8. fejezet - Vágy

   Még mielőtt Kyung hozzáérhetett volna Hyungwon-hoz, rögtönözve felüvöltöttem, bár éreztem, hogy ezzel nem fogok javítani a helyzeten. – Félreérted a helyzetet!

A mozgás megszűnt létezni a szobában. Kyung megállt és lassú mozdulattal megfordult tengelye körül.

- Akkor magyarázd meg, te kurva. Halljam, ahogy megpróbálod szánalmasan kimagyarázni ezt a félreérthetetlen helyzetet. Tudod, miután volt az a telefonbeszélgetés, én azonnal ugrottam, hogy megkeresselek, és ez a hála mindenért, amiért kinyaltam a seggedet? Hányingerem van tőled. Tudod mit? Nem is vagyok kíváncsi a magyarázatodra. – itt elővette a pénztárcáját és kivett belőle egy kis köteg pénzt. Hozzám vágta. – Ennyit értél nekem. – elfordult megalázott személyemtől és újra Hyungwon felé indult. Ajkam elé emeltem a kezemet, megnyikkanni se mertem. – Remélem jól megbasztad a csajt, csak ne feledd, hogy abban a lyukban már én is jártam. – Hyungwon mellkasára csapott kézfejével. – Ja és haver, csak egy jó tanács, vigyázz vele, mert a végén még úgy jársz, mint én. Amennyire álszentnek tűnik, annyira tág a picsája is, ezt jól jegyezd meg. Na, további jó éjszakát.

  Csapot-papot otthagyva kiviharzott a házból. Az ajtót erősen becsapta maga után, majdnem kiszakadt a keretéből, valószínűleg még a szomszédok is hallották. Sőt, mi több, talán az egész kalamajkának fültanúi lehettek.

  Jómagam még mindig a padlón ültem, elterülve, szégyenteljesen. Megalázottnak és megsemmisítve éreztem magamat és borzalmasan fájt, hogy Kyung nem hagyta, hogy elmagyarázzam. Tudtam, hogy nem hitt volna nekem, nem is enyhített volna haragján, de talán később rádöbbent volna arra, hogy mégis igazat mondtam. Nem tudtam, mi lesz ezután, hogy fog hozzám viszonyulni, de a legjobban talán az fájt, hogy a többieknek is ugyanazt a mesét fogja beadni, amit ő maga szűrt le a látottakból, és teljesen biztos voltam benne, hogy mindenki az ő oldalára áll majd. Én leszek mindenki szemébe a rossz és úgy fognak majd emlegetni, hogy a "kis kurva", "szajha". Kyunggal együtt a barátaimat is elveszítettem, ezt aláírhatom papíron.

  Bármennyire is szégyelltem, de sírva fakadtam. Nem akartam kényelmetlen helyzetbe hozni Hyungwon-t, de úgy éreztem, hogy ennél szánalmasabb már amúgy sem lehetek. Ő legalább megértett, mert rajtam kívül ő az egyetlen, aki tanúsíthatja, hogy köztünk nem történt semmi.

  Támogató kezét éreztem vállamon. Ő is, és én is tisztában voltunk azzal, hogy jelenleg mást nem is tehet, saját magamat kell lenyugtatnom. De életemben először éreztem azt, hogy most minden fájdalmat ki kell adnom, amit Kyung okozott egészen idáig. Nem csak érzelmileg, de néha fizikailag is. Sosem szerettem felemlegetni és senkinek soha nem beszéltem róla, de amikor közösülésre került sor, akkor gyakran nagyon vad volt velem. A legvégén mindig tele lettem foltokkal, amiket igyekeztem elrejteni a kíváncsi szemek elől, főleg a főnököm előtt.

- Ne haragudj – köhögtem fel összeszorult torkomon a szavakat. Hangom minimum kettővel mélyebb tónusra váltott, meg is döbbentett, hogy mennyire megváltozott.

