9. fejezet - Kín

Hyungwon szemszöge

  A kora reggeli szellő kellemesen simogatta arcomat. A nap már javában magasodott, de a szürke felhők nem igazán akarták átereszteni fényét. Lassan október… Elképesztő sebességgel repül az idő. Pár hónappal ezelőtt még a fegyházban ültem, most meg itt vagyok, egy motoron, egy lánytól jövök, és hazafelé tartok. Még kellemesen is hangzana ez a hármas, ha az utolsó nem negatív érzetet keltett volna bennem.

  Otthon. Mindenkinek más benyomásai vannak erről a szóról és többnyire egy ház, egy lakás képe lebeg a szemük előtt. Szöges ellentétben az én képzeletemmel. Nekem egy satnya, undorító, ezer éves porfészek villan fel, benne 6 másik sráccal, akiknek egész nap jobb dolguk sincs, mint egymás hülyeségeit hallgatni.

  Én nem erre az életre vágytam. 22 éves koromra már minimum egy diplomával a kezemben kéne ácsorognom egy állásinterjún. Ehelyett szó szerint nincsen semmim és semmit nem értem még el az életben. Elpazaroltam az életem negyed részét. Miről is beszélek, ha ilyen mértékben fogyasztom továbbra is a Blue Delightot, még az is lehet, hogy 40 évesen holtan esek össze az utcán…

 De nem okolhatok senki mást mindezért, csak magamat. Behódoltam, amit nem kellett volna, lett volna más kiút is, de amint mondtam MinHának is, a nehezebb utat választottam. És most is, úgy sietek vissza a gyárhoz, mintha Shownu kis pincsikutyája volnék. Kész szánalom, komolyan…

Belepillantottam a visszapillantó tükörbe és felgyülemlett bennem minden düh, amit magam iránt éreztem. Megpöcköltem saját arcképemet, mintha az észhez térített volna, persze tudtam, hogy ez nem segít már semmin. Talán azért is akarom megkapni a büntetésemet, mert megérdemlem. Nem éreztem azt, hogy eleget szenvedtem mindazért, amit tettem, pedig már 4 éve, hogy megtörtént. Tényleg szalad az idő…

  Itaewon elején lekanyarodtam a főútról, s onnantól kezdve a kis, leejtős utcákon bolyongtam. Már kezdett beindulni mások számára is a nap, egyre többen jelentek meg az utcákon, néhol kacsázva kellett kikerülnöm az embereket. Ahogy a gyár környékére gördültem be, már kevésbé volt olyan élettel teli és vidám a hely, mint a városrész elején. Csak pár hajléktalan csövezett egy utcai konténer tövében, egy pokróc alá kuporodva. Mások visszarettentek volna arcuk láttán, de bennem nem keltett félelmet, inkább együttérzést.

  A kordonokat övező virágok már messziről árasztották magukból az édes illatot. Ez az egy növény ékesítette az utcát, minden más büdös és ronda volt a körzetében. Bármennyire is volt csábító a kék szépség, valójában mérgező a szára, a levele, a bibéje. Ezért volt az a pár eset, amikor félresikerült a kísérlet… Nem szabadott volna megtörténnie. Jaewon halála a mi balfaszságunkból következett be, de titkon mindenki tudta, hogy az egész mögött Kihyun állt, aznap este ő főzte le a kísérleti anyagot. Már akkor tapasztaltuk, hogy a növény mely részeit tilos belerakni, azért mertük saját magunkon tesztelni, de balul sült el a dolog. Kihyun véletlenül belevágott egyetlen egy apró bibét. Ennyi elég volt ahhoz, hogy Jaewon összeessen, és epilepsziás rohamot kapjon. Habzott a szája és rángatózott, de senki nem tudott segíteni rajta. Nem is lehetett volna…

  A gyár porát felkavarta a kipufogó, alig láttam valamit, amikor leszálltam a motorról. Tisztában voltam azzal, hogy a fiúk már kiszúrták visszajöttemet, készültem is a büntetésemre. Vajon mit kapok?

 Besétáltam két oszlop között, egyik jobban meg volt repedve, mint a másik. Régóta élünk a gyárban, de őszintén volt bennem folyamatosan egy félelem, hogy vajon mikor fog ránk omlani. Viharok alkalmával volt talán a legijesztőbb. Ingatag talpakon állt már, néha olyan volt, mintha a szél tudná mozgatni az épületet, de titkon reméltem, hogy csak a képzeletem játszott velem.

