kapaszkodva.  Mellette ott állt Minhyuk is.

 Nyakam nem bírta tovább ezt a megerőltetést, ezért inkább újra a porba süllyesztettem hajkoronámat és elviseltem, ahogy Wonho újra hozzám érinti a szivacsot. Többször is felszisszentem, de végtére is kellemesen esett a hideg víz a tűzforró hátamnak.

- Ti is itt voltatok? – erőtlenül kérdeztem őket a részletekről.

- Nem. A laborban voltunk – ez a helyes megfelelője a sátornak, ahol a Blue Delightot főzzük. – felelte Minhyuk.

- És ti haragudtok rám? – Ettől a kérdéstől kicsit tartottam, elvégre is a legjobb barátaimnak tettem fel.

- Már nem. – válaszolta tömören Wonho.

- Amikor meglógtál MinHa-val, akkor egyértelműen idegesek voltunk rád, de igazából később beszéltünk Wonhoval és beláttuk, hogy te csak meg akartad védeni őt. Elfogadtuk, bár te is tudod, hogy ez a viselkedésforma nagyon nem illik hozzánk. Mi nem szuperhősök vagyunk Hyungwon, hanem dealerek. Érzed a különbséget, nem? – egészítette ki Minhyuk.

- De. – sóhajtottam.

- Azt azért elismerjük, hogy Shownu csúnyán elbánt veled. – folytatta Wonho.

- Hát igen. – mosolyodtam el, de ez csak azt eredményezte, hogy felszakadt a sebem az alsó ajkamon.

- Egyébként milyen volt a csajnál? – kérdezte már sokkal oldottabb hangulatban Minhyuk.

- Hát, ami azt illeti elég érdekes. A Blue Delightra nem jól reagált a teste, úgyhogy elájult. Elkészítettem neki az ellenszert, aztán széthányta a mosdót, amit feltakarítottam helyette. Végül lefürödtem nála és ekkor megjelent Kyung. – hatásszünetet tartottam. Sejtettem, hogy ez a részlet majd kiakasztja a többieket is.

  Wonho teljes kiakadással és meglepettséggel kiáltotta: - Nane!

Ezt követően Minhyuk is hasonló képpen reagált. – Folytasd, folytasd! – kérte izgatottan.

- Azt hittem, hogy majd valami komoly történik, de csak hozzábaszott egy köteg pénzt MinHa-hoz, azt mondta rá, hogy kurva, nekem meg annyit, hogy reméli jól megkúrtam. Igazából komikus volt az egész odáig, míg a csaj sírva nem fakadt. Akkor végighallgattam a bajait, majd eljöttem.

- Á, nagyobb show-ra számítottam. – csalódottan mondta Minhyuk.

- És bejön neked ő? – kérdezte Wonho.

  Teljesen váratlanul ért, nem számítottam ilyesfajta kérdésre. Nem voltam tisztában azzal, hogy mit is feleljek, elvégre tényleg kedves a lány és nagyon helyes darab is, de kicsit szerencsétlen. Nem igazán talpraesett.

- Nem tudom. – feleltem végül az igazat. – Külsőre szép, belsőre aranyos. De mit számít, úgyse találkozhatok vele többet. Meg aztán nem hiszem, hogy neki pont rám lenne szüksége egy olyan után, mint Park Kyung. – legyintettem.

- Ah, az mondjuk igaz. Senkinek nem kellenél egy olyan pénzes papa után, mint Ő. – nevetett fel Wonho. – Ahj, mekkora patkány az az ember!

- Na, gyere. – nyúlt hónom alá Minhyuk, hogy felsegítsen. Bár még mindig nem volt bennem elég muníció, hogy megmozduljak, de beláttam, hogy nem feküdhetek itt egész nap, ezért nehezen, de megemeltem magam kis támogatással.

  A srácok segítettek elvinni a matracomig, ahova lefektettek és ezek után hoztak nekem vizet.

Bármennyire vagyunk embertelenek, mindnyájunkban van emberség. 

