7. fejezet - Vonzalom

  Elindultam Hyungwonnal a hátam mögött a bejárat felé, de már a lépcsőknél éreztem, hogy valami nagyon nincs renden odabent. A szívem kalimpált, néha lórúgásnyit vert a mellkasomra és valami folytán érezni kezdtem, ahogy az ereimben lüktet a vér. Egy pillanatra megtántorodtam, de úgy tettem, mintha csak meg szerettem volna állni egy időre, hogy kikeressem kulcscsomómat a zsebemből. Valószínűleg ügyesen színleltem rosszullétem, mert Hyungwon nem kapott felém, a környéket fürkészte helyette. Mintha egy leheletnyi félelmet láttam volna arcára írva, de ezt teljesen megértettem. Én sem voltam nyugodt.

  Megkapaszkodtam a kilincsbe, de kezem már nem engedte, hogy a zárba helyezzem a lakáskulcsot. Hiába próbáltam beletalálni, annyira remegett, hogy folyamat mellé lőttem.

  Hirtelen levert a víz is, a homlokom gyöngyözni kezdett, pedig az őszi este egy szál pulóverben nem volt kellemesen meleg, mondhatni dermesztő volt a hideg. A motoron is a szembeszél lefagyasztotta ujjaimat, kézfejemet kiszárította.

- Minden rendben? – kérdezte Hyungwon, láthatóan feltűnt neki a bajom. 

Nem igazán tudtam válaszolni. Szemeim előtt megjelentek a kis gomolygó csillagok, sejtettem, hogy ez nem jelent semmi jót. Nem sokáig láthattam a csillagokat, foltosan, de szinte minden azonnal elsötétedett. Nem tudtam már kiegyenesedni, lábaim képtelenek voltak tartani a testsúlyomat, egyre lejjebb és lejjebb süllyedtem, míg végül minden erő elhagyott, a lábtörlőre rogytam. 

  Agyam lassan beindult, de még nagyon tompa volt. Elsőnek azt éreztem, hogy valami puhán feküdtem és testem meleg takaróba volt bugyolálva. Meg akartam mozdítani karomat, de a végelgyengülés jelei mutatkoztak rajta, képtelen voltam egy kicsit is arrébb tenni. Nem értettem ez miért volt. Még azt is nehéznek tartottam, hogy felnyissam szemhéjamat, olyan volt, mintha ólomot fecskendeztek volna pilláim tövébe.

  Minél éberebb lettem, annál erősebben teljesedett ki fejfájásom. A fejhasogatás olyan kínokat okozott, hogy azt már nem bírtam hang nélkül hagyni, felhümmögtem. Elemeltem testemet a matractól, de egy langyos, puha tenyér megérintette homlokomat és gyengéden visszanyomta fejemet a párnára.

- Ne hamarkodd el. – suttogta nagyon lágyan. Hangja olyan kellemesen hatott rám, hogy gerincem mellett édes bizsergés szaladt végig.

- Mm, mi történt? – Résnyire kinyitottam szemeimet. A szobában csak egy kis fényforrás volt, ami egy csillag formájú bedughatós éjjeli lámpából jött.

- A szervezeted nem jól dolgozta fel a Blue Delight-ot, amit egyáltalán nem csodálok. Összeestél az ajtóban, ezért gyorsan kinyitottam az ajtót, bevittelek a szobádba. Találomra, de egyből megtaláltam. Ezután a konyhába mentem és elkészítettem az ellenszert.

- Van ellenszere? – lepett meg.

- Nem mondhatom ellenszernek, de hatásos. Valószínűleg nem emlékszel, de amikor megitattam veled a sós, citromos meleg vizet, amit mellékesen megjegyzek, nem volt túl egyszerű, de végül hátrafolyattam neked, akkor felébredtél. Ezek után kivittelek a mosdóba és meghánytattalak. Bocsánat, lehet kicsit megsértettem a torkodat. Rám is kiabáltál, hogy túl mélyre nyomtam, de legalább a szervezeted kiürült. Utána a WC-re dőltél és elaludtál a deszkán, ezért újra behoztalak ide.

  Nagyon szégyelltem magam. Kétszer is megmentette az életem, és ezek után én úgy hálálom meg, hogy egy kész tortúrát kelljen átélnie. Csak az szólt mentségemre, hogy nem igazán tehettem mindezekről.