- Hahó! – kiáltottam fel, már amennyire berekedt hangszálaim engedték. Megköszörültem torkomat és újra próbálkoztam, de már felesleges volt ez a léptem. Jooheon megjelent az egyik oszlop mögül, farkasszemet nézett velem. Ábrázatáról is levágtam, hogy nem szívesen lát viszont, de ezzel én is ugyanígy voltam. Köztünk már régebb óta feszül egy szál, még egy bizonyos ügy miatt.

- Nem gondoltam volna, hogy még lesz merszed visszajönni. – jegyezte meg nem túl szívmelengető hangnemben.

- Lehet jobban tetted volna, ha nem teszed. – suttogta a fülembe egy másik hang. Kihyun volt az. Hátrakulcsolta a csuklóimat és rájuk csapott egy bilincset. Fémesen kattant rajtuk, egész szorosra állította őket, majdnem belevágott a húsomba is. Már itt éreztem, hogy ez nem egy kellemes kis teadélután lesz tejjel és cukorral.

  Kihyun keze ráfeszült a homlokomra és egészen hátra döntötte a fejemet vele, a torkomhoz szegezve egy éles vadászkést, aminek a másik oldalán hegyes fogak díszelegtek. Ez volt Kihyun kedvence, mindenhova magával cipelte.

- Jaj fiúk, minek ez a szertartás, Hyungwon vagyok, nem egy betörő… Nem fogok meglógni, önszántamból jöttem vissza. – jelentettem ki teljes határozottsággal. Igazából tudtam, hogy ezzel csak továbbhergelem a fiúkat, de igazából élveztem, bármennyire is tűnhetek ez miatt szadistának.

- Már vártunk. – jött mögülem egy harmadik is. Tudtam, hogy Shownu az, ez tagadhatatlan.

- Fel se tűnt. – mondtam szarkasztikusan.

- Ú, de nagy arcunk lett most! – Megkerült engem és velem szemben megállt, tökéletesen egyenes kihúzva, mellkasát kidüllesztve állt előttem teljes magasságban Shownu. Jobb esetben megijesztett volna felépítése, de ezúttal nem akartam beszarinak tűnni, nem terveztem egyből behódolni neki. Tudni akartam, hogy mennyire képes elmenni a fegyelmezésben akkor, amikor egy társról van szó. Alapból képes volt ölni, de a bajtársaival eddig sosem cseszett ki igazán. Mindig csak kicsit csapott közénk, hogy megérezzük, itt ő a főnök, de ennyi. Különösebb erőkifejtés nem kellett ahhoz, hogy behódoljunk neki. – Csalódtam benned. – nézett rám undorral.

  Érzelemmentesen álltam tekintetét. Nem mutattam megbánást, ezért Shownu kissé megfeszült.

- Én is bennetek. Ne haragudjatok, de mit terveztetek azzal a szegény lánnyal tenni, de most komolyan? Megölni, megerőszakolni, meztelenül az utcára dobni? Bármit is, én eddig tűrtem. Eddig vicces volt. Onnantól kezdett eldurvulni a helyzet, hogy Jaewon meghalt. Már ott le kellett volna állnunk! De nem, az csak a kezdetet jelentette számunkra, elindultunk a leejtőn. És most nézd meg, hol vagyunk! Itt dekkolunk a gyárban egész nap, már este se merünk kilépni. Mikor voltunk bulizni utoljára? Ja bocs, nem emlékszem, a Blue Delight hatása alatt álltam, mert csak azzal merek újra önmagam lenni, az az életerős és hülye srác, aki voltam. Aki belement minden faszságba, de élvezte. Már csak a Blue Delight éltet minket. – kitört belőlem minden, amit eddig nem mertem a srácok fejéhez vágni. Akkor féltem a következményektől, de már nem érdekelt, ez régóta nyomta a lelkemet, kikívánkozott.

 Üres tekintetek pihentek lényemen, úgy éreztem, mintha a falnak pofáztam volna. Vártam valami hozzáfűzést, egy köhintést, de mindenki néma csendben állt egy helyben. Még Kihyun is leeresztette a kést.

 Fémes kattanás törte meg a furcsa némaságot. Tekintetemmel keresni kezdtem a hang forrását, de nem találtam elsőre, csak második pásztázásom alkalmával vettem észre azt, ami az orrom előtt zajlott. Shownu kicsatolta az övét és kihúzta nadrágjából a fekete bőrszíjat.

Egy hosszabb pillanatra lehunytam a szemem, két mély levegővétel is kellett, mire újra feleresztettem pilláimat. Újra egyensúlyba hoztam magamat, pedig egy pillanatra úrrá lett rajtam a félelem, de nem engedtem neki.

- Fordítsd. – utasította Kihyunnak. Megragadott mindkét felkaromnál fogva és Shownunak háttal állított. Ezután vállaimba kapaszkodva lenyomott a porba, térdre ereszkedtem Kihyun előtt. Ezek után megfogta lapockámnál a pólómat és megrántotta az anyagot, ami hangos szakadással szétrepedt hátamon.

  Shownu pár lépéssel közelebb jött, pont annyira, hogy a szíj elérjen.

- Készülj. – hangoztatta mély hangján.

 Erősen összeszorultak a fogaim, amennyire csak tudtam, haraptam. Szemeimet is szorításra kényszerítettem, a hátamon pedig minden izmot megfeszítettem. Még nem éreztem a csapást, de előre fel voltam készülve rá. Bármelyik pillanatban érkezhet.

 A szíj hangosan csattant a hátamon, még legalább pár másodpercig lehetett hallani a visszhangját a gyár távolabbi részein is. A fájdalom leírhatatlan volt, ahol a bőrömet érte az eszköz, zsibbadt, csípett és égett egyszerre. A kitartó gyötrelemtől előre görnyedtem és még egy apró könny is kiszökött, de tudtam, hogy itt még nincs vége. Időm se volt, hogy újra megfeszítsem izmaimat, már jött is a következő, ami az előző mellett ért célt. Ez még talán jobban fájt, mint az első. Megőrjített, fel akartam adni, de nem engedtem. Felegyenesítettem testem és már kaptam is a harmadikat. Egyre rosszabb lett, ezek után már üvöltenem kellett. Üvöltöttem, hogy kiadjam magamból mindazt, amit el kell viseljek. Ezeket még számos csapás követte, míg a tízediknél már tényleg nem bírtam, az egész testem feladta a küzdelmet. A földön elfeküdtem oldalra és minden gondolatom ellenére is, ami azt diktálta, hogy egy fiúnak nem szabad ezt, én mégis elbőgtem magam. Nem szégyelltem. Üvöltöztem és sírtam, mint a négy éves kisfiú, aki elesett a betonon. A becsületem sem számított, csak azt akartam, hogy véget érjen.

- Elég legyen! – kiáltottam. – Feladom, bocsánat!

- Nem tartott sokáig. – guggolt le mellém Shownu. Szánalommal tekintett rám, egy utolsó senkinek éreztem magamat a szemében.

A pólóm nyaka ökle martalékává vált, ennél fogva emelt meg a földtől. Másik kezét ökölbe szorította és lendülettel elindította arcom felé. Az első a szemem alatt ért, a pofacsontom környékén. Úgy éreztem a teljes arcszerkezetem átrendeződött, sajgott, még az agyam is zsibbadt. A második az ajkam szélét találta el. Azonnal felszakadt és vérezni kezdett a szám és az ínyem. Fogaim szerencsére megmaradtak, de biztos voltam benne, hogy nem kevesen múlt az elvesztésük.

- Bocsánat Shownu, többet nem fordul elő! – mondtam újra, de már azt se tudtam, hogy mit sajnáljak, miért kérjek bocsánatot tőle, már csak az érdekelt, hogy hagyjon békén. Elcsuklott a hangom, újra záporozni kezdtek a könnyek, ami csak még nagyobb fájdalmat okozott arcomnak. A felhorzsolt, duzzadó seben átguruló könnycseppek csípték azon a helyen a bőrömet. Úgy éreztem nincs olyan rész a testemen, ami ne fájna, vagy ne lenne elgyengülve. Védtelen voltam, már nem tudtam sehogy se védekezni. Kezeim még mindig a bilincsbe voltak szorulva, ezúttal már viszont tényleg nagyon szorított. Valószínűleg nem is áramlott a vér normálisan a kezeimbe, mert ujjaim már bizseregtek és hidegnek éreztem őket.

- Elégedjek meg ennyivel? – nézett körbe a többieken Shownu. Nem láttam a reakciókat, ezért tartottam a következő lépésétől.

  Egy utolsó erejével még újra visszataszított a földre és felkelt mellőlem. Egyszerűen elsétált a semmibe. Meg is könnyebbültem meg nem is, de úgy gondoltam a nagy veszély már elment, ezért merészkedtem ledönteni a fejemet a poros, hideg földre. Nem akartam onnan mozdulni, csak azt szerettem volna, ha mindenki békén hagy és egymagamba remeghetek minden porcikámmal addig, amíg újra erőt nem nyerek. Valahogy nagyon távolinak tűnt ez a cél, de reméltem, hogy újra visszatér belém valamennyire az élet.