- Figyelj, semmi baj. Nem okollak érte. Ez teljesen véletlen alakult így. – nyugtatgatott, de nem tudtam eldönteni, hogy igazat mond, vagy csak mindazért mondja ezt, hogy elrejtse igazi gondolatait előlem.

  Letérdelt mellém, mintha csak megérezte volna, hogy szükségem van rá és nekidőltem meztelen mellkasának. Nem kellett látnom ahhoz az arcát, hogy rájöjjek, teljesen elpirult és megilletődött. Ebben a helyzetben én is így tettem volna, de ezúttal a fájdalom annyira felemésztett, hogy nem is gondoltam arra, hogy mennyire közel simulok hozzá.

  Beleszimatoltam a levegőbe és megéreztem azt a jellegzetes vanília illatot, amit magamon szoktam érezni fürdés után. Nem tudtam az okát, de nevetés tört ki belőlem. Először csak kuncogtam, de egyre erősödött, míg végül nem voltam képes abbahagyni és hangosan nevettem.

- Mi olyan vicces? – nézett rám Hyungwon. Arcán egy zavart mosoly pihent, ami azt tükrözte, hogy teljesen hülyének gondol. Legalábbis én így értelmeztem.

- Ahj, nem tudom, csak olyan vicces, hogy rajtad érzem ezt az illatot. – kitöröltem a könnyeket a szememből, amik egyszerre voltak szomorú és örömkönnyek is. – Ne haragudj tényleg, fogalmam sincs, mi van velem. Kész érzelmi roncs vagyok. – vallottam be. – Tényleg nem a legjobb pillanatban engedtelek be a lakásomba.

- MinHa, mondtam, nem tehetsz semmiről. Biztosan meg tudod még beszélni Kyung-gal a történteket. Én viszont jobban járok, ha most visszamegyek a többiekhez, vagy nem tudom. Nem akarom tovább rontani a helyzetedet. – állt fel mellőlem.

- Nem! – állítottam meg, talán nagyon is hirtelen. Mintha ő is megijedt volna az indulatosságomtól. – Csak azt akartam mondani, hogy már mindegy. Azt hiszem, nem akarok javítani a dolgokon. Ah, soha senkinek nem beszéltem még a valódi érzéseimről, ha vársz egy picit, elmagyarázok mindent. – én is felmagasodtam Hyungwonhoz. Igaz, még mindig nem értem fel, a magam 164 centijével nem mentem sokra, de legalább így kevésbé kellett olyan magasra emelnem kótyagos fejem.

- Rendben. Ha nem haragszol, akkor én addig felöltöznék. – nézett le a törülközővel takart testére.

  Bólintottam, majd a popcornnal a kezembe helyet foglaltam a kanapén és vártam, hogy visszatérjen beszélgetőpartnerem a fürdőből. Alig pár szem popcorn evése után már vissza is tért és leült velem szembe.

- Tehát, akkor hallgatlak. - kezdte el a beszélgetést.

- Nagyon sok minden nyomasztja a lelkemet, nem is tudom, hol kezdjem, komolyan. Tegnap halt meg a mamám, vagyis most már tegnap előtt. – tekintettem az órámra. – Nagyon szerettem, és többnyire azért is ragaszkodtam annyira Kyunghoz, mert ő volt az első és egyben utolsó fiú, akit bemutathattam a mamának. Ő a jó embert látta benne és én is hiába próbáltam ezt látni, valahogy már nem úgy ment, mint az elején. Minden megváltozott és nem tudom miért és hogyan történt ez. Az idő gondoskodott arról, hogy kiszeressek Kyungból, bármennyire is elleneztem ezt. Csak tudod, ezek az apró-cseprő dolgok egyre jobban taszítottak. Ami eleinte vonzó volt benne, az később undort váltott ki belőlem. Az arca, a néhai kedvessége, a pénze… - beragadt a levegő a tüdőmbe. – Bocsi, ez lehet elég undorítónak hangzik, nem vagyok pénzéhes, de vannak előnyei annak, hogy vaskos a pénztárcája. Azt meg még jobban sajnálom, hogy most ezt kell hallgatnod, de eddig ezt senkinek nem tudtam elmondani.