8. fejezet - Vágy

   Még mielőtt Kyung hozzáérhetett volna Hyungwon-hoz, rögtönözve felüvöltöttem, bár éreztem, hogy ezzel nem fogok javítani a helyzeten. – Félreérted a helyzetet!

A mozgás megszűnt létezni a szobában. Kyung megállt és lassú mozdulattal megfordult tengelye körül.

- Akkor magyarázd meg, te kurva. Halljam, ahogy megpróbálod szánalmasan kimagyarázni ezt a félreérthetetlen helyzetet. Tudod, miután volt az a telefonbeszélgetés, én azonnal ugrottam, hogy megkeresselek, és ez a hála mindenért, amiért kinyaltam a seggedet? Hányingerem van tőled. Tudod mit? Nem is vagyok kíváncsi a magyarázatodra. – itt elővette a pénztárcáját és kivett belőle egy kis köteg pénzt. Hozzám vágta. – Ennyit értél nekem. – elfordult megalázott személyemtől és újra Hyungwon felé indult. Ajkam elé emeltem a kezemet, megnyikkanni se mertem. – Remélem jól megbasztad a csajt, csak ne feledd, hogy abban a lyukban már én is jártam. – Hyungwon mellkasára csapott kézfejével. – Ja és haver, csak egy jó tanács, vigyázz vele, mert a végén még úgy jársz, mint én. Amennyire álszentnek tűnik, annyira tág a picsája is, ezt jól jegyezd meg. Na, további jó éjszakát.

  Csapot-papot otthagyva kiviharzott a házból. Az ajtót erősen becsapta maga után, majdnem kiszakadt a keretéből, valószínűleg még a szomszédok is hallották. Sőt, mi több, talán az egész kalamajkának fültanúi lehettek.

  Jómagam még mindig a padlón ültem, elterülve, szégyenteljesen. Megalázottnak és megsemmisítve éreztem magamat és borzalmasan fájt, hogy Kyung nem hagyta, hogy elmagyarázzam. Tudtam, hogy nem hitt volna nekem, nem is enyhített volna haragján, de talán később rádöbbent volna arra, hogy mégis igazat mondtam. Nem tudtam, mi lesz ezután, hogy fog hozzám viszonyulni, de a legjobban talán az fájt, hogy a többieknek is ugyanazt a mesét fogja beadni, amit ő maga szűrt le a látottakból, és teljesen biztos voltam benne, hogy mindenki az ő oldalára áll majd. Én leszek mindenki szemébe a rossz és úgy fognak majd emlegetni, hogy a "kis kurva", "szajha". Kyunggal együtt a barátaimat is elveszítettem, ezt aláírhatom papíron.

  Bármennyire is szégyelltem, de sírva fakadtam. Nem akartam kényelmetlen helyzetbe hozni Hyungwon-t, de úgy éreztem, hogy ennél szánalmasabb már amúgy sem lehetek. Ő legalább megértett, mert rajtam kívül ő az egyetlen, aki tanúsíthatja, hogy köztünk nem történt semmi.

  Támogató kezét éreztem vállamon. Ő is, és én is tisztában voltunk azzal, hogy jelenleg mást nem is tehet, saját magamat kell lenyugtatnom. De életemben először éreztem azt, hogy most minden fájdalmat ki kell adnom, amit Kyung okozott egészen idáig. Nem csak érzelmileg, de néha fizikailag is. Sosem szerettem felemlegetni és senkinek soha nem beszéltem róla, de amikor közösülésre került sor, akkor gyakran nagyon vad volt velem. A legvégén mindig tele lettem foltokkal, amiket igyekeztem elrejteni a kíváncsi szemek elől, főleg a főnököm előtt.

- Ne haragudj – köhögtem fel összeszorult torkomon a szavakat. Hangom minimum kettővel mélyebb tónusra váltott, meg is döbbentett, hogy mennyire megváltozott.