  Behunytam a szemeimet és MinHa zuhanyzójára gondoltam. Most milyen jó lenne az alá állni újra, egy frissítő fürdőt venni a zuhanyrózsa alatt.

   Álmodozásomból felkeltett a vízcsobogás hangja. Először megrezzentem, attól féltem, hogy még mindig csak álmodok, aztán egy nedves szivacs hozzáért a hátamhoz. A csípő, égető fájdalom újra hatalomba vette a hátamat, el is ugrottam szivacstól.

- Na, ne kalimpálj! – szólt rám Wonho. Oldalra fordítottam a fejemet, hogy jobban lássam őt. Kezében egy koszos, csordogáló szivaccsal guggolt mellettem, a vállamba kapaszkodva.  Mellette ott állt Minhyuk is.

 Nyakam nem bírta tovább ezt a megerőltetést, ezért inkább újra a porba süllyesztettem hajkoronámat és elviseltem, ahogy Wonho újra hozzám érinti a szivacsot. Többször is felszisszentem, de végtére is kellemesen esett a hideg víz a tűzforró hátamnak.

- Ti is itt voltatok? – erőtlenül kérdeztem őket a részletekről.

- Nem. A laborban voltunk – ez a helyes megfelelője a sátornak, ahol a Blue Delightot főzzük. – felelte Minhyuk.

- És ti haragudtok rám? – Ettől a kérdéstől kicsit tartottam, elvégre is a legjobb barátaimnak tettem fel.

- Már nem. – válaszolta tömören Wonho.

- Amikor meglógtál MinHa-val, akkor egyértelműen idegesek voltunk rád, de igazából később beszéltünk Wonhoval és beláttuk, hogy te csak meg akartad védeni őt. Elfogadtuk, bár te is tudod, hogy ez a viselkedésforma nagyon nem illik hozzánk. Mi nem szuperhősök vagyunk Hyungwon, hanem dealerek. Érzed a különbséget, nem? – egészítette ki Minhyuk.

- De. – sóhajtottam.

- Azt azért elismerjük, hogy Shownu csúnyán elbánt veled. – folytatta Wonho.

- Hát igen. – mosolyodtam el, de ez csak azt eredményezte, hogy felszakadt a sebem az alsó ajkamon.

- Egyébként milyen volt a csajnál? – kérdezte már sokkal oldottabb hangulatban Minhyuk.

- Hát, ami azt illeti elég érdekes. A Blue Delightra nem jól reagált a teste, úgyhogy elájult. Elkészítettem neki az ellenszert, aztán széthányta a mosdót, amit feltakarítottam helyette. Végül lefürödtem nála és ekkor megjelent Kyung. – hatásszünetet tartottam. Sejtettem, hogy ez a részlet majd kiakasztja a többieket is.

  Wonho teljes kiakadással és meglepettséggel kiáltotta: - Nane!

Ezt követően Minhyuk is hasonló képpen reagált. – Folytasd, folytasd! – kérte izgatottan.

- Azt hittem, hogy majd valami komoly történik, de csak hozzábaszott egy köteg pénzt MinHa-hoz, azt mondta rá, hogy kurva, nekem meg annyit, hogy reméli jól megkúrtam. Igazából komikus volt az egész odáig, míg a csaj sírva nem fakadt. Akkor végighallgattam a bajait, majd eljöttem.

- Á, nagyobb show-ra számítottam. – csalódottan mondta Minhyuk.

- És bejön neked ő? – kérdezte Wonho.

  Teljesen váratlanul ért, nem számítottam ilyesfajta kérdésre. Nem voltam tisztában azzal, hogy mit is feleljek, elvégre tényleg kedves a lány és nagyon helyes darab is, de kicsit szerencsétlen. Nem igazán talpraesett.

- Nem tudom. – feleltem végül az igazat. – Külsőre szép, belsőre aranyos. De mit számít, úgyse találkozhatok vele többet. Meg aztán nem hiszem, hogy neki pont rám lenne szüksége egy olyan után, mint Park Kyung. – legyintettem.

- Ah, az mondjuk igaz. Senkinek nem kellenél egy olyan pénzes papa után, mint Ő. – nevetett fel Wonho. – Ahj, mekkora patkány az az ember!

- Na, gyere. – nyúlt hónom alá Minhyuk, hogy felsegítsen. Bár még mindig nem volt bennem elég muníció, hogy megmozduljak, de beláttam, hogy nem feküdhetek itt egész nap, ezért nehezen, de megemeltem magam kis támogatással.

  A srácok segítettek elvinni a matracomig, ahova lefektettek és ezek után hoztak nekem vizet.

Bármennyire vagyunk embertelenek, mindnyájunkban van emberség.