- MinHa. Semmi gond, tényleg. Meghallgatlak. – karját átdobta a szófa háttámláján és öklébe szorított kezén pihentette fejét. Itta minden egyes szavamat, életemben először éreztem azt, hogy szavaim tényleges meghallgatásra kerülnek és ez felettébb boldoggá tett.

- Sokszor durva volt velem. Persze senkinek nem mondhattam el, mert Kyung haverjai csak kinevettek volna. Nekik mind bejön a durva szex, úgyhogy gondolom annyival elintézték volna az egészet, hogy ez semmiség. Nem tisztelik a nőket, ez biztos. Bármennyire haragszik rám Kyung, azért az elég erős volt, hogy csak úgy hozzám vágta a pénzét. – legyeztem meg a pénzköteget, ami még mindig a kezembe volt. Az asztalra dobtam, látni se akartam többet.

- Folytasd.

- Már rég szakítani szerettem volna vele, de a kötelék, ami hozzá fűz, az nagyon erős, és képtelen vagyok elvágni. Egyszerűen gyenge vagyok hozzá. Most is ahelyett, hogy továbblépnék, azon agyalok, hogy hogyan tehetném jóvá. Gusztustalan vagyok. Már rég ki kellett volna ebből szállnom. – fejemet térdeimre vetettem. Képtelen voltam tovább Hyungwon szemébe nézni. Ezt a ronda, őszinte énemet egyszerűen nem mutathattam neki. Úgy megnyíltam neki, mint még senki másnak. Olyan, mintha meztelenül lennék teljesen előtte. Egy csupasz lélek ül vele szembe, akiről gondolhat bármit és igazán érdekelt, hogy mi is járhat a fejében. Mára elég megalázást kaptam, ennyi még beleférhetett. – Most, hogy mindezt elmondtam, mit gondolsz? – tettem fel neki a nagy kérdést. Megfeszültem a kanapén, mert féltem a rossz véleménytől. Az ő szájából rosszul esett volna hallani.

- Két út van. Egy nehezebben és egy könnyebben járható. Azt neked kell eldöntened, hogy te mit látsz könnyebbnek vagy nehezebbnek, és arról is te döntesz, hogy melyiket választod. Annyit mondhatok, hogy én anno a nehezebbet választottam és azt hiszem jobban is jártam vele. – köszörülte meg a torkát. Nem tudtam ez mit jelentsen, de nagyon felkeltette az érdeklődésemet. El is terelte a figyelmemet Kyungról.

- Miről kellett döntened? – érdeklődtem.

- Ha most megbocsátasz, akkor nem beszélnék róla. Talán, máskor, de most biztosan nem. Inkább mesélj te tovább. – fordította vissza hozzám a szót, aminek a legkevésbé sem örültem. Akármennyire is önzőség, de tudni akartam, hogy mi az a dolog, amiről annyira nem akar nekem beszámolni. Tiszteletben tartottam természetesen a kérését, de nem tartottam fairnek, hogy én ennyire megnyíltam előtte, én viszont falakba ütközve kóválygok a sötétben, mert egyszerűen semmit nem enged felderíteni magából. Érzékeltem rajta, hogy zárkózott típus, már csak abból is következtettem, hogy a gyárban ő volt az egyetlen, aki szinte meg se szólalt és végig csak állt, egymagába, egy sarokban, de nem gondoltam volna, hogy ennyire lehetetlenség megtudni róla többet.

  Bármit is csinál, nagyon jól tudja a dolgát. Elérte, hogy felkeltse az érdeklődésemet, sőt, mi több, a vonzalmamat is elnyerte, vágytam rá. Ahogyan békésen, mosolyogva tekintett rám, arccsontját öklének nyomva, egyszerűen megbabonáztak az íriszei. Ugyanaz a deja vu-m volt, mint a gyár kerítésénél és ettől felállt még a karomon is a szőr. Le kellett sütnöm pilláimat, egyszerűen képtelen voltam állni tekintetét. Olyan volt, mintha forró vassal közelítettek volna az arcom felé, éreztem az izzást és ez megrémisztett.

- Nézd, kivilágosodott. – mutatott rá a mögöttem levő ablakra, amely az utcafrontra biztosított rálátást. Hátrafordítottam fejemet, amíg a nyaki izmom engedte, és boldogan tetéztem, hogy egy új nap virradt. Azt terveztem, hogy ez a nap tiszta lappal indul, és csak egyre vágytam igazán. A puha ágyamra, egész napra. Se munka, se vendégek, se bolt, semmi. Az ágy és én és esetleg egy kerek pizza. Összefutott a számban a nyál, ahogy egy finom, csípős pizzáról álmodoztam.

  Ezt az idilli képet eltörölte a valóság, amikor szembesültem azzal, hogy velem van Hyungwon. Örültem a társaságának, de lassan több ásítás tört ki belőlem, mint szó, úgyhogy szükségem volt az alvásra. Mellette viszont nem mehetek el aludni, mégiscsak a vendégem és már amúgy is aludtam 2 órát.

- Látom, hogy álmos vagy. – jegyezte meg talán a hetedik ásításom során. – Menj el aludni, én most már tényleg visszatérek Shownuékhoz. – mutatott hátrafelé hüvelyujjával.

- Szó sem lehet róla! – tiltakoztam.

- MinHa, nem tarthatsz itt örökre, egyszer szembesülnöm kell a büntetéssel, amit kiszabtak rám. Ott élek, ők a családom. Vissza kell térnem hozzájuk. – utolsó mondatát inkább már magának szánta, mintsem nekem. Orra alatt motyogta szinte.

  A lelkem mélyén még mindig azt éreztem, hogy nem szabad elengednem, nem tehetem, de teljesen igaza volt abban, hogy nem tarthatom itt örökké, elvégre ő nem egy hörcsög, amit ketrecben tarthatok. Csalódott voltam és ez teljesen ki is ült az arcomra, nem titkoltam.

- Találkozunk még. – felelte arcom láttán. – Ha úgy adódik, visszajövök ide, de te inkább ne gyere a gyárhoz. Ígérd meg nekem. De tényleg, MinHa, soha többet nem mehetsz oda vissza, csak akkor, ha velem vagy, megértetted?

- Jól van. – mondtam inkább idegesen, mintsem őszintén. – Kikísérlek. – megkapaszkodtam a háttámlába, hogy felsegítsem magamat, de félúton izmaim abbahagyták a munkát, Hyungwon szava így utasította őket.

- Ne fáradozz, kitalálok. – eleresztett egy széles mosolyt. – Nagyon szépen köszönök mindent. Ha tudok, pár napon belül jövök. – zsebre dugta kezeit, majd kitágultak szemei, szemöldöke a magasba emelkedett. – Áh, a telefonod. – vette elő a zsebe tartalmát. – Tényleg, el is felejtettem, hogy elhoztam. Tessék.

  Átvettem tőle a mobilt.

- Akkor hát, jó pihenést. – intett nekem vissza immár az ajtóból.

- Neked is, vigyázz nagyon magadra! – intettem vissza.

  Ahogy becsapódott az ajtó, magány telepedett a házra. A csend tapintható volt az egész térségben, csak a lélegzetvételem volt az egyetlen zajforrás. Odakint a motor zúgása már az utca sarkáról jöhetett, hallottam, hogy egyre és egyre távolodik. A legkevésbé se akartam, hogy ez így legyen, bár a fáradtság úrrá lett a lényemen, ezért örültem is az egyedüllétnek. Csak nem akartam egyedül lenni akkor is, amikor felébredek. Vágytam azokra az égő pupillákra, ahogyan rám szegeződnek. Ezt akartam látni, amikor felkelek.