- Figyelj, semmi baj. Nem okollak érte. Ez teljesen véletlen alakult így. – nyugtatgatott, de nem tudtam eldönteni, hogy igazat mond, vagy csak mindazért mondja ezt, hogy elrejtse igazi gondolatait előlem.

  Letérdelt mellém, mintha csak megérezte volna, hogy szükségem van rá és nekidőltem meztelen mellkasának. Nem kellett látnom ahhoz az arcát, hogy rájöjjek, teljesen elpirult és megilletődött. Ebben a helyzetben én is így tettem volna, de ezúttal a fájdalom annyira felemésztett, hogy nem is gondoltam arra, hogy mennyire közel simulok hozzá.

  Beleszimatoltam a levegőbe és megéreztem azt a jellegzetes vanília illatot, amit magamon szoktam érezni fürdés után. Nem tudtam az okát, de nevetés tört ki belőlem. Először csak kuncogtam, de egyre erősödött, míg végül nem voltam képes abbahagyni és hangosan nevettem.

- Mi olyan vicces? – nézett rám Hyungwon. Arcán egy zavart mosoly pihent, ami azt tükrözte, hogy teljesen hülyének gondol. Legalábbis én így értelmeztem.

- Ahj, nem tudom, csak olyan vicces, hogy rajtad érzem ezt az illatot. – kitöröltem a könnyeket a szememből, amik egyszerre voltak szomorú és örömkönnyek is. – Ne haragudj tényleg, fogalmam sincs, mi van velem. Kész érzelmi roncs vagyok. – vallottam be. – Tényleg nem a legjobb pillanatban engedtelek be a lakásomba.

- MinHa, mondtam, nem tehetsz semmiről. Biztosan meg tudod még beszélni Kyung-gal a történteket. Én viszont jobban járok, ha most visszamegyek a többiekhez, vagy nem tudom. Nem akarom tovább rontani a helyzetedet. – állt fel mellőlem.

- Nem! – állítottam meg, talán nagyon is hirtelen. Mintha ő is megijedt volna az indulatosságomtól. – Csak azt akartam mondani, hogy már mindegy. Azt hiszem, nem akarok javítani a dolgokon. Ah, soha senkinek nem beszéltem még a valódi érzéseimről, ha vársz egy picit, elmagyarázok mindent. – én is felmagasodtam Hyungwonhoz. Igaz, még mindig nem értem fel, a magam 164 centijével nem mentem sokra, de legalább így kevésbé kellett olyan magasra emelnem kótyagos fejem.

- Rendben. Ha nem haragszol, akkor én addig felöltöznék. – nézett le a törülközővel takart testére.

  Bólintottam, majd a popcornnal a kezembe helyet foglaltam a kanapén és vártam, hogy visszatérjen beszélgetőpartnerem a fürdőből. Alig pár szem popcorn evése után már vissza is tért és leült velem szembe.

- Tehát, akkor hallgatlak. - kezdte el a beszélgetést.

- Nagyon sok minden nyomasztja a lelkemet, nem is tudom, hol kezdjem, komolyan. Tegnap halt meg a mamám, vagyis most már tegnap előtt. – tekintettem az órámra. – Nagyon szerettem, és többnyire azért is ragaszkodtam annyira Kyunghoz, mert ő volt az első és egyben utolsó fiú, akit bemutathattam a mamának. Ő a jó embert látta benne és én is hiába próbáltam ezt látni, valahogy már nem úgy ment, mint az elején. Minden megváltozott és nem tudom miért és hogyan történt ez. Az idő gondoskodott arról, hogy kiszeressek Kyungból, bármennyire is elleneztem ezt. Csak tudod, ezek az apró-cseprő dolgok egyre jobban taszítottak. Ami eleinte vonzó volt benne, az később undort váltott ki belőlem. Az arca, a néhai kedvessége, a pénze… - beragadt a levegő a tüdőmbe. – Bocsi, ez lehet elég undorítónak hangzik, nem vagyok pénzéhes, de vannak előnyei annak, hogy vaskos a pénztárcája. Azt meg még jobban sajnálom, hogy most ezt kell hallgatnod, de eddig ezt senkinek nem tudtam elmondani.

