MinHa szemszöge
Két hét telt el
azóta, hogy a gyárban jártam. A napjaim többnyire arról szóltak, hogy
megszervezzük édesanyámmal a mama temetését. Több akadályba is ütköztünk,
ugyanis nem volt elég pénzünk rá, ezért éjt nappallá téve dolgoztam mellette. A
főnökömtől előleget kellett kérnem, amit készségesen átnyújtott nekem, de
kellemetlennek éreztem a szituációt. Meg kellett ígérnem neki, hogy a temetést
követő hetekben is én legyek bent. Egész jó alku volt, így elfogadtam.
A temetés
érdekesen zajlott. Nagyon sok olyan ember jelent meg, akit nem ismertem és azt
se tudtam, hogy hogyan szereztek tudomást a mama haláláról, de mindenki odajött
hozzánk kinyilvánítani a részvétét. A legmeglepőbb és egyben legjobb pillanat
az volt, amikor egy idős férfi mankóval odatántorgott hozzánk és bemutatkozott
Jungkook-ként. Egy pillanatra minden szomorúságom elillant. Szóba elegyedtem
vele és nagyon jókat mesélt a mamáról. Végre azt éreztem, hogy találkoztam egy
olyan emberrel, aki igazán ismerte a fiatal Lyn-t és végre találkozhattam a
mama múltjának egy kis szeletével. A temetés után még meg is hívott egy italra
és felvetette az ötletet, hogy találkozzak a még élő, régi bandatagokkal.
Szívem repesett az örömtől, azonnal elfogadtam az ajánlatot és megbeszéltünk
egy hétvégi időpontot. Említette azt is, hogy T-Jo is meghalt. Rap Monster, Jin
és ő biztosan ott lesz és talán H is.
A nap további
részében nem igazán vették hasznomat. Anya sürgött, forgott a házukban tartott
halotti toron, ilyen-olyan fogásokat szervírozva. Én inkább egy sarokban ülve
figyeltem az embereket, és próbáltam elkerülni bármilyen szemkontaktust.
Egyikkel se volt kedvem beszélni, a többségük már szottyadt vénember volt.
Egyedül apám állt le velük beszélgetni, illetve a nagynéném. Megakadt rajta a
tekintetem. Minden egyes vonásában Hoseok papára hasonlított. A hosszúkás orra,
a szája, a fejformája. Kísértetiesen úgy nézett ki, mint a papa, annyi
különbséggel, hogy ő nő volt.
Észrevette, hogy
figyelem, ezért megakadt a mondandója közepén, amit éppen egy görnyedt hátú,
idős hölgynek mesélt. Elnézést kért tőle és átszelve a fél nappalit, odajött
hozzám.
- Miért ülsz itt egymagadba? Annyi ember van itt.
- Nincs kedvem a társasághoz. – rántottam meg könnyedén a
vállamat.
- Mm, nekem sincs, de ez a sok ember anyu tiszteletére
jöttek ide és mindenkinek van egy jó szava róla, érdemes hallgatni. – jegyezte
meg, mire elmosolyodtam.
- Én már megkaptam azt, amire vágytam. – gondoltam én itt
Jungkookra. – Nincs kedvem olyan emberekkel beszélgetni, akik nem is ismerik igazán
a mamát. Most nézd meg, mit keres itt a volt fodrásza? – böktem egy távoli
férfira, aki az előszobában lézengett egy pohár borral a kezében. – Értelmetlen
az egész felhajtás.
- Ne legyél már ilyen savanyú – csípte meg az arcom,
azzal otthagyott a sarokba.
Felsóhajtottam és
benyakaltam a savanykás bort, ami még megmaradt azután, hogy anya megtartotta a
beszédét. A poharat letettem a kredenc fapultjára és áttörve a tömegen
egyszerűen otthagytam az ünnepséget, már ha szabad ezt annak mondanom.
