11. fejezet - Bűnbánat

  Meleg levegő cirógatta tarkómat, ami teljesen szokatlan érzést váltott ki belőlem. Minden csontom megremegett, tapintható volt a félelem a levegőben. Tudtam, hogy mögöttem állnak, de nem voltam képes szaladni, egyszerűen megbénított a rettegés. 

  Ajkamra tapadt egy izzadt tenyér, szorosan egy kemény mellkashoz nyomott, képtelen voltam bármilyen hangot kiadni erőtlen nyögéseken kívül. Halvány reményt se láttam már arra, hogy Hyungwon legyen az, arra pedig még kevesebbet, hogy megmentsen fogvatartómtól. 

  Nem láttam a srác arcát, tippem se volt, hogy ki lehet az, csak a fehér alkarjára nyertem rálátást, melyen megfeszültek az izmok, minden erejével azon volt, hogy lefogjon. Alkarján végigfutó erei látványosan kidudorodtak, a vékony bőrén átütött kékes árnyalata. Első lélegzetvételem során; melyet orromon keresztül hajtottam végre; még azt is megállapítottam, hogy egy dohányos emberrel van dolgom. Ujjaiból áradt az erős bagó szag, még a gyomrom is felfordult tőle. 

  Hátrafelé haladtunk. Erős rántásokkal szinte húzott magával, én minél inkább próbáltam ellene dolgozni, a lábaimat elengedtem, és elhagytam teljes testem, hogy minden súlyomat ő cipelje.   Ezzel is lassítottam legalább a menetet. 

  Kétségbeesetten kalimpáltam kezeimmel, karmoltam alkarját, ami mit sem ért csutkára rágott körmeimmel, és hangos nyögéseket hallattam, persze mindhiába. Sokkal, de sokkal erősebb volt nálam ellenfelem, és ez nem csak annak tudható be, hogy más neműek vagyunk, de ő biztosan többet tett azért, hogy izmokat szerezzen, nem úgy, mint én. Életemben többször bántam már meg azt, hogy puhány vagyok, de most, hogy ennyire lefegyverzettnek és védtelennek éreztem magam, felesküdtem arra, hogyha ezt túlélem, nekiállok az edzésnek, nincs mese. 

- Na, ne ellenkezz már ennyire édes, úgysem menekülhetsz. – suttogta a fogva tartóm.

  Gusztustalan, perverz hangja felismerést keltett bennem. Ez Jooheon! 

  Egyszeriben mindent bevetve próbáltam szabadulni. Haraptam, már lábaimmal is rugdalóztam és kezeimmel próbáltam lefejteni Jooheon mancsát magamról. Ez volt az én végzetes találkozásom. Az, hogy a lehető legrosszabb emberbe futottam bele, egyenlő volt azzal, hogy ezt az estét csak nagyon jó esetben úszom meg ép bőrrel. Bár a szerencsém eddig teljesen elhagyott, így már nem bízhattam abban. 

  Megállt. Én is ugyanezt tettem. Kimerülten, idegesen vártam, hogy mi következik. Az egyik kar elengedett, de a másik, mely számra szorult, még inkább mellkasára szorított, annyira, hogy belesajdult a fejem. Valamit babrált, csak a hangokból ítéltem meg, semmit nem láttam az egészből, minden a hátam mögött zajlott. 

  Szívem zakatolt, a fejembe éreztem lüktetését, éreztem, ahogy a melegség átjárja azt, teljesen bepirosította arcomat. 

  Egyszer csak lejjebb csúsztatta kezét, újra levegőt vehettem a számon, újra magamba szívhattam a dohos, hideg fuvallatot, amely bejárta a gyárat, de nem sokáig élvezhettem. Egy kemény, ismert anyag újra hatalma alá kerítette légjárataimat, az édeskés illat megcsapta szaglószervemet, bejárta testemet. 

  Könnyek szöktek a szemembe, tudtam, hogy most újra elvesztem az eszméletemet, nem lesz lehetőségem megvédeni magamat és ez az ember azt tesz velem, amit akar. Hiába igyekeztem még most ellenkezni, a szer egyre jobban kábított, minden egyes mozdulatom egyre gyengült, agyam tompábban dolgozott. Lassan elérkeztem arra a szintre, amikor pilláim le-le csukódtak, bármennyire is próbáltam nyitogatni a szemem, egyszerűen nem engedelmeskedett nekem. Még utoljára lenéztem a karra, mely tele volt karmolásnyomokkal, és akkor végleg elsötétült minden. 

  Agyam nagyon tompán, de újra működésbe lendült. A hirtelen sötétség, mely emlékezetemet fedte, lassan kitisztult, eszembe jutott, hogy hol vagyok, mi történt velem. Abban biztos lehettem, hogy még élek, mégis pánikba estem. Nem éreztem igazán fájdalmat, inkább az alsó felemen érzékeltem egy folyamatos, furcsa csattanást a bőrömön. Olyan volt, mintha a lábaimat nem fedte volna anyag, libabőrös lettem az egyre hűvösebb szellőtől. 

  Hátam egy egyeletlen matracon mozgolódott, egy-két helyen a rugó karcolta a bőrömet. 

Felmerült bennem egy eshetőség, hogy miért történik ez velem, de igyekeztem elhessegetni ezt a gondolatot. Ennek ellenére egyre erősödött bennem a gyanú. 

  Legérzékenyebb részemnél azonban nem stimmelt valami. Hüvelyem fájt és lüktetett és egy tömör dolog folyamatosan dörzsölte nedves falamat. Beigazolódni látszott félelmem, sírásra késztetett a tudat, hogy Jooheon bevégeztette rajtam hőn állított vágyát. Erősen lökte belém merev hímtagját, minden egyes döfésével kárt okozva bennem. Combjaimba markolt, azzal segített rá erőteljes lökéseire, ami elviselhetetlen fájdalmat okozott nemi szervemnek és vérig alázta becsületemet. 

- Jó reggelt, te mocskos kurva. Milyen érzés így ébredni, he? Hát nem csodálatos? – lihegte egy-egy lökés közepette. Élvezte azt, hogy kárt tehet bennem, élvezte, ahogy lát sírni, ahogy védtelen testem ott hever előtte, mint egy kiterített hús. Nem voltam más számára, csak egy lyuk, amit jól megtömhet. 

  Bármennyire volt kínos, megalázó, és nem akartam, hogy ezt bárki is lássa, nem volt más mentsváram, csak az, ha most segítségért kiáltok. Minden bátorságomat össze kellett gyűjtenem hozzá, mert tisztában voltam azzal, hogyha nem hallja meg senki azonnal, Jooheon tesz róla, hogy soha senki ne hallja többet a hangomat. Lenyeltem a felgyülemlett gombócot a torkomból és akkor kiszakadt belőlem a segélykiáltás. – SEGÍTSÉG! HYUNGWON! – hangszálaim majd elszakadtak az ordítás során, de legbelül éreztem, hogy ez kell mindahhoz, hogy ezt a hatalmas gyárat átjárja a kiáltásom. Bár büszke voltam magamra, hogy mindezt meg tudtam tenni, az elkövetkezendő percekben minden a feje tetejére állt. Jooheon arcáról leolvadt a mosoly, rádöbbent a hibájára, amit vétett. A számat nem fogta be. Kiszállt belőlem és elfogott a rettegés, mert elképzelésem se volt, hogy most mit tesz velem. Begombolta nadrágját, felrángatta a sliccét és feltápászkodott lábam közéből. Megindult felém, majd pár lépés után megállt jobb oldalamon és belemeresztette sötét, villogó szemeit az enyémbe. 

- Enyje, enyje. Hát ennyire nem tetszett? – kérdezte, miközben rosszallóan ciccegett párat, s ingatta fejét. Leguggolt mellém, majd ujjai átfonták nyakam. Másik keze ismételten betakarta ajkamat és az orromat. Egyre erősebben szorította gigámat, féltem, hogy eltöri. Lassan minden levegő kiszorult a tüdőmből, csak nagyon kis mennyiségű levegőt voltam képes beszívni az ujjai közti résen. Nyelőcsövem összeszűkült, már nem nagyon tudott leáramlani az éltető lég a tüdőmbe. Lehunytam pilláimat és vártam a halált. Nem láttam más kiutat. 

  Már fuldokoltam, úgy éreztem, hogy itt a vég, amikor valaki elhangoztatta a nevem. Újra megcsillant bennem a remény. 

  Hyungwon hangját véltem felfedezni benne. Pár másodperc alatt ott termett és egy kemény ütéssel behúzott egyet Jooheonnak, aki