- MinHa. Semmi gond, tényleg. Meghallgatlak. – karját átdobta a szófa háttámláján és öklébe szorított kezén pihentette fejét. Itta minden egyes szavamat, életemben először éreztem azt, hogy szavaim tényleges meghallgatásra kerülnek és ez felettébb boldoggá tett.

- Sokszor durva volt velem. Persze senkinek nem mondhattam el, mert Kyung haverjai csak kinevettek volna. Nekik mind bejön a durva szex, úgyhogy gondolom annyival elintézték volna az egészet, hogy ez semmiség. Nem tisztelik a nőket, ez biztos. Bármennyire haragszik rám Kyung, azért az elég erős volt, hogy csak úgy hozzám vágta a pénzét. – legyeztem meg a pénzköteget, ami még mindig a kezembe volt. Az asztalra dobtam, látni se akartam többet.

- Folytasd.

- Már rég szakítani szerettem volna vele, de a kötelék, ami hozzá fűz, az nagyon erős, és képtelen vagyok elvágni. Egyszerűen gyenge vagyok hozzá. Most is ahelyett, hogy továbblépnék, azon agyalok, hogy hogyan tehetném jóvá. Gusztustalan vagyok. Már rég ki kellett volna ebből szállnom. – fejemet térdeimre vetettem. Képtelen voltam tovább Hyungwon szemébe nézni. Ezt a ronda, őszinte énemet egyszerűen nem mutathattam neki. Úgy megnyíltam neki, mint még senki másnak. Olyan, mintha meztelenül lennék teljesen előtte. Egy csupasz lélek ül vele szembe, akiről gondolhat bármit és igazán érdekelt, hogy mi is járhat a fejében. Mára elég megalázást kaptam, ennyi még beleférhetett. – Most, hogy mindezt elmondtam, mit gondolsz? – tettem fel neki a nagy kérdést. Megfeszültem a kanapén, mert féltem a rossz véleménytől. Az ő szájából rosszul esett volna hallani.

- Két út van. Egy nehezebben és egy könnyebben járható. Azt neked kell eldöntened, hogy te mit látsz könnyebbnek vagy nehezebbnek, és arról is te döntesz, hogy melyiket választod. Annyit mondhatok, hogy én anno a nehezebbet választottam és azt hiszem jobban is jártam vele. – köszörülte meg a torkát. Nem tudtam ez mit jelentsen, de nagyon felkeltette az érdeklődésemet. El is terelte a figyelmemet Kyungról.

- Miről kellett döntened? – érdeklődtem.

- Ha most megbocsátasz, akkor nem beszélnék róla. Talán, máskor, de most biztosan nem. Inkább mesélj te tovább. – fordította vissza hozzám a szót, aminek a legkevésbé sem örültem. Akármennyire is önzőség, de tudni akartam, hogy mi az a dolog, amiről annyira nem akar nekem beszámolni. Tiszteletben tartottam természetesen a kérését, de nem tartottam fairnek, hogy én ennyire megnyíltam előtte, én viszont falakba ütközve kóválygok a sötétben, mert egyszerűen semmit nem enged felderíteni magából. Érzékeltem rajta, hogy zárkózott típus, már csak abból is következtettem, hogy a gyárban ő volt az egyetlen, aki szinte meg se szólalt és végig csak állt, egymagába, egy sarokban, de nem gondoltam volna, hogy ennyire lehetetlenség megtudni róla többet.

  Bármit is csinál, nagyon jól tudja a dolgát. Elérte, hogy felkeltse az érdeklődésemet, sőt, mi több, a vonzalmamat is elnyerte, vágytam rá. Ahogyan békésen, mosolyogva tekintett rám, arccsontját öklének nyomva, egyszerűen megbabonáztak az íriszei. Ugyanaz a deja vu-m volt, mint a gyár kerítésénél és ettől felállt még a karomon is a szőr. Le kellett sütnöm pilláimat, egyszerűen képtelen voltam állni tekintetét. Olyan volt, mintha forró vassal közelítettek volna az arcom felé, éreztem az izzást és ez megrémisztett.