Fáradtan estem
le a kanapéra munka után. Ezúttal délelőttös voltam, ami azt jelentette, hogy
délután 5-ig még mindig ott gürcöltem. Fél hatra értem haza, már gondolkodni se
volt erőm, oldalra feküdtem és csak úgy voltam. Minimum húsz percre volt
szükségem, hogy az agyam új erőre kapjon és legyen egy normális gondolatom. Ez
azonban megint azt eredményezte, hogy ő járjon az eszembe. Fáradhatatlanul,
szinte folyamat eszembe jutott Hyungwon. Aggodalom és idegesség fogott el, mert
megígérte, hogy meglátogat, ez azonban még mindig nem történt meg. Ebből
következett, hogy felülkerekedett bennem az aggodalom, hogy valami rossz
történhetett vele. Shownu biztos kibelezte, amikor visszatért a gyárba. Ehhez
hasonló és ennél rosszabb ötletek is felmerültek bennem, de nem akartam
becsapni magamat, tudtam, hogy az igazság abban rejlik, hogy egyszerűen ő nem
úgy gondol rám, mint ahogyan én rá. Szánalmas is voltam aznap, ez tény. Kyung
tett róla, hogy beégjek előtte.
Egy üzenetem
érkezett. Rápillantottam a mobilomra, hogy megnézzem kitől jött. Taeil írt.
Feltornáztam testemet ülő helyzetbe és megnyitottam az üzenetet.
„Gyere át Kyunghoz,
gáz van.”
Nem értettem ez
mit jelentsen, nekem már semmi közöm Kyunghoz, de az üzenet olvasása közben
azért némi aggodalmat éreztem.
- Most mit csináljak? – mondtam ki hangosan. Homlokomra
helyeztem jobb kezemet és gyűrögetni kezdtem azt. Most menjek oda? Ugyan MinHa,
bármi is történt, az már nem a te lelkeden szárad, szard le! Így van, van neked
jobb dolgod is ennél. De most kölcsön kaptad apa kocsiját, hamar oda tudnál
vezetni… - vitatkoztam önmagammal. – Menj! – erősítette meg lelkiismeretem.
Hangos sóhaj
közepette felegyenesedtem, bár minden porcikám azt kívánta, hogy helyezzem
vissza magamat a díványra.
Összeszedtem a
dolgaimat és beültem a volán mögé. Mióta megvan a jogosítványom, nem vezettem
túl sokat, de reménykedtem benne, hogy nem felejtettem el, legalább az alapokat
nem. Csak rendőrbe ne ütközzek…
Már az út felénél
tartottam, amikor elhaladtam egy rendőrautó mellett. Összeszorult a torkom
azalatt az idő alatt, míg a kocsi elgurult mellette, de próbáltam minél
természetesebbnek tűnni.
Befordítottam a
járgányt Kyungék utcájába, már akkor láttam, hogy itt valami nincs rendben. Az
egész utca tele volt parkoló autókkal, ez csak azt jelenthette, hogy Kyung
megint bulit tart. A legkevésbé sem örültem neki, mivel nem számítottam tömegre
és én még mindig a munkaruhámba feszítettem, ami nem állt másból, mint egy
ronda, kapucsínó szín galléros pólóból és hozzá egy zöld skaterszoknya. A pólón
a mellkasi résznél még az étterem logója is fel volt tüntetve.
Leparkoltam három
házzal arrébb és visszasétáltam a házhoz. A zene jóformán ordított, nem
mellesleg felismertem benne Zico hangját is. Élőben rappelt, ez volt az egyik
kedvenc tevékenysége, amivel felvághatott a tömegnek. Aláírom, tényleg van
hozzá tehetsége.
Be se kopogtam,
csak besétáltam a nyitott bejárati ajtón. Undorítóan sokan voltak az előtérben,
át kellett verekednem magamat a tömegen, bár igazán azt se tudtam eldönteni,
hogy kit keressek és merre.