- Miért hatott így rám az a szer? – Ha minden igaz, akkor a fiúk rendszeresen használják, akkor rajtuk miért nem úgy hat, mint nálam? Nem találtam rá a magyarázatot.

- Valószínűleg mert keveset ettél előtte és igazából mindenkinél máshogy hat. Vércsoport, testalkat, nem, életkor, nagyon sok mindentől függ. A tested nem igazán akarta befogadni.

- Hú, úgy hallom jó sokat kísérleteztetek vele. – feltételeztem.

- Úgy valahogy. – húzta a száját. Meglepett a reakciója, rá is akartam kérdezni, hogy mi ez az egész, de nem akartam tovább nyaggatni. Nem találtam illendőnek ennyit kérdezgetni erről a témáról. Amúgy sem füllett a foga a témára, nem véletlenül húzta oldalra vaskos ajkait. Azok a párnák… kellően íveltek és olyan párnásak, hogy legszívesebben beleülnék, ha olyan apró lehetnék.

  Ahogy őt figyeltem, egyre több erő tért vissza izmaimba, mintha a konnektorba dugtak volna, persze nem volt olyan megrázó élmény.

- Nem vagy már álmos? – kérdezte.

- Nem. Inkább éhes. – helyeztem korgó gyomromra tenyeremet. – Hány óra?

- Lassan éjfél. – felelte, miután ránézett karórájára. Kis, fekete karóra volt, majdnem olyan, mintha egy kölyökre méretezték volna. Lencséje meg volt repedve egy helyen, így én az ágyból már nem láttam a számlapját, sem a mutatókat.

- Basszus, akkor már bezárt a közeli kisbolt. – mérgelődtem. – Nincs itthon egyáltalán semmi étel. – magyaráztam neki, miközben egy kis pír jelent meg arccsontomon, elárulva érzéseimet. Igen, nagyon is megalázónak találtam ezt a kijelentést, mert trehány nőnek ábrázoltam ezzel magam, aki még arra se képes, hogy bevásároljon. – Egy kis instant ramennel tudok szolgálni, de én már napok óta azt eszem, úgyhogy én már nem igazán kívánom.

- Pedig az most lehet, jót tenne a gyomrodnak.

Megráztam a fejemet. – Rágondolok és hányingerem lesz. – mondtam megborzongva.

- Hát, biztosan akad még más is. – próbált szépíteni a dolgokon, de én tudtam a csúf igazságot.

- A helyzet az, hogy legtöbbször a munkahelyemen eszek, vendégeket nem szoktam fogadni, úgyhogy nem vagyok felkészült az ilyen helyzetekre, sajnálom. – mentettem a menthetőt.

- Mit dolgozol?

- Semmi komoly, pincérnő vagyok egy olaszos étteremben, a belvárosban. És holnap is be kell mennem. – csaptam a homlokomra. Hogy is felejthettem el… - Már aludnom kéne. Holnap korán kezdek. – estem kétségbe, de bármennyire is bűntudatom volt azért, mert még nem nyúztam az ágy matracát, nem tudtam volna már visszaaludni. Alig aludhattam 2 órát, ez nem lesz elég ahhoz, hogy lenyomjak egy teljes műszakot.

- Kérj szabadnapot. Így nem mehetsz be! Pár órája, hogy bedrogoztak, majdnem megerőszakoltak, esélytelen, hogy ezek után még betedd a lábad a munkahelyedre! – Teljesen igaza volt Hyungwonnak, de utáltam a szabadnapokat, és nem azért, mert munkamániás lennék, de az ilyen napokon is mindig az lebegett a szemem előtt, hogy meg kell keresnem a pénzt a számlákra meg minden másra. Bűntudatot keltett, ha nem lehettem a kis köténykémben, kezemben a noteszemmel és a tollammal.

   Ugyanakkor szerettem pihenni, mivel nagyon nem volt mit tennem. Esetleg Kyungékkal lógtam, de az utóbbi időben már hozzá se volt igazán kedvem, ezért a hétvégéket és a szabikat az ágyikómban, esetleg a tévé előtt heverve, a díványon töltöttem.

  A plázába nem nagyon járkáltam, én nem voltam az a tipikus csaj, egyező nemű barátnőkkel. Mindig is a fiú társaságot kerestem, és ők befogadóbbak is voltak velem szemben a lányokhoz képest. Persze néha, de tényleg nagyon néha éreztem a hiányát egy női hallgatóságnak, aki végighallgatná a bajaimat. Ekkor hívtam a mamát... Akit most már nem kereshetek.

  Pedig köztünk egy különleges kapocs volt, egy olyan, amilyet senki más meg nem érthetett. Egy és ugyanazon véleményen voltunk nagyjából minden témát illetően és ez rendkívül ritka ennyire távoli generációk között. Anya mindig úgy jellemezte ezt a kapcsolatot, hogy az öreg lelkek. Sokszor mondogatta kiskoromban, hogy bennem egy idős lélek lakozik, mert mindent olyan nyugodtan kezeltem, nem hisztiztem és mindig elvoltam magamba is.

  De ami elmúlt, elmúlt. Újra magány telepedett rám, pedig nem voltam egyedül. 

- Valami baj van? – kérdezte Hyungwon arcomat fürkészve. 

- Hm? – kizökkentett gondolataimból. – Ja, nem, nincs. Vagyis... Ígérj meg nekem valamit.

- Csupa fül vagyok. – eresztette mosolyra ajkait, egy kicsit kivillantva fogsorát is. Elképesztően szép mosolya volt, az a tipikus görbe, amit a nők csak úgy jellemeznének a „bugyiszaggató”. 

- Holnap kiveszem a szabadnapomat, de akkor ígérd meg, hogy holnap még velem maradsz egy darabig. – Én magam sem tudtam, hogy miért akarom ennyire magamnál tartani őt, de olyan megnyugtató volt a jelensége, hogy úgy éreztem muszáj. Emellett azt sem akartam, hogy visszamenjen a gyárba. 

Újra kivillantak a fogak, de igyekezte elrejteni azokat, ahogyan lehajtotta a fejét. 

- Rendben, maradhatok, de nem akarok visszaélni a vendégszereteteddel. 

- Te? – bukott ki belőlem. Fel kellett nevetnem. – Ugyan már Hyungwon, ez a legkevesebb, amit megtehetek azok után, hogy kétszer is megmentettél. Sőt, még meg se tudtam rendesen hálálni. Nézd, még kajával se tudok neked szolgálni. Nagyon gázul érzem magam miatta, ne haragudj tényleg. 

Most rajta állt a sor, hogy felkacagjon. – Nincs szükségem semmire, tényleg. És szerintem minden ember ugyanezt tette volna a helyembe, igazán semmiség az egész. Jó, nyilván a többiek a csapatból nem lettek volna ennyire készségesek, de az más történet. – egy pillanatra megállt. Izzadt tenyerét megtörölte a térdeinél, fekete, szakadt farmerjébe. Láttam, hogy valamit nagyon készül mondani, de azon filózik, hogy kimondja, vagy sem. Megköszörülte a torkát, és feltette: - Esetleg mégis lenne egy kérésem. Használhatnám a fürdőt? – kérdezte szerényen, tarkóját vakarva.

- Attól függ mire szeretnéd használni. Hullát nem rejthetsz el a zuhanyzómban. – ugrattam, persze utólag én is rájöttem, hogy nem voltam valami vicces, ezért a kínos csendet inkább megszakítottam. – De most komolyan, persze, nyugodtan használd. 

- Ah, köszönöm. – megkönnyebbült. – Tudod, a gyárban nem igazán van meleg víz. Vagy egyáltalán víz. Van ott egy alagsori szoba egy matraccal meg minden. Ott alszik Shownu. Ott van egy fürdő is, de már ezer éve nem folyik onnan víz, úgyhogy hordóba gyűjtjük össze az esővizet.

  Lelkem mélyén megsajnáltam őt, talán még a többieket is, de nem mutathattam ki érzéseimet, mert tudtam, hogy azzal megszégyeníteném. Az ilyen típusú emberek nem szeretik, ha sajnálnák őket és én ezt tiszteletben tartottam.

- Rendben, akkor kimegyek, keresek neked egy törülközőt. Ha gondolod, addig kimehetsz a fürdőbe, majd beadom a törcsit. A fürdőt rögtön a szobámmal szemben találhatod. – igazítottam helybe a fiút.

  Kikeltem az ágyból és kimentem a nappaliba, hogy a szekrénysorból kikeressek neki egy törülközőt. 

Még mindig elég gyengének éreztem magamat, de már kezdett visszatérni belém az élet. 

Leguggoltam és kikerestem neki egy puha, kék-fehér csíkos darabot. Hallottam, ahogy ő is kikecmergett a szobám ajtaján és benyitott a fürdőbe. 

Utána kiáltottam. – Bocsánat, de nincs itthon férfi tusfürdő, helyette találsz vaníliásat, ha az megfelel. – Majdnem kicsúszott a számon, hogy Kyung nem nagyon aludt itt még, ezért nem tartok magamnál férfi tusfürdőt, de még időben megálltam, hogy kimondjam. 

- Az tökéletes lesz. – visszhangzott a hangja a fürdőből. 

Az ajtó elé álltam és bekopogtam hozzá, majd átnyújtottam egy kis résen a törülközőt, melyet készségesen el is fogadott.

  Míg ő magára eresztette a vizet, én útnak eredtem a konyhámba, hogy keressek valami kaját, hátha... Még ha tudtam is, hogy a lehetetlent hánytorgatom.

  Minden szekrényt feltúrtam, utoljára hagyva azt, ahol a rameneket tartottam. Nem kis meglepetésemre, de az utolsó fiókban kincsre leltem. Bár nem volt sok, de találtam két bontatlan csokis croissant, aminek a következő hónapig tartott a lejárati szavatossága, és egy csomag sós popcornt, amit azonnal a mikróba helyeztem. 

Nagyon csábított, hogy megbontsam az egyik croissant, de nem akartam türelmetlennek tűnni, meg akartam várni vele Hyungwon-t.

  A popcorn is már majdnem kihűlt, mire a fürdőszoba ajtaja kattant egyet és kitárult. Szemem azonnal oda szegeződött.

  A törülközőt dereka köré csavarta, ami a térdéig leért. Csont vékony volt, még a bordái is kilátszódtak, majdnem átbökték fehér, vékony bőrét. Kulcscsontján elidőzött tekintetem. Ahogy nedves, piszkos barna haját felborzolta ujjaival, rendkívülien szép, ívelt kulcscsontja megmozdult. Elaléltam a látványtól. Nem tudtam mi vonz annyira benne, de minden egyes mozdulata kellemes, meleg érzéssel töltött el. Nem is nagyon akartam bevallani magamnak azt, hogy vonzódom hozzá, még ezt is korainak találtam.

- Hmm, ez pattogatott kukorica? – kérdezte. Kizökkentett, de továbbra se tudtam levenni róla a tekintetem. 

- Ja igen, találtam. Meg ezt is. – mutattam fel a croissanokat.

- Nagyon jó. – gyorsan elindult felém és kivette a kezemből az ételt, amit gyorsan felbontott. 

Én is megbontottam sajátomat, de mire egyet haraptam belőle, Hyungwon befalta a sajátját.

- Ezt hova dobjam? – mutatta fel az üres crossiant zacskót.

  Válaszolni már nem tudtam, a nyugalmat felkavarta egy kopogás a bejárati ajtó felől. Mindketten összerezzentünk.

  Lepattantam a pultról és óvatos, halk léptekkel elindultam a nyílászáró felé, de Hyungwon megállított mozdulatomban. Csuklómnál fogva állított meg. 

- Ne nyiss ajtót. – suttogta. 

- De meg kell néznem ki az. – engem is nyugatalanított a váratlan vendég, de úgy éreztem ki kell nyitnom az ajtót.

  A kulcsot elforgattam a zárban és résnyire kitártam az ajtót, hogy kilessek rajta, de az ismeretlen ennyit sem engedett nekem, megmarkolta az ajtót és kitárta teljesen helyettem.

Felkiáltottam döbbenetemben. 

- Kyung!

   A fiú rám se tekintett, kikerekedett szemeiben megfeszültek a pupillák, Hyungwon-ra szegeződtek.

Ezután a szúrós tekintetek kimérten rám vándoroltak. 

- Eljátszod a mártírt, hogy elraboltak, és ezek után még meg is baszatod magadat egy ilyen alakkal? - minden méreg kirobbant belőle, üvöltött. – Te undorító, kis kurva. – lökött félre olyan erővel, hogy a padlóra estem. Megindult Hyungwon felé.

Úristen, most mi lesz?