- Nézd, kivilágosodott. – mutatott rá a mögöttem levő ablakra, amely az utcafrontra biztosított rálátást. Hátrafordítottam fejemet, amíg a nyaki izmom engedte, és boldogan tetéztem, hogy egy új nap virradt. Azt terveztem, hogy ez a nap tiszta lappal indul, és csak egyre vágytam igazán. A puha ágyamra, egész napra. Se munka, se vendégek, se bolt, semmi. Az ágy és én és esetleg egy kerek pizza. Összefutott a számban a nyál, ahogy egy finom, csípős pizzáról álmodoztam.

  Ezt az idilli képet eltörölte a valóság, amikor szembesültem azzal, hogy velem van Hyungwon. Örültem a társaságának, de lassan több ásítás tört ki belőlem, mint szó, úgyhogy szükségem volt az alvásra. Mellette viszont nem mehetek el aludni, mégiscsak a vendégem és már amúgy is aludtam 2 órát.

- Látom, hogy álmos vagy. – jegyezte meg talán a hetedik ásításom során. – Menj el aludni, én most már tényleg visszatérek Shownuékhoz. – mutatott hátrafelé hüvelyujjával.

- Szó sem lehet róla! – tiltakoztam.

- MinHa, nem tarthatsz itt örökre, egyszer szembesülnöm kell a büntetéssel, amit kiszabtak rám. Ott élek, ők a családom. Vissza kell térnem hozzájuk. – utolsó mondatát inkább már magának szánta, mintsem nekem. Orra alatt motyogta szinte.

  A lelkem mélyén még mindig azt éreztem, hogy nem szabad elengednem, nem tehetem, de teljesen igaza volt abban, hogy nem tarthatom itt örökké, elvégre ő nem egy hörcsög, amit ketrecben tarthatok. Csalódott voltam és ez teljesen ki is ült az arcomra, nem titkoltam.

- Találkozunk még. – felelte arcom láttán. – Ha úgy adódik, visszajövök ide, de te inkább ne gyere a gyárhoz. Ígérd meg nekem. De tényleg, MinHa, soha többet nem mehetsz oda vissza, csak akkor, ha velem vagy, megértetted?

- Jól van. – mondtam inkább idegesen, mintsem őszintén. – Kikísérlek. – megkapaszkodtam a háttámlába, hogy felsegítsem magamat, de félúton izmaim abbahagyták a munkát, Hyungwon szava így utasította őket.

- Ne fáradozz, kitalálok. – eleresztett egy széles mosolyt. – Nagyon szépen köszönök mindent. Ha tudok, pár napon belül jövök. – zsebre dugta kezeit, majd kitágultak szemei, szemöldöke a magasba emelkedett. – Áh, a telefonod. – vette elő a zsebe tartalmát. – Tényleg, el is felejtettem, hogy elhoztam. Tessék.

  Átvettem tőle a mobilt.

- Akkor hát, jó pihenést. – intett nekem vissza immár az ajtóból.

- Neked is, vigyázz nagyon magadra! – intettem vissza.

  Ahogy becsapódott az ajtó, magány telepedett a házra. A csend tapintható volt az egész térségben, csak a lélegzetvételem volt az egyetlen zajforrás. Odakint a motor zúgása már az utca sarkáról jöhetett, hallottam, hogy egyre és egyre távolodik. A legkevésbé se akartam, hogy ez így legyen, bár a fáradtság úrrá lett a lényemen, ezért örültem is az egyedüllétnek. Csak nem akartam egyedül lenni akkor is, amikor felébredek. Vágytam azokra az égő pupillákra, ahogyan rám szegeződnek. Ezt akartam látni, amikor felkelek.