7. fejezet - Vonzalom

  Elindultam Hyungwonnal a hátam mögött a bejárat felé, de már a lépcsőknél éreztem, hogy valami nagyon nincs renden odabent. A szívem kalimpált, néha lórúgásnyit vert a mellkasomra és valami folytán érezni kezdtem, ahogy az ereimben lüktet a vér. Egy pillanatra megtántorodtam, de úgy tettem, mintha csak meg szerettem volna állni egy időre, hogy kikeressem kulcscsomómat a zsebemből. Valószínűleg ügyesen színleltem rosszullétem, mert Hyungwon nem kapott felém, a környéket fürkészte helyette. Mintha egy leheletnyi félelmet láttam volna arcára írva, de ezt teljesen megértettem. Én sem voltam nyugodt.

  Megkapaszkodtam a kilincsbe, de kezem már nem engedte, hogy a zárba helyezzem a lakáskulcsot. Hiába próbáltam beletalálni, annyira remegett, hogy folyamat mellé lőttem.

  Hirtelen levert a víz is, a homlokom gyöngyözni kezdett, pedig az őszi este egy szál pulóverben nem volt kellemesen meleg, mondhatni dermesztő volt a hideg. A motoron is a szembeszél lefagyasztotta ujjaimat, kézfejemet kiszárította.

- Minden rendben? – kérdezte Hyungwon, láthatóan feltűnt neki a bajom. 

Nem igazán tudtam válaszolni. Szemeim előtt megjelentek a kis gomolygó csillagok, sejtettem, hogy ez nem jelent semmi jót. Nem sokáig láthattam a csillagokat, foltosan, de szinte minden azonnal elsötétedett. Nem tudtam már kiegyenesedni, lábaim képtelenek voltak tartani a testsúlyomat, egyre lejjebb és lejjebb süllyedtem, míg végül minden erő elhagyott, a lábtörlőre rogytam. 

  Agyam lassan beindult, de még nagyon tompa volt. Elsőnek azt éreztem, hogy valami puhán feküdtem és testem meleg takaróba volt bugyolálva. Meg akartam mozdítani karomat, de a végelgyengülés jelei mutatkoztak rajta, képtelen voltam egy kicsit is arrébb tenni. Nem értettem ez miért volt. Még azt is nehéznek tartottam, hogy felnyissam szemhéjamat, olyan volt, mintha ólomot fecskendeztek volna pilláim tövébe.

  Minél éberebb lettem, annál erősebben teljesedett ki fejfájásom. A fejhasogatás olyan kínokat okozott, hogy azt már nem bírtam hang nélkül hagyni, felhümmögtem. Elemeltem testemet a matractól, de egy langyos, puha tenyér megérintette homlokomat és gyengéden visszanyomta fejemet a párnára.

- Ne hamarkodd el. – suttogta nagyon lágyan. Hangja olyan kellemesen hatott rám, hogy gerincem mellett édes bizsergés szaladt végig.

- Mm, mi történt? – Résnyire kinyitottam szemeimet. A szobában csak egy kis fényforrás volt, ami egy csillag formájú bedughatós éjjeli lámpából jött.

- A szervezeted nem jól dolgozta fel a Blue Delight-ot, amit egyáltalán nem csodálok. Összeestél az ajtóban, ezért gyorsan kinyitottam az ajtót, bevittelek a szobádba. Találomra, de egyből megtaláltam. Ezután a konyhába mentem és elkészítettem az ellenszert.

- Van ellenszere? – lepett meg.

- Nem mondhatom ellenszernek, de hatásos. Valószínűleg nem emlékszel, de amikor megitattam veled a sós, citromos meleg vizet, amit mellékesen megjegyzek, nem volt túl egyszerű, de végül hátrafolyattam neked, akkor felébredtél. Ezek után kivittelek a mosdóba és meghánytattalak. Bocsánat, lehet kicsit megsértettem a torkodat. Rám is kiabáltál, hogy túl mélyre nyomtam, de legalább a szervezeted kiürült. Utána a WC-re dőltél és elaludtál a deszkán, ezért újra behoztalak ide.

  Nagyon szégyelltem magam. Kétszer is megmentette az életem, és ezek után én úgy hálálom meg, hogy egy kész tortúrát kelljen átélnie. Csak az szólt mentségemre, hogy nem igazán tehettem mindezekről.

- Miért hatott így rám az a szer? – Ha minden igaz, akkor a fiúk rendszeresen használják, akkor rajtuk miért nem úgy hat, mint nálam? Nem találtam rá a magyarázatot.

- Valószínűleg mert keveset ettél előtte és igazából mindenkinél máshogy hat. Vércsoport, testalkat, nem, életkor, nagyon sok mindentől függ. A tested nem igazán akarta befogadni.

- Hú, úgy hallom jó sokat kísérleteztetek vele. – feltételeztem.

- Úgy valahogy. – húzta a száját. Meglepett a reakciója, rá is akartam kérdezni, hogy mi ez az egész, de nem akartam tovább nyaggatni. Nem találtam illendőnek ennyit kérdezgetni erről a témáról. Amúgy sem füllett a foga a témára, nem véletlenül húzta oldalra vaskos ajkait. Azok a párnák… kellően íveltek és olyan párnásak, hogy legszívesebben beleülnék, ha olyan apró lehetnék.

  Ahogy őt figyeltem, egyre több erő tért vissza izmaimba, mintha a konnektorba dugtak volna, persze nem volt olyan megrázó élmény.

- Nem vagy már álmos? – kérdezte.

- Nem. Inkább éhes. – helyeztem korgó gyomromra tenyeremet. – Hány óra?

- Lassan éjfél. – felelte, miután ránézett karórájára. Kis, fekete karóra volt, majdnem olyan, mintha egy kölyökre méretezték volna. Lencséje meg volt repedve egy helyen, így én az ágyból már nem láttam a számlapját, sem a mutatókat.

- Basszus, akkor már bezárt a közeli kisbolt. – mérgelődtem. – Nincs itthon egyáltalán semmi étel. – magyaráztam neki, miközben egy kis pír jelent meg arccsontomon, elárulva érzéseimet. Igen, nagyon is megalázónak találtam ezt a kijelentést, mert trehány nőnek ábrázoltam ezzel magam, aki még arra se képes, hogy bevásároljon. – Egy kis instant ramennel tudok szolgálni, de én már napok óta azt eszem, úgyhogy én már nem igazán kívánom.

- Pedig az most lehet, jót tenne a gyomrodnak.

Megráztam a fejemet. – Rágondolok és hányingerem lesz. – mondtam megborzongva.

- Hát, biztosan akad még más is. – próbált szépíteni a dolgokon, de én tudtam a csúf igazságot.

- A helyzet az, hogy legtöbbször a munkahelyemen eszek, vendégeket nem szoktam fogadni, úgyhogy nem vagyok felkészült az ilyen helyzetekre, sajnálom. – mentettem a menthetőt.

- Mit dolgozol?

- Semmi komoly, pincérnő vagyok egy olaszos étteremben, a belvárosban. És holnap is be kell mennem. – csaptam a homlokomra. Hogy is felejthettem el… - Már aludnom kéne. Holnap korán kezdek. – estem kétségbe, de bármennyire is bűntudatom volt azért, mert még nem nyúztam az ágy matracát, nem tudtam volna már visszaaludni. Alig aludhattam 2 órát, ez nem lesz elég ahhoz, hogy lenyomjak egy teljes műszakot.

- Kérj szabadnapot. Így nem mehetsz be! Pár órája, hogy bedrogoztak, majdnem megerőszakoltak, esélytelen, hogy ezek után még betedd a lábad a munkahelyedre! – Teljesen igaza volt Hyungwonnak, de utáltam a szabadnapokat, és nem azért, mert munkamániás lennék, de az ilyen napokon is mindig az lebegett a szemem előtt, hogy meg kell keresnem a pénzt a számlákra meg minden másra. Bűntudatot keltett, ha nem lehettem a kis köténykémben, kezemben a noteszemmel és a tollammal.

   Ugyanakkor szerettem pihenni, mivel nagyon nem volt mit tennem. Esetleg Kyungékkal lógtam, de az utóbbi időben már hozzá se volt igazán kedvem, ezért a hétvégéket és a szabikat az ágyikómban, esetleg a tévé előtt heverve, a díványon töltöttem.

  A plázába nem nagyon járkáltam, én nem voltam az a tipikus csaj, egyező nemű barátnőkkel. Mindig is a fiú társaságot kerestem, és ők befogadóbbak is voltak velem szemben a lányokhoz képest. Persze néha, de tényleg nagyon néha éreztem a hiányát egy női hallgatóságnak, aki végighallgatná a bajaimat. Ekkor hívtam a mamát... Akit most már nem kereshetek.

  Pedig köztünk egy különleges kapocs volt, egy olyan, amilyet senki más meg nem érthetett. Egy és ugyanazon véleményen voltunk nagyjából minden témát illetően és ez rendkívül ritka ennyire távoli generációk között. Anya mindig úgy jellemezte ezt a kapcsolatot, hogy az öreg lelkek. Sokszor mondogatta kiskoromban, hogy bennem egy idős lélek lakozik, mert mindent olyan nyugodtan kezeltem, nem hisztiztem és mindig elvoltam magamba is.

  De ami elmúlt, elmúlt. Újra magány telepedett rám, pedig nem voltam egyedül. 

- Valami baj van? – kérdezte Hyungwon arcomat fürkészve. 

- Hm? – kizökkentett gondolataimból. – Ja, nem, nincs. Vagyis... Ígérj meg nekem valamit.

- Csupa fül vagyok. – eresztette mosolyra ajkait, egy kicsit kivillantva fogsorát is. Elképesztően szép mosolya volt, az a tipikus görbe, amit a nők csak úgy jellemeznének a „bugyiszaggató”. 

- Holnap kiveszem a szabadnapomat, de akkor ígérd meg, hogy holnap még velem maradsz egy darabig. – Én magam sem tudtam, hogy miért akarom ennyire magamnál tartani őt, de olyan megnyugtató volt a jelensége, hogy úgy éreztem muszáj. Emellett azt sem akartam, hogy visszamenjen a gyárba. 

Újra kivillantak a fogak, de igyekezte elrejteni azokat, ahogyan lehajtotta a fejét. 

- Rendben, maradhatok, de nem akarok visszaélni a vendégszereteteddel. 

- Te? – bukott ki belőlem. Fel kellett nevetnem. – Ugyan már Hyungwon, ez a legkevesebb, amit megtehetek azok után, hogy kétszer is megmentettél. Sőt, még meg se tudtam rendesen hálálni. Nézd, még kajával se tudok neked szolgálni. Nagyon gázul érzem magam miatta, ne haragudj tényleg. 

Most rajta állt a sor, hogy felkacagjon. – Nincs szükségem semmire, tényleg. És szerintem minden ember ugyanezt tette volna a helyembe, igazán semmiség az egész. Jó, nyilván a többiek a csapatból nem lettek volna ennyire készségesek, de az más történet. – egy pillanatra megállt. Izzadt tenyerét megtörölte a térdeinél, fekete, szakadt farmerjébe. Láttam, hogy valamit nagyon készül mondani, de azon filózik, hogy kimondja, vagy sem. Megköszörülte a torkát, és feltette: - Esetleg mégis lenne egy kérésem. Használhatnám a fürdőt? – kérdezte szerényen, tarkóját vakarva.

- Attól függ mire szeretnéd használni. Hullát nem rejthetsz el a zuhanyzómban. – ugrattam, persze utólag én is rájöttem, hogy nem voltam valami vicces, ezért a kínos csendet inkább megszakítottam. – De most komolyan, persze, nyugodtan használd. 

- Ah, köszönöm. – megkönnyebbült. – Tudod, a gyárban nem igazán van meleg víz. Vagy egyáltalán víz. Van ott egy alagsori szoba egy matraccal meg minden. Ott alszik Shownu. Ott van egy fürdő is, de már ezer éve nem folyik onnan víz, úgyhogy hordóba gyűjtjük össze az esővizet.

  Lelkem mélyén megsajnáltam őt, talán még a többieket is, de nem mutathattam ki érzéseimet, mert tudtam, hogy azzal megszégyeníteném. Az ilyen típusú emberek nem szeretik, ha sajnálnák őket és én ezt tiszteletben tartottam.

- Rendben, akkor kimegyek, keresek neked egy törülközőt. Ha gondolod, addig kimehetsz a fürdőbe, majd beadom a törcsit. A fürdőt rögtön a szobámmal szemben találhatod. – igazítottam helybe a fiút.

  Kikeltem az ágyból és kimentem a nappaliba, hogy a szekrénysorból kikeressek neki egy törülközőt. 

Még mindig elég gyengének éreztem magamat, de már kezdett visszatérni belém az élet. 

Leguggoltam és kikerestem neki egy puha, kék-fehér csíkos darabot. Hallottam, ahogy ő is kikecmergett a szobám ajtaján és benyitott a fürdőbe. 

Utána kiáltottam. – Bocsánat, de nincs itthon férfi tusfürdő, helyette találsz vaníliásat, ha az megfelel. – Majdnem kicsúszott a számon, hogy Kyung nem nagyon aludt itt még, ezért nem tartok magamnál férfi tusfürdőt, de még időben megálltam, hogy kimondjam. 

- Az tökéletes lesz. – visszhangzott a hangja a fürdőből. 

Az ajtó elé álltam és bekopogtam hozzá, majd átnyújtottam egy kis résen a törülközőt, melyet készségesen el is fogadott.

  Míg ő magára eresztette a vizet, én útnak eredtem a konyhámba, hogy keressek valami kaját, hátha... Még ha tudtam is, hogy a lehetetlent hánytorgatom.

  Minden szekrényt feltúrtam, utoljára hagyva azt, ahol a rameneket tartottam. Nem kis meglepetésemre, de az utolsó fiókban kincsre leltem. Bár nem volt sok, de találtam két bontatlan csokis croissant, aminek a következő hónapig tartott a lejárati szavatossága, és egy csomag sós popcornt, amit azonnal a mikróba helyeztem. 

Nagyon csábított, hogy megbontsam az egyik croissant, de nem akartam türelmetlennek tűnni, meg akartam várni vele Hyungwon-t.

  A popcorn is már majdnem kihűlt, mire a fürdőszoba ajtaja kattant egyet és kitárult. Szemem azonnal oda szegeződött.

  A törülközőt dereka köré csavarta, ami a térdéig leért. Csont vékony volt, még a bordái is kilátszódtak, majdnem átbökték fehér, vékony bőrét. Kulcscsontján elidőzött tekintetem. Ahogy nedves, piszkos barna haját felborzolta ujjaival, rendkívülien szép, ívelt kulcscsontja megmozdult. Elaléltam a látványtól. Nem tudtam mi vonz annyira benne, de minden egyes mozdulata kellemes, meleg érzéssel töltött el. Nem is nagyon akartam bevallani magamnak azt, hogy vonzódom hozzá, még ezt is korainak találtam.

- Hmm, ez pattogatott kukorica? – kérdezte. Kizökkentett, de továbbra se tudtam levenni róla a tekintetem. 

- Ja igen, találtam. Meg ezt is. – mutattam fel a croissanokat.

- Nagyon jó. – gyorsan elindult felém és kivette a kezemből az ételt, amit gyorsan felbontott. 

Én is megbontottam sajátomat, de mire egyet haraptam belőle, Hyungwon befalta a sajátját.

- Ezt hova dobjam? – mutatta fel az üres crossiant zacskót.

  Válaszolni már nem tudtam, a nyugalmat felkavarta egy kopogás a bejárati ajtó felől. Mindketten összerezzentünk.

  Lepattantam a pultról és óvatos, halk léptekkel elindultam a nyílászáró felé, de Hyungwon megállított mozdulatomban. Csuklómnál fogva állított meg. 

- Ne nyiss ajtót. – suttogta. 

- De meg kell néznem ki az. – engem is nyugatalanított a váratlan vendég, de úgy éreztem ki kell nyitnom az ajtót.

  A kulcsot elforgattam a zárban és résnyire kitártam az ajtót, hogy kilessek rajta, de az ismeretlen ennyit sem engedett nekem, megmarkolta az ajtót és kitárta teljesen helyettem.

Felkiáltottam döbbenetemben. 

- Kyung!

   A fiú rám se tekintett, kikerekedett szemeiben megfeszültek a pupillák, Hyungwon-ra szegeződtek.

Ezután a szúrós tekintetek kimérten rám vándoroltak. 

- Eljátszod a mártírt, hogy elraboltak, és ezek után még meg is baszatod magadat egy ilyen alakkal? - minden méreg kirobbant belőle, üvöltött. – Te undorító, kis kurva. – lökött félre olyan erővel, hogy a padlóra estem. Megindult Hyungwon felé.

Úristen, most mi lesz?

6. fejezet - Gyár II.

   Visszagondoltam a pillanatra, amikor még az egyik srác azt ecsetelgette, hogy milyen régen erőszakolt lányokat és akkor Shownu megtiltotta ezt neki. Így azonban szabad prédát adott neki azzal, hogy itt hagyott velük. Bármit megtehetnek velem, akármit a világon. És ez a tudat kiakasztott, egyszerre csak elszakadt bennem valami és feltörtek a könnyeim. Igazi hatalmas cseppek gördültek le orcámon, s folytatták útjukat a sáros kőpadló felé.

  Magamon éreztem az összes szempárt, ami még kényelmetlenebbé tette az egész szituációt, ezért inkább összekuporodva, fejemet a térdemre hajtva sírtam tovább. Hajam minden oldalról vastag függönyt képezett, így teljes volt a takarás.

- Ne sírj már, hallod? – rúgott bele Minhyuk a fatákolmányba, amin a testem remegett.

- Most mi a tervetek vele? – kérdezte egy srác, akinek eddig nem nagyon hallottam a hangját.

- Én megdugom. – válaszolta Jooheon. Az elhangzott szavak olyan nyersen és kiéhezetten hangzottak, hogy felfordult a gyomrom is tőle.

  Nem akartam, hogy megtörténjen. A halálon kívül ez volt az, amitől egy nő a legjobban félhetett. A vele járó megalázottság, a női nem földbe tiprása… Soha senki nem akarja ezt átélni, és mégis, hányan válnak az áldozatává. Az, hogy talán én lehetek a soron a következő nő, olyan interakciókat váltott ki a testemben, amit eddig még nem igazán tapasztaltam. Túl akartam élni, ezért elkezdtem vészesen gondolkodni. Újra feltekintettem és kerestem azt az eszközt, azt a tárgyat, ami talán a menekülésem kulcsa is lehet.

  Nem volt egyszerű, mert tele volt kacattal a hely és sok mindent takartak a fiúk alakja is.

A legnagyobb problémám a tervvel egyértelműen az volt, hogy meg voltam kötve. Kezeim hátra szegezve nem bizonyultak valami jó fogó-dobó alkalmatosságnak, legalábbis nem úgy, mint amikor nem feszülnek rájuk a kötél.

  Lábaim meg aztán pláne nem voltak semmire se alkalmasak azon kívül, hogy szökdécselni képes voltam velük.

Siralmas állapotot idézett elő ez a helyzet. Hiába akartam menekülni, hiába volt bennem az akarat és az erő, hogy elmeneküljek erről a helyről, egyszerűen nem volt megoldás. Túl sokan voltak ahhoz, hogy lefegyverezzem mindnyájukat.

  Közben a fiúk beszélgetése tovább zajlott.

- Nem teheted meg Jooheon! Shownu is megtiltotta. Inkább valaki készítse elő a Blue Delight-ot. – mondta emelkedetten a másik szőke srác, aki nem Minhyuk volt.

  Ez a két szó egyből berögződött a tekervényeim közé. Mi a franc lehet az a Blue Delight?

Felbátorodtam annyira, hogy megszólaljak. Igaz, elég halkan és remegő ajkakkal, de kileheltem magamból a kérdést. – Mi az? – hangzott el. Először csak Minhyuk lett figyelmes a kérdésemre, mert ő állt hozzám a legközelebb és valószínűleg a többiek meg se hallották erőtlen próbálkozásomat.

- Majd megtudod. – válaszolta semmitmondóan.

- De tudni akarom! – makacsoltam meg magamat. Egyre több élet tért vissza a hangomba.

- Jól van, mondjuk el neki. – adta be a derekát a szőke fiú. Közelebb jött hozzám és leguggolt elém átvéve Minhyuk szerepét. Minhyuk továbbra is a közelembe maradt, csak nem egy helyben állt, hanem körözött körülöttem, mint a keselyű a dög felett. - A Blue Delight egy olyan szer, amit abból a virágból nyerünk ki, amit odakint is láttál a kerítésre felfutva. A végeredmény egy újfajta drog, amit még nem találsz a piacon. A hatását inkább nem írom le, I.M. már kezeskedik arról, hogy lefőzze neked az újabb adagot, utána te is megtapasztalhatod.

 És valóban. Az a tag, akit I.M.-nek becéztek már egy csokor kék virággal a kezében állt a tűzrakó helynél. Egy kondér állt felette, ami színültig volt majdnem valamilyen piszkos vízszerű folyadékkal, alatta ropogott már a tűz. I.M beledobta a csokrot a fortyogó folyadékba.

- És utána mit tesztek velem? – kérdeztem félőn.

- Ó, majd meglátod. – mosolygott. Ördögi volt a tekintete.

  Ekkor egy ismerős zene szólalt meg, teljesen váratlanul ért. A zene a zsebemből érkezett. Teljesen meg is feledkeztem a telefonról…

  A szőke fiú benyúlt a zsebembe és kicsúsztatta a készüléket a nadrágomból. A képernyője felvillant, a tárcsázó személy képét és nevét vetítette elénk. Ahogy elolvastam a nevet, a szívem hevesen kalapálni kezdett és úgy éreztem gyomorszájon rúgtak. Basszus, miért pont most kell hívnia?

  Felvette a telefont.

- MinHa, hol vagy? – hallottam túloldalról a hangját.

- Hello Kyung. Meglep, hogy az én hangomat hallod, mi? – nevetett bele a vonalba a srác.

- Ki az? – Kyung kétségbeesett volt. Bennem is egyre nőtt a feszültség. Bármit mond is Kyung, lehet, én iszom meg majd a levét.

- Wonho. – hangzott el a neve a srácnak. Tehát Wonho… - És nálunk van valaki, aki a tiéd volt. – hencegte.

- Mi? Mi az hogy volt? Mit tettetek vele? Adjátok ide! – kiáltotta.

  Wonho felállt mellőlem, hogy tovább csevegjen Kyunggal úgy, hogy én tovább ne halljam a hangját, csak az ő válaszait.

- Ó, ne aggódj, csak egy kicsit szórakozunk vele. Ha jól viselkedik, talán élve is kiteheti innen a lábát. – játszadozott továbbra is a barátommal. Nem tudtam eldönteni, hogy vegyem-e komolyan a szavát, vagy csak Kyungot akarja idegesíteni. – Jól van drága. Boldog Szülinapot egyébként annak a tagnak és kellemes bulit. Mi is jól fogunk szórakozni. Na, csók! – valószínűleg meg se várhatta, míg Kyung válaszol, mert az elköszönése után egyből elemelte a mobilt a fülétől és egy kecses mozdulattal kinyomta azt. Egyből bevillant egy film, amit nemrég láttam, a The Dark Knight és abból is Joker. Még Kyunggékkal néztem meg. Wonhonak kísértetiesen olyan mozgása volt akkor, abban a pillanatban.

- Ki volt az? – kérdezte Minhyuk.

- Az állítólagos volt pasija, akivel egyébként még mindig együtt van. Jó kis hazugság volt édesem, de ez most nem jött össze. Jó mentés volt. – gúnyolódott.

  Jooheon közelebb jött és végigsimított arcomon. Undorodva tekintettem fel rá, és ő ezt egy mosollyal jutalmazta. Ujjai egyre lejjebb és lejjebb haladtak testemen, majd nem zavartatva magát belemarkolt a mellembe. Megráztam magam, hogy lerázzam magamról kezét, de az továbbra is ott időzött.

- Állj le! – kiáltott rá a srác, aki egészen idáig csendben állt a sarokban. Ő volt az. A csillogó szempár idegesen tekintett molesztálómra.

- Mit művelsz Hyungwon? – ugrott fel Jooheon. Láttam rajta az indulatosságot. Villogott a tekintete.

- Hagyd már abba! – ismételte meg.

- Miért hagyjam abba, ha? – Jooheon és Hyungwon homloka majdnem összeért. Farkasszemet néztek egymással. Izzott köztük a levegő, megfeszült mindkettőjük teste.

- Hé, hé, hé srácok, fejezzétek be. – állt közéjük az utolsó tag, akinek még nem tudtam a nevét.

- Ne szólj bele Kihyun. – lökte el magától Jooheon a srácot.

- Fejezzétek be! – visszhangzott Shownu erélyes hangja. Újra ott állt az ajtóban. Megfagyott a levegő. I.M.-en kívül, aki kavargatta a kondér tartalmát, senki nem mozdult. Mindannyian a vezetőt néztük. – Nem eshetünk egymásnak! Egy csapat vagyunk. Jooheon, megmondtam, hogy nem érhetsz hozzá. Hyungwon, te meg ne játszd itt az őrangyalt!

  A srácok lehajtott fejjel hallgatták vezérük lecseszését.

- És most fogjatok kezet. – utasította Shownu.

  Jooheonon továbbra is láttam a neheztelést, ellenben Hyungwon azonnal kinyújtotta jobbját. Shownu előtt muszáj volt Jooheonnak elfogadni a kézfogást. Láttam az alárendeltséget a fiúk szemében. Nem tudtam, hogy Shownu mivel fenyíthette be őket ennyire, hogy így félnek tőle, de biztosan nagyon komoly szavakkal foghatta meg őket.

- Kész van! – lelkendezett I.M., ami a legkevésbé sem illet bele a légkörbe, de talán ez oldotta fel a hangulatot.

- Remek. Merj neki egyet. – utasította Wonho a kondér mellett álló fiút.

  Engedelmeskedett a szavaknak I.M., és egy kagylószerű fémedényt belemerített a gőzölgő folyadékba.

  Lassan közeledett felém, egy cseppet sem akart elvesztegetni. Óvatosan átnyújtotta az edényt Wonhonak, aki szintén biztos mozdulatokkal jött. Fél térdre ereszkedett előttem, de ez nem az a jó fajta benyomás volt, mint amit egy lánykéréskor él át a nő.

- Ne ellenkezz. Hidd el, jó lesz. – nyugtatott, de a legkevésbé sem találtam nyugtatónak szavait.

A forró edény már alsó ajkamhoz nyomódott, égette a bőrömet. El akartam rántani a fejemet, de nem tudtam. Hátulról valaki közre fogta kútfőmet, nem tudtam mozgatni.

 A nedű elindult, zárt ajkaim között is belecsordult a szájüregembe a kesernyés ital. Ki akartam köpni, de a kezek most állkapcsomra szorultak, erősen nyomták felfelé.

  Egy pillanat alatt minden megváltozott. Míg a Blue Delight lefolyt torkomon, égetett, és közben valami megvágta az alsó párnámat. Felnyitottam pilláimat, hogy lássam, mi zajlik körülöttem.

  Minden olyan kaotikusnak tűnt, nem is igazán értettem, mi folyik a sátorban. Csak azt érzékeltem, hogy kezeim és lábaim felszabadultak, végre meg tudtam őket mozdítani. Hyungwon felkapott és futni kezdett velem. Kiszaladtunk a sátorból, magunk mögött hagyva minden kíváncsi tekintetet. Féltem, hogy mi fog most történni, de úgy éreztem ez lesz megmenekülésemnek kulcsa.

  Hirtelen minden elsötétedett, de Hyungwon továbbra is ugyanolyan iramban szaladt, mint előtte. Biztos voltam benne, hogy töviről hegyire ismeri már minden rejtett zugát a gyárnak, szüksége se volt a látására ahhoz, hogy kijusson velem a szabadba.

 A dohos levegő egyre frissebbé vált, a sötétség is felszakadozott. Tudtam, hogy már nincs sok vissza. De közben a kiáltásokat is hallottam magunk mögött. Hyungwonnak dupla teherrel kellett futnia, így nagyon aggódtam, hogy be fognak minket érni a többiek.

 Kint voltunk a gyárból. A Hold fénye mindent bevilágított.

Először szólt hozzám megmentőm.

- Van kocsid? – érdeklődte.

Megráztam a fejemet. – Busszal jöttem.

- Ah, jó. – láttam a csalódottságot. – Akkor ezzel megyünk. – futott oda egy ponyvával letakart járműhez. Gyengéden leeresztett, hogy a lábaimra álljak, míg ő sietősen lerántotta a leplet. Egy régies motor állt alatta.

  Hyungwon felpattant a vezető ülésre és próbálta beindítani. A kulcs szerencsére benne volt a gyújtóba, azt próbálta elforgatni, de csak többedszerre sikerült ezt megtennie. A motor felzúgott, beindult.

- Pattanj fel mögém! – kiáltotta. Megértettem izgalmát, a fiúk abban a pillanatban jelentek meg a gyáron kívül. Megtorpantak döbbenetükben. – Siess már! – ordította ismételten, mert én még továbbra sem cselekedtem. Végül megtettem, felugrottam mögé és akkor teljes erőből rárántott a gázra.

  Egy nagyot rándult a motor, majdnem lezúgtam hátrafelé róla, ezért gyorsan megkapaszkodtam a fiú derekába és szorosan átfűztem karjaimat alhasánál. A fiú tett egy félkört a gyár körül, elhajtva a többiek mellett, majd kihajtott egy ponton, ahol nem volt kordon.

  Megkönnyebbültem. Amint kiértünk az utcára, végre felszabadulhattam. Bármennyire is egy bandatagba kapaszkodva száguldoztunk Itaewon utcáiban, már nem volt bennem az a feszültség. Megbíztam benne, elvégre is ő mentett meg. De mégis, ő egy Monsta X tag…

- Megvagy? – kérdezte, amikor egy pirosnál lefékezett.

- Azt hiszem. – feleltem.

- Hol laksz?

  Mondjam el neki az igazat? – merült fel bennem a kérdés. De a saját ágyam annyira vonzott, az otthon melege, hogy úgy döntöttem, elmondom neki a valós címemet.

- Rendben. Hazaviszlek.

 

  - Megérkeztünk. Ez a te házad? – érdeklődte.

- Igen.

A motort leállította és lábával kirúgta a sztenderdet Hyungwon. Már kínosnak éreztem azt, hogy belé kapaszkodom, ezért eleresztettem a fiút és leszálltam a hátsó ülésről.

  A fiú is ugyanezt tette.

Nem is tudtam, hogy mit mondjak. Így, hogy elmúlt a veszély és már csak ketten voltunk, minden olyan más lett. Kényelmetlenül elpillantottam, nem bírtam a szemébe se nézni.

- Hát akkor… öhm, köszönöm. – nyögtem ki végre.

- Nincs mit.

- De miért tetted? – fakadt ki belőlem a kíváncsiságom. Végig ez járt a fejembe az út alatt.

- Mert nem bírtam tovább nézni. Ne haragudj, amiért mindezt át kellett élned… Most mondhatom neked azt, hogy amúgy általában jó srácok, de úgysem hinnéd el.

- Hát tényleg nem igazán. – suttogtam.

Elnevette magát. Olyan volt, mintha kínjába tette volna.

- És most mi lesz veled? – szegeztem szemeimet arcára. Az a sötét szempár ugyanúgy csillogott, mint akkor a kerítésnél. 

Hümmögött egyet. – Miattam nem kell aggódnod. Talán nem kapok olyan nagy fejmosást, vagy nem tudom.

  Aggódtam érte. Sejtettem, hogy milyen büntetésekkel élt Shownu és féltettem Hyungwont ez ellen.

Nem voltam biztos következő szavaimban, de kimondtam. – Nem alszol itt? Van a kanapén még egy hely.

- Áh, vissza kell mennem. – legyintett kisfiús zavarában.

- Nem, komolyan mondtam. Gyere be. – invitáltam be a fiút.

- Jól van, legyen. – fogadta el.

Talán most többet megtudhatok a gyárról is. 

5. fejezet - Váratlan vendég

Shownu szemszöge

   Sietős léptek zaja csapta meg a fülemet. Felém tartott valaki, egyre közeledett. Elhaltak a hangok, érzékeltem, ahogy az a titkos valaki belépett a szférámba. Keze vállamra csusszant, közelebb hajolt a fülemhez és belesuttogta: - Váratlan vendégünk van.

  Bólintottam.

- Mit teszünk? – kérdezte Hyungwon leheletnyi izgalommal a hangjában.

- Hívd ide Jooheont. – utasítottam a fiút.

- Rendben, megkeresem. – tétovázott még egy pillanatig mögöttem, majd elindult küldetésére.

     Szemem egy percre se vesztette el célpontját. Ott álltam összekulcsolt karokkal, a második emeleten, azon a ponton, ahol a falon egy hatalmas lyuk tátongott. Nem teljesen a szélén álltam. Nem szeretem bevallani magamnak sem, de tériszonyos vagyok. Persze nem csak ez az egy oka volt annak, hogy három lépés távolságot tartottam az előttem tátongó mélységtől. Váratlan vendégünk volt az a bizonyos másik indok. Így a még félig besütő naptól távol, az árnyékban álltam, biztosítva magamat a leleplezéstől.

   A Monsta X sosem bukhatott le, nem mutatkozhatott áldozatai előtt.

Büszke voltam a csapatomra. A Monsta X hat éve alapult, én és Jooheon, a jobb kezem alapítottuk. Először kicsiben kezdtük, mint mindenki más. Dealerként működtünk, majd szépen lassan a hatáskörükbe eső vendégeink a tagjainkká váltak. Ma már saját kísérleteket végzünk és ki is fejlesztettünk egy hatásos cuccot, ami eddig jónak ígérkezik.

- Itt vagyok, hívattál. – visszhangzott Jooheon rekedtes hangja. Olyan közel jött hozzám, hogy vállunk összeért. Ő is a lányra tekintett. – Hú, nem mondom, dugható példány a csaj. – szisszent fel.

- Joo. – szúrós tekintettel fordítottam a fejemet felé. – Tudod, hogy nem ez a dolgunk.

- De már ki vagyok éhezve haver. Ezer éve nem erőszakoltunk meg senkit, csak kísérletezgetünk mindenkin… - éreztem a kiakadást a fiún. Arcáról is a csalódottság volt olvasható. - És mikor tévedt a környékre egyáltalán ilyen jó nő? Bár nem látom az arcát a baseball sapka miatt, de biztos vagyok benne már az alakjáról is, hogy ez minimum egy kilences, ha nem tízes. – jött megint Jooheon a besorolásával. Imádta ezt csinálni a nőkkel.

- És mi van azzal a csajjal, akit SeokHong buliján szedtél össze? – érdeklődtem. Furcsálltam, hogy nem említette még, mi volt akkor, pedig a másik kedvence a numeráiról pofázni. Folyamat.

- Áh, lövésem sincs mi történt aznap este. Totál bekészültem a Blue Delight-tól. Ittam is rá kicsit, vagy sokat. Nem tudom tényleg, hogy mi zajlott ott. Volt valami bunyó, vagy valami? Mintha rémlene… - összehúzta szemöldökét és nekiállt az állát dörzsölni ujjaival. A távolba tekintett, de nem tudtam róla egyszerűen elképzelni, hogy komolyan gondolkodna az estén. Jooheon nem volt az a megfontolós alak, inkább előbb cselekedett, minthogy átgondolta volna a dolgokat.

  Nem foglalkoztam a kérdésével, nekem teljesen máson és sokkal fontosabb dolgon járt az agyam. A lányt néztem és töprengtem. Mi is legyen veled te szépség? Ahogy barátom is mondta, egy ilyen alkalmat nem szalaszthatunk el. Ritkán járt errefelé az ilyen teremtés. Ahhoz, hogy hasonló nőt fogjunk, már be kellett volna merészkednünk a városba, ott viszont nyüzsögtek a kékek.

- Készüljetek fel I.M.-el és Kihyunnal. Húzzatok maszkot, a többit ti is tudjátok. Némítsátok el. Tíz perc múlva találkozunk a két tartálynál.

- Jól van haver. – csapott a mellkasomra. – Akkor mit tervezel vele?

- Még meglátjuk. Miután megfogtuk, eldöntjük. Egy darabig úgyis ki lesz ütve a csaj.

A srác bólintott és a kezét nyújtotta. Végigsimítottam tenyerén, majd összeöklöztünk, azt követően megszorítottuk egymás kezét és féloldalasan megöleltük egymást. Ez volt a haveri kézfogásunk.

  Másodpercek alatt eltűnt és egymagam maradtam az emeleten. Nem mozdultam egy tapodtat sem. Ennél jobb helyről nem is figyelhettem volna az eseményt, amire a fiúk készültek. Feszülten vártam a történéseket. Bármennyire is bíztam a saját csapatomban, minden egyes megbízásuk során ideges voltam. Egy rossz lépés bárkitől, egy hiba, és az egész bandát elveszíthetem. Ez nem történhet meg, mert én vagyok felelős az életükért. Én vagyok a vezér, a kis család összetartója. Mert bármennyire is voltunk nincstelenek, mi ott voltunk egymásnak.

   Elkalandozásomat megzavarta a fiúk megjelenése az utcafronton.

Kezdődik a móka.

MinHa szemszöge

  Leültem egy, a domb oldalába beásott, beton kiugróra, amely nagyon közel volt ahhoz a ponthoz, ahol bemerészkedtem, de elég távol a gyárhoz.

Nem tudtam mi tévő legyek, inamba szállt a bátorságom és ennek többnyire az a szempár volt az okozója. Alátámasztotta azt, hogy nem egyedül vagyok itt és ki tudja, milyen emberrel van dolgom. Bár ő ugyanannyira ijedhetett meg, mint én.

  Még jó sokáig ücsörögtem a betonon. Normál esetben nem ültem volna le rá a fehér nadrágomban, de már úgy is mindegy volt neki, az eséstől két jókora barna folt terült el farzsebeimnél.

  - Ahj, MinHa, mégis mikor akarsz bemenni? – kérdeztem magamtól. Tudtam, hogy lassan, de meg kell tennem, még mielőtt teljesen besötétedne. Már nem volt olyan sokáig világos a nyárhoz képest, olyan hét felé már biztosan sötétedett.

Ránéztem a telefonomra, aminek kijelzőjén a digitális óra éppen a háromnegyed hatot ütötte. Telik az idő és én még mindig nem jutottam sokkal közelebb a gyárhoz.

  Behunytam a pilláimat és mélyen beszívtam a langyos levegőt tüdőmbe, amit szépen lassan adagolva kipréseltem belőle. Ezt a gyakorlatot háromszor és egy félszer végeztem el. A negyedik belélegezésnél már nem csak a levegőt szívtam magamba. Egy érdes anyag feszült szorosan az arcomra és valami erős, édeskés szagot éreztem, ami semmiképpen sem mondható kellemesnek.

  Pánikba estem, mozdulni akartam, de egyszerre több kéz is visszatartott. Körbe akartam nézni, de a szememet is letakarták. Majdnem sírva fakadtam, kiabálni akartam, de egy hang se tudott felszökni már a torkomból, egy halk nyikkanás volt az egész. Megbódított a szag, egyre jobban gyengültem. Mi van velem? Mi történik körülöttem?

  Egyikre se kaphattam választ és már a körülöttem zajló hangokból se tudtam ítélkezni, egyre jobban elhalkultak a zajok. Emberi beszédet egyáltalán nem hallottam, csak a lábak dobogását, a cipőtalpak csúszását a porban.

  Érzékeltem, ahogy valaki felemel, a kemény karjai átfonják combomat és a vállaimat. Az érintését sem éreztem már tisztán, azokon a területeken, ahol érintkeztünk, a testem zsibbadt.

Küszködtem, ébren akartam maradni, de nagyon gyenge voltam, teljesen tompa. Érzékszerveimre se tudtam hagyatkozni, a többségét vagy elvesztettem, vagy csak erejét vesztve tudtam használni. Ilyen volt eltompult hallásom is.

  Már csak pár lélegzetvételt tudtam venni, továbbra is a rongyon keresztül, amikor meghallottam valakit, úgy, mintha egy fal mögül jött volna a hangja. Azután szinte azonnal elvesztettem eszméletemet. – Vedd le róla azt a rongyot! Ha tovább szívja, meghal.

  Kényelmetlenül voltam. Épphogy csak ébredeztem. Egyszerűen nem mertem kinyitni a szemeimet, nem is volt még igazán annyi energiám, hogy ezt megtegyem.

  Ilyen gyengének, ilyen tehetetlennek még soha nem éreztem magamat. Félelmetes volt, főleg, mert egy ismeretlen helyen voltam, ismeretlen emberek körében.

Szépen lassan visszanyertem a hallásomat is. Bár ne tette volna…

- Akkor mi legyen vele? – hallottam egy rekedt mutáló férfihangot.

- Légy szíves Shownu, engedd meg… - könyörgött egy mélyebb hangú tag.

- Nem! Jooheon, nem fogjuk megerőszakolni. – jött egy élesebb hang, ami bármennyire is volt parancsoló és tisztelettel teli, megnyugtatott.

- Kísérlet? – kérdezte egy negyedik srác.

- Nem. Nem tudom. Egyelőre megvárjuk, míg felébred. Kikérdezem kicsit. Ha ellenkezik, ígérem, egy kicsit kínozhatjátok, de ne nagyon. – szólalt meg ugyanaz a személy, akit valószínűleg Shownunak hívhatnak. Biztos voltam benne, hogy ő a csapat vezére.

  Egy kéz végigsimított az orcámon. Automatikusan összerezzentem, csak abban reménykedtem, hogy ezt nem vette észre senki. Nem szabad életjelet adnom.

- Megrezzent! – kiáltott fel a fiú, aki megcirógatta az arcomat. Úgy sejtettem ő lehetett az, mert nagyon közelről jött a hang, lehelete megmozgatta elülső hajszálaimat.

  Hallottam, ahogy a többiek is közelebb jöttek. Valami azt sugallta, hogy nagy bajban vagyok.

A szívem hevesen pumpálta a vért, az ereim kitágultak, azt éreztem, hogy kezd visszatérni belém az élet, sőt, egy adrenalin löket indult meg bennem, ami futásra késztetett. El akartam szökni és arra készültem, hogyha leveszik a szememről a kendőt, elszaladok.

   Valaki lazított rajta, s lassan lecsúsztatta.  

Először megvakított a fényáradat, de ennek ellenére is felpattantam és tenni akartam előre egy lépést, de előre estem. Mivel kezeim hátra voltak kötve, így egyenest a mellkasomra dőltem, az államat bevertem. A számba gyülemlett a vér, a mellkasomba pedig éles fájdalom nyílalt.

  Ezek szerint mégsem voltam teljesen éber. A lábaim még mindig zsibbadtak, ezért nem érzékeltem azt, hogy a lábaim össze vannak kötve, csak a csuklómon feszülő kötelet tapintottam. A lábamat összekötő kötél okozta a végzetem.

 A srácok nevetése csapta meg a fülemet. Gúnyosan viháncoltak balfaszságomon és ez igazán rosszul esett. Elillant minden félelmem, a düh vette át lelkemben a hatalmat. Fel akartam állni, hogy beolvassak nekik, de a fájdalom nem engedte. A hátamra gördültem, hogy végre szembe találjam magamat az elrablóimmal.

  Heten voltak, mindegyikük egyértelműen koreai, csakúgy, mint én. Egyiküket se láttam még, pedig ha minden igaz, már találkozhattam velük buliban, elvégre is ugyanoda jártak ők is, ahova Kyungék.

Körbe tekintettem, végül az utolsó tagon állapodott meg látószervem. Ő volt az! Ő volt a szempár tulajdonosa. Ott tespedt felettem, a jobb oldalamon. Innen lentről magas srácnak tűnt. Csillogó szemeiben szánalmat véltem felfedezni.

  Elakadt a lélegzetem a láttán. Teljesen megbabonázott a tekintete, pontosan ugyanolyan volt, mint az álmomban is. De mégis hogy lehetséges ez? Titkon nagyon megrémisztett a saját látomásom. Úgy gondoltam ez nem történhet meg. Ha egyszer életemben nem találkoztam ezzel a gyerekkel, akkor mégis hogy lehetséges? Az a tökéletes mandulaforma, benne a sötétbarna szivárványhártyával és azokkal a mélyen fekvő, feketelyukra hasonlító pupillák. Teljesen ugyanolyan volt, mint az álmomban.

 A fiú zavarba jött, arca színe pirosabbá vált, ezért el is fordult, inkább az egyik társára tekintett, aki éppen megszólalt. – Ejj, ejj. Valaki itt milyen naiv! Innen nincs menekvés édesem. - Azonnal beazonosítottam a srácot. Ő volt az, akinek először hallottam a hangját azután, hogy felébredtem kómámból.

- Figyelj, most, hogy felébredtél, lenne hozzád pár kérdésem. – mondta Shownu, akinek végre az arcát is láthattam. Talán mindközül ő rendelkezett a legférfiasabb vonásokkal. Bozontos, feketés hajkoronával ékeskedett, ami egy kicsit őrült külsőt kölcsönzött neki. Hosszúkás feje és orra volt, telt ajkakkal rendelkezett, és ha szabad ilyet mondanom egy rossztevőre, ha nem, igazán helyes összképet kaptam róla.

Bólintottam. Másként nem is cselekedhettem volna, így is úgy is ki lettem volna kérdezve.

Ketten belém karoltak és felsegítettek arra a fadobozra, amin addig ültem, amíg egy hülye ötlettől vezérelve menekülni nem kezdtem.

   Ekkor volt időm gyorsan körbenézni. Egy fóliasátorban voltunk, aminek falait vascölöpök rögzítettek. A sátoron belül mindenféle kacat volt összedobálva, meg pár cserép kék virág állt a sarokban, pont olyanok, mint ami a kordonon futottak végig. Körbe a földön fatákolmányok voltak, ülőalkalmatosságnak szolgálhattak, ugyanis én is egy hasonlón ültem. Mindezek közepén volt egy hely, ahol szemlátomást tüzet gyújthattak többször is. Elszenesedett gallyak és hamu volt azon a ponton a földön. Mindezek felett volt az a lámpa, amely az egész sátrat bevilágította.

- Mi a neved? – kezdte el azonnal Shownu.

Megköszörültem a torkom. Száraznak éreztem és egyben vas ízűnek. Muszáj volt egyet a lábam mellé köpnöm, hogy végre kiürüljön a számból az a sok vér. Alsó ajkamon továbbra se állt el a vérzés, még mindig csordogált a nyílásomba némi vöröslő vércsepp. Zsibbadt az ajkam és folyamatosan duzzadt. Alig bírtam kinyitni, pedig muszáj volt.

- MinHa – válaszoltam az igazat.

- Mi a családneved?

- Shin.

- Shin MinHa. Hm. Véletlenül nem Park Kyung barátnője vagy? – bökött rám mutatóujjával, amivel előtte vaskos ajkain húzogatott.

  Lehajtottam a fejemet. Nem akartam erre a kérdésre válaszolni.

- Az voltam. – feleltem a fél igazságot, bár lényegében magamnak már régóta ezt állítom.

- Értem. Zicoék küldtek ide kémkedni? – folytatta kérdéssorozatát.

- Nem. Magamtól jöttem ide teljesen más okból.

- Mi az az ok?

- Nem mondhatom el. – válaszoltam azonnal. Nem állhatok le magyarázkodni, hogy miért jöttem. Nem akartam előttük feltárni a mama titkát, nem is lettek volna méltók rá.

  Persze Shownunak ez a felelet nem tetszett. Egy festett szőke hajú gyerek felé bólintott. Meg is lepett ez a hajszín, általában egy csavargó nem veti alá magát hajfestésnek.

  A srác elindult felém, leguggolt előttem és közben előrántotta farzsebéből a bicskáját. Vakítóan villogott az erős lámpafényben. Lassan közelíteni kezdte felém, végül az élét nekinyomta a pofacsontomon elterülő bőrfelületnek.

Megremegtem, ahogy a kés belevájt a húsba. Lábaimat és szemeimet szorosan összezártam, körmeimet a fába vájtam és fogaim közül kipréseltem a levegőt, amit egészen addig magamba tartottam. Felszisszentem a fájdalomtól, de szerencsére nem hatolhatott olyan mélyre az eszköz, mert nem folyt az arcomon a vér. A seb csípett, állatira, de tűrtem. Tűrnöm kellett.

- Nos, akkor mi az oka látogatásodnak? – tette fel újra a kérdést.

Felengedtem szemhéjamat, hogy újra a kérdezőm szemébe nézhessek. Ezúttal már sokkal bosszúsabban tekintettem rá.

- Nem mondhatom el, már egyszer elmondtam.

- Jól van, figyelj. Egész este játszhatjuk ezt, egy hamar úgysem engedünk el téged. Minhyuk pedig továbbra is gondoskodik arról, hogy izgalmasabbá tegye a vallatást. – mutatott rá az előttem guggoló fiúra.

- Kegyetlen vagy. – mondtam a szemébe.

- Ez a dolgom. – kacagott fel. Hátborzongatóan gonoszul nevetett.

   Hátat fordított mindnyájunknak és elindult a sátor ajtaja felé, ami nyitva állt előtte. Már ott állt, amikor megszólalt. Jól érthetően csengtek szavai. Végigsöpört az egész sátorban.

- Azt csináltok vele, amit akartok. Később még benézek.