Egy kéz fonódott
felkaromra, ami megálljt parancsolt nekem. Megfordultam és egyszeriben
megörültem, hogy nem kellett tovább verekednem magamat a tömegben, mert
megtalált P.O.
- Gyere. – mondta, s közben elkezdett maga után húzni.
Esélyem se volt mást csinálni, P.O. nagyon szorosan fogott, már készültem is
rászólni, hogy ez fáj, de hirtelen megálltunk. P.O. átvezetett a teraszra, ahol
szintén rengetegen voltak, sőt, valaki még a medencébe is bemerészkedett, pedig
ahhoz már nem volt olyan meleg.
Kyung a teraszon
ült egy napozó ágy szélén, lehajtott fejjel, de még az arcát se kellett látnom
ahhoz, hogy megállapítsam, hót részeg a gyerek. Körülötte ott álltak B-Bombék
is, kivéve Zicot, aki a medence melletti DJ pult mellett állt egy mikrofonnal a
kezében.
- Ha most azért hívtatok ide, mert részeg, akkor tudjátok
meg, hogy ez nem hat meg. – mondtam idegesen a többiekre pillantva.
- Nem erről van szó. – rázta meg a fejét Taeil.
Halk zokogás ütötte meg a fülemet. Már mindent értettem.
Egyszerűen felnevettem, mert nem hittem el, hogy tényleg ezért képesek voltak
idehívni. Kyungieka hirtelen szomorú lett miattam és a benne lévő sok alkohol
sírásra késztette. Hát mindjárt én is elbőgöm magam!
- Ne haragudjatok, de én erre nem vagyok kíváncsi. –
mutattam rá Kyungra. Megfordultam, hogy visszamenjek a házba, majd visszaüljek
a kocsimba és hazavezessek. Ezt P.O. megakadályozta, teljes lendületből
mellkasának ütődtem.
- Figyelj MinHa, már hetek óta ilyen, nem volt egy józan
pillanata sem! – mondta B-Bomb nyugtalanul.
- Nem tud érdekelni! Ha tudni akarjátok, nem csaltam meg,
teljesen félreértette a helyzetet, de még azt se engedte, hogy megmagyarázzam
neki, akkor most igya meg a levét. Nem érzem magamat hibásnak. – felbátorodva
még azt is megfontoltam, hogy kimondjam, már nem szeretem Kyungot, de ezt
inkább megtartottam magamnak. – Egyébként meg, ha annyira szomorú lenne, akkor
nem rendezett volna bulit magának. – tekintettem körül. Több fürdőruhás lányon
is megakadt a pillantásom, megvetően néztem őket, ahogy illegették jobbra-balra
magukat és kecsesen sétálgattak piros műanyagpoharakkal a kezükben, egy-egy
srác társaságában. – Van itt elég lány, akivel vigasztalódhat. – jegyeztem meg
mellékesen.
- Ezt a bulit mi szerveztük neki, hogy felviduljon, de
amint látod, ez nem hatott rá. – magyarázta U-Kwon.
- Nem tud érdekelni. – makacsoltam meg magamat. Már semmi
más nem érdekelt, csak az, hogy végre elmenjek innen. Nem voltam képes Kyungra
nézni, mert undor fogott el, sőt, az egész hely ezt az érzést váltotta ki
belőlem.
U-Kwon legyintett
egyet, mintha lemondott volna arról, hogy megbékéljek Kyunggal és ezt
győzedelmesen elkönyveltem magamnak. Egyet kellett értsek vele, ez már egy
reménytelen ügy volt.
- Vezesd ki. – mondta oda halkan Taeilnek.
- Nem kell, kitalálok magamtól is. – Hátat fordítottam
nekik, és P.O. ezúttal utat engedett nekem, nem tartott fel. Amilyen gyorsan
csak tudtam, áttörtem magamat mindenkin, aki az utamat állta és elhagytam a
Park birtokot.
Gyors léptekkel közeledtem
a kocsihoz, a lábaimat erősen a földhöz csaptam. Külső szemmel biztosan idiótán
festettem, de úgy éreztem csak így tudom levezetni a dühömet, ami tombolt
bennem.
Hogy volt mersze? Biztos
ő vette rá Taeilt, hogy hívjon ide.
Utólag egy hatalmas baromnak tartottam magam, amiért csak
így ugrottam, bár akkor azt hittem, hogy komolyan bajban van Kyung.
Bevágódtam a
volán mögé és ráhajtottam a kormányra a fejemet. Percekig ültem így, úgy
éreztem, hogy képtelen vagyok elindulni, mert a végén még balesetet okozok.
Egyszerűen annyira felemésztett a düh, hogy nem voltam képes másra
koncentrálni. Haragudtam magamra, Taeilre, de legfőképp Kyungra, amiért ekkora
faszkalap. Más jelzővel már nem is tudnám illetni, ezt érdemli.
Egyenletes, nagy
sóhajokkal végül lenyugtattam magam, mert nem akartam több időt itt tölteni. Beindítottam
a motort, ami felzúgott, pöfékelt párat a kipufogó, majd óvatosan kiálltam a
helyről.
Pár sarokkal
arrébb felhajtottam az autópályára és egyszerűen hagytam, hadd guruljon a
jármű. A megengedett sebességhatáron jártak a kerekek, még azt is megengedtem
magamnak, hogy egy kicsit fölé menjek.
Már rég elhajtottam a házam mellett, az étterem mellett, ahol dolgoztam, mindent magam mögött hagytam. És akkor megláttam a
táblát, mely azt hirdette, hogy a következő lejáró Itaewon-ba vezet. Hyungwon…
Az autót
kivezettem a külső sávba és 5 méter után lekanyarodtam az autópályáról.
Tudtam, hogy egy újabb hülyeséget teszek azzal, hogy
visszamegyek a gyárba, de meg kell tennem. Tudnom kell, hogy mi van vele. Már
két hét is eltelt azóta, nem bírtam tovább. Vállalnom kell érte a kockázatot.
Már Itaewon külső
felénél jártam, amikor feltűnt, hogy valami nincs rendben, egy számomra
teljesen ismeretlen részen járok. Eddig igyekeztem a busz vonalát követni, de
ezek szerint valahol eltájolódtam.
Addig jártam a
környéket, a szűkebbnél szűkebb utcákat, míg az egyik ismerőssé vált. Azon
felhajtottam és ott volt előttem a gyár, ismét. A pillangók kiszabadultak a
ketrecükből, most össze-vissza verdestek a hasamban.
Izgatottan leparkoltam
a kocsit és kiugrottam belőle. Tudtam, hogy ki kellett volna eszelnem egy
tervet, hogy ne szaladjak bele a fiúba, de nem jutott eszembe semmi hasznos,
ezért csak átcsusszantam a rácsok között és belevetettem magam a sötétbe. Egyszerűen
felkiáltottam. – Hyungwon! Hol vagy? – Csak azt reméltem, hogy ő lesz az, aki először rám
talál.
Egy hangos kacaj
zengte be az egész térséget, a forrását azonban nem találtam. Olyan volt,
mintha egyszerre mindenhonnan jött volna a hang.
Mindezt csoszogás követte, ami egyre közelebbről
érkezett, felém tartott az alak.
Bármennyire is
reménykedtem abban, hogy Hyungwon az, iszonyatos félelem remegtette szívemet.
Csendben vártam, meg se mozdultam, csak a tüdőm végezte a munkáját, az csapott
zajt. A csoszogás is abbamaradt.
- Üdv újra itt, kislány. – suttogta egy hűvös, érdes
hang. A hideg futkosott tőle a hátamon.
Ez bizony nem Hyungwon…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése