5. fejezet - Váratlan vendég

Shownu szemszöge

   Sietős léptek zaja csapta meg a fülemet. Felém tartott valaki, egyre közeledett. Elhaltak a hangok, érzékeltem, ahogy az a titkos valaki belépett a szférámba. Keze vállamra csusszant, közelebb hajolt a fülemhez és belesuttogta: - Váratlan vendégünk van.

  Bólintottam.

- Mit teszünk? – kérdezte Hyungwon leheletnyi izgalommal a hangjában.

- Hívd ide Jooheont. – utasítottam a fiút.

- Rendben, megkeresem. – tétovázott még egy pillanatig mögöttem, majd elindult küldetésére.

     Szemem egy percre se vesztette el célpontját. Ott álltam összekulcsolt karokkal, a második emeleten, azon a ponton, ahol a falon egy hatalmas lyuk tátongott. Nem teljesen a szélén álltam. Nem szeretem bevallani magamnak sem, de tériszonyos vagyok. Persze nem csak ez az egy oka volt annak, hogy három lépés távolságot tartottam az előttem tátongó mélységtől. Váratlan vendégünk volt az a bizonyos másik indok. Így a még félig besütő naptól távol, az árnyékban álltam, biztosítva magamat a leleplezéstől.

   A Monsta X sosem bukhatott le, nem mutatkozhatott áldozatai előtt.

Büszke voltam a csapatomra. A Monsta X hat éve alapult, én és Jooheon, a jobb kezem alapítottuk. Először kicsiben kezdtük, mint mindenki más. Dealerként működtünk, majd szépen lassan a hatáskörükbe eső vendégeink a tagjainkká váltak. Ma már saját kísérleteket végzünk és ki is fejlesztettünk egy hatásos cuccot, ami eddig jónak ígérkezik.

- Itt vagyok, hívattál. – visszhangzott Jooheon rekedtes hangja. Olyan közel jött hozzám, hogy vállunk összeért. Ő is a lányra tekintett. – Hú, nem mondom, dugható példány a csaj. – szisszent fel.

- Joo. – szúrós tekintettel fordítottam a fejemet felé. – Tudod, hogy nem ez a dolgunk.

- De már ki vagyok éhezve haver. Ezer éve nem erőszakoltunk meg senkit, csak kísérletezgetünk mindenkin… - éreztem a kiakadást a fiún. Arcáról is a csalódottság volt olvasható. - És mikor tévedt a környékre egyáltalán ilyen jó nő? Bár nem látom az arcát a baseball sapka miatt, de biztos vagyok benne már az alakjáról is, hogy ez minimum egy kilences, ha nem tízes. – jött megint Jooheon a besorolásával. Imádta ezt csinálni a nőkkel.

- És mi van azzal a csajjal, akit SeokHong buliján szedtél össze? – érdeklődtem. Furcsálltam, hogy nem említette még, mi volt akkor, pedig a másik kedvence a numeráiról pofázni. Folyamat.

- Áh, lövésem sincs mi történt aznap este. Totál bekészültem a Blue Delight-tól. Ittam is rá kicsit, vagy sokat. Nem tudom tényleg, hogy mi zajlott ott. Volt valami bunyó, vagy valami? Mintha rémlene… - összehúzta szemöldökét és nekiállt az állát dörzsölni ujjaival. A távolba tekintett, de nem tudtam róla egyszerűen elképzelni, hogy komolyan gondolkodna az estén. Jooheon nem volt az a megfontolós alak, inkább előbb cselekedett, minthogy átgondolta volna a dolgokat.

  Nem foglalkoztam a kérdésével, nekem teljesen máson és sokkal fontosabb dolgon járt az agyam. A lányt néztem és töprengtem. Mi is legyen veled te szépség? Ahogy barátom is mondta, egy ilyen alkalmat nem szalaszthatunk el. Ritkán járt errefelé az ilyen teremtés. Ahhoz, hogy hasonló nőt fogjunk, már be kellett volna merészkednünk a városba, ott viszont nyüzsögtek a kékek.

- Készüljetek fel I.M.-el és Kihyunnal. Húzzatok maszkot, a többit ti is tudjátok. Némítsátok el. Tíz perc múlva találkozunk a két tartálynál.

- Jól van haver. – csapott a mellkasomra. – Akkor mit tervezel vele?

- Még meglátjuk. Miután megfogtuk, eldöntjük. Egy darabig úgyis ki lesz ütve a csaj.

A srác bólintott és a kezét nyújtotta. Végigsimítottam tenyerén, majd összeöklöztünk, azt követően megszorítottuk egymás kezét és féloldalasan megöleltük egymást. Ez volt a haveri kézfogásunk.

  Másodpercek alatt eltűnt és egymagam maradtam az emeleten. Nem mozdultam egy tapodtat sem. Ennél jobb helyről nem is figyelhettem volna az eseményt, amire a fiúk készültek. Feszülten vártam a történéseket. Bármennyire is bíztam a saját csapatomban, minden egyes megbízásuk során ideges voltam. Egy rossz lépés bárkitől, egy hiba, és az egész bandát elveszíthetem. Ez nem történhet meg, mert én vagyok felelős az életükért. Én vagyok a vezér, a kis család összetartója. Mert bármennyire is voltunk nincstelenek, mi ott voltunk egymásnak.

   Elkalandozásomat megzavarta a fiúk megjelenése az utcafronton.

Kezdődik a móka.

MinHa szemszöge

  Leültem egy, a domb oldalába beásott, beton kiugróra, amely nagyon közel volt ahhoz a ponthoz, ahol bemerészkedtem, de elég távol a gyárhoz.

Nem tudtam mi tévő legyek, inamba szállt a bátorságom és ennek többnyire az a szempár volt az okozója. Alátámasztotta azt, hogy nem egyedül vagyok itt és ki tudja, milyen emberrel van dolgom. Bár ő ugyanannyira ijedhetett meg, mint én.

  Még jó sokáig ücsörögtem a betonon. Normál esetben nem ültem volna le rá a fehér nadrágomban, de már úgy is mindegy volt neki, az eséstől két jókora barna folt terült el farzsebeimnél.

  - Ahj, MinHa, mégis mikor akarsz bemenni? – kérdeztem magamtól. Tudtam, hogy lassan, de meg kell tennem, még mielőtt teljesen besötétedne. Már nem volt olyan sokáig világos a nyárhoz képest, olyan hét felé már biztosan sötétedett.

Ránéztem a telefonomra, aminek kijelzőjén a digitális óra éppen a háromnegyed hatot ütötte. Telik az idő és én még mindig nem jutottam sokkal közelebb a gyárhoz.

  Behunytam a pilláimat és mélyen beszívtam a langyos levegőt tüdőmbe, amit szépen lassan adagolva kipréseltem belőle. Ezt a gyakorlatot háromszor és egy félszer végeztem el. A negyedik belélegezésnél már nem csak a levegőt szívtam magamba. Egy érdes anyag feszült szorosan az arcomra és valami erős, édeskés szagot éreztem, ami semmiképpen sem mondható kellemesnek.

  Pánikba estem, mozdulni akartam, de egyszerre több kéz is visszatartott. Körbe akartam nézni, de a szememet is letakarták. Majdnem sírva fakadtam, kiabálni akartam, de egy hang se tudott felszökni már a torkomból, egy halk nyikkanás volt az egész. Megbódított a szag, egyre jobban gyengültem. Mi van velem? Mi történik körülöttem?

  Egyikre se kaphattam választ és már a körülöttem zajló hangokból se tudtam ítélkezni, egyre jobban elhalkultak a zajok. Emberi beszédet egyáltalán nem hallottam, csak a lábak dobogását, a cipőtalpak csúszását a porban.

  Érzékeltem, ahogy valaki felemel, a kemény karjai átfonják combomat és a vállaimat. Az érintését sem éreztem már tisztán, azokon a területeken, ahol érintkeztünk, a testem zsibbadt.

Küszködtem, ébren akartam maradni, de nagyon gyenge voltam, teljesen tompa. Érzékszerveimre se tudtam hagyatkozni, a többségét vagy elvesztettem, vagy csak erejét vesztve tudtam használni. Ilyen volt eltompult hallásom is.

  Már csak pár lélegzetvételt tudtam venni, továbbra is a rongyon keresztül, amikor meghallottam valakit, úgy, mintha egy fal mögül jött volna a hangja. Azután szinte azonnal elvesztettem eszméletemet. – Vedd le róla azt a rongyot! Ha tovább szívja, meghal.

  Kényelmetlenül voltam. Épphogy csak ébredeztem. Egyszerűen nem mertem kinyitni a szemeimet, nem is volt még igazán annyi energiám, hogy ezt megtegyem.

  Ilyen gyengének, ilyen tehetetlennek még soha nem éreztem magamat. Félelmetes volt, főleg, mert egy ismeretlen helyen voltam, ismeretlen emberek körében.

Szépen lassan visszanyertem a hallásomat is. Bár ne tette volna…

- Akkor mi legyen vele? – hallottam egy rekedt mutáló férfihangot.

- Légy szíves Shownu, engedd meg… - könyörgött egy mélyebb hangú tag.

- Nem! Jooheon, nem fogjuk megerőszakolni. – jött egy élesebb hang, ami bármennyire is volt parancsoló és tisztelettel teli, megnyugtatott.

- Kísérlet? – kérdezte egy negyedik srác.

- Nem. Nem tudom. Egyelőre megvárjuk, míg felébred. Kikérdezem kicsit. Ha ellenkezik, ígérem, egy kicsit kínozhatjátok, de ne nagyon. – szólalt meg ugyanaz a személy, akit valószínűleg Shownunak hívhatnak. Biztos voltam benne, hogy ő a csapat vezére.

  Egy kéz végigsimított az orcámon. Automatikusan összerezzentem, csak abban reménykedtem, hogy ezt nem vette észre senki. Nem szabad életjelet adnom.

- Megrezzent! – kiáltott fel a fiú, aki megcirógatta az arcomat. Úgy sejtettem ő lehetett az, mert nagyon közelről jött a hang, lehelete megmozgatta elülső hajszálaimat.

  Hallottam, ahogy a többiek is közelebb jöttek. Valami azt sugallta, hogy nagy bajban vagyok.

A szívem hevesen pumpálta a vért, az ereim kitágultak, azt éreztem, hogy kezd visszatérni belém az élet, sőt, egy adrenalin löket indult meg bennem, ami futásra késztetett. El akartam szökni és arra készültem, hogyha leveszik a szememről a kendőt, elszaladok.

   Valaki lazított rajta, s lassan lecsúsztatta.  

Először megvakított a fényáradat, de ennek ellenére is felpattantam és tenni akartam előre egy lépést, de előre estem. Mivel kezeim hátra voltak kötve, így egyenest a mellkasomra dőltem, az államat bevertem. A számba gyülemlett a vér, a mellkasomba pedig éles fájdalom nyílalt.

  Ezek szerint mégsem voltam teljesen éber. A lábaim még mindig zsibbadtak, ezért nem érzékeltem azt, hogy a lábaim össze vannak kötve, csak a csuklómon feszülő kötelet tapintottam. A lábamat összekötő kötél okozta a végzetem.

 A srácok nevetése csapta meg a fülemet. Gúnyosan viháncoltak balfaszságomon és ez igazán rosszul esett. Elillant minden félelmem, a düh vette át lelkemben a hatalmat. Fel akartam állni, hogy beolvassak nekik, de a fájdalom nem engedte. A hátamra gördültem, hogy végre szembe találjam magamat az elrablóimmal.

  Heten voltak, mindegyikük egyértelműen koreai, csakúgy, mint én. Egyiküket se láttam még, pedig ha minden igaz, már találkozhattam velük buliban, elvégre is ugyanoda jártak ők is, ahova Kyungék.

Körbe tekintettem, végül az utolsó tagon állapodott meg látószervem. Ő volt az! Ő volt a szempár tulajdonosa. Ott tespedt felettem, a jobb oldalamon. Innen lentről magas srácnak tűnt. Csillogó szemeiben szánalmat véltem felfedezni.

  Elakadt a lélegzetem a láttán. Teljesen megbabonázott a tekintete, pontosan ugyanolyan volt, mint az álmomban is. De mégis hogy lehetséges ez? Titkon nagyon megrémisztett a saját látomásom. Úgy gondoltam ez nem történhet meg. Ha egyszer életemben nem találkoztam ezzel a gyerekkel, akkor mégis hogy lehetséges? Az a tökéletes mandulaforma, benne a sötétbarna szivárványhártyával és azokkal a mélyen fekvő, feketelyukra hasonlító pupillák. Teljesen ugyanolyan volt, mint az álmomban.

 A fiú zavarba jött, arca színe pirosabbá vált, ezért el is fordult, inkább az egyik társára tekintett, aki éppen megszólalt. – Ejj, ejj. Valaki itt milyen naiv! Innen nincs menekvés édesem. - Azonnal beazonosítottam a srácot. Ő volt az, akinek először hallottam a hangját azután, hogy felébredtem kómámból.

- Figyelj, most, hogy felébredtél, lenne hozzád pár kérdésem. – mondta Shownu, akinek végre az arcát is láthattam. Talán mindközül ő rendelkezett a legférfiasabb vonásokkal. Bozontos, feketés hajkoronával ékeskedett, ami egy kicsit őrült külsőt kölcsönzött neki. Hosszúkás feje és orra volt, telt ajkakkal rendelkezett, és ha szabad ilyet mondanom egy rossztevőre, ha nem, igazán helyes összképet kaptam róla.

Bólintottam. Másként nem is cselekedhettem volna, így is úgy is ki lettem volna kérdezve.

Ketten belém karoltak és felsegítettek arra a fadobozra, amin addig ültem, amíg egy hülye ötlettől vezérelve menekülni nem kezdtem.

   Ekkor volt időm gyorsan körbenézni. Egy fóliasátorban voltunk, aminek falait vascölöpök rögzítettek. A sátoron belül mindenféle kacat volt összedobálva, meg pár cserép kék virág állt a sarokban, pont olyanok, mint ami a kordonon futottak végig. Körbe a földön fatákolmányok voltak, ülőalkalmatosságnak szolgálhattak, ugyanis én is egy hasonlón ültem. Mindezek közepén volt egy hely, ahol szemlátomást tüzet gyújthattak többször is. Elszenesedett gallyak és hamu volt azon a ponton a földön. Mindezek felett volt az a lámpa, amely az egész sátrat bevilágította.

- Mi a neved? – kezdte el azonnal Shownu.

Megköszörültem a torkom. Száraznak éreztem és egyben vas ízűnek. Muszáj volt egyet a lábam mellé köpnöm, hogy végre kiürüljön a számból az a sok vér. Alsó ajkamon továbbra se állt el a vérzés, még mindig csordogált a nyílásomba némi vöröslő vércsepp. Zsibbadt az ajkam és folyamatosan duzzadt. Alig bírtam kinyitni, pedig muszáj volt.

- MinHa – válaszoltam az igazat.

- Mi a családneved?

- Shin.

- Shin MinHa. Hm. Véletlenül nem Park Kyung barátnője vagy? – bökött rám mutatóujjával, amivel előtte vaskos ajkain húzogatott.

  Lehajtottam a fejemet. Nem akartam erre a kérdésre válaszolni.

- Az voltam. – feleltem a fél igazságot, bár lényegében magamnak már régóta ezt állítom.

- Értem. Zicoék küldtek ide kémkedni? – folytatta kérdéssorozatát.

- Nem. Magamtól jöttem ide teljesen más okból.

- Mi az az ok?

- Nem mondhatom el. – válaszoltam azonnal. Nem állhatok le magyarázkodni, hogy miért jöttem. Nem akartam előttük feltárni a mama titkát, nem is lettek volna méltók rá.

  Persze Shownunak ez a felelet nem tetszett. Egy festett szőke hajú gyerek felé bólintott. Meg is lepett ez a hajszín, általában egy csavargó nem veti alá magát hajfestésnek.

  A srác elindult felém, leguggolt előttem és közben előrántotta farzsebéből a bicskáját. Vakítóan villogott az erős lámpafényben. Lassan közelíteni kezdte felém, végül az élét nekinyomta a pofacsontomon elterülő bőrfelületnek.

Megremegtem, ahogy a kés belevájt a húsba. Lábaimat és szemeimet szorosan összezártam, körmeimet a fába vájtam és fogaim közül kipréseltem a levegőt, amit egészen addig magamba tartottam. Felszisszentem a fájdalomtól, de szerencsére nem hatolhatott olyan mélyre az eszköz, mert nem folyt az arcomon a vér. A seb csípett, állatira, de tűrtem. Tűrnöm kellett.

- Nos, akkor mi az oka látogatásodnak? – tette fel újra a kérdést.

Felengedtem szemhéjamat, hogy újra a kérdezőm szemébe nézhessek. Ezúttal már sokkal bosszúsabban tekintettem rá.

- Nem mondhatom el, már egyszer elmondtam.

- Jól van, figyelj. Egész este játszhatjuk ezt, egy hamar úgysem engedünk el téged. Minhyuk pedig továbbra is gondoskodik arról, hogy izgalmasabbá tegye a vallatást. – mutatott rá az előttem guggoló fiúra.

- Kegyetlen vagy. – mondtam a szemébe.

- Ez a dolgom. – kacagott fel. Hátborzongatóan gonoszul nevetett.

   Hátat fordított mindnyájunknak és elindult a sátor ajtaja felé, ami nyitva állt előtte. Már ott állt, amikor megszólalt. Jól érthetően csengtek szavai. Végigsöpört az egész sátorban.

- Azt csináltok vele, amit akartok. Később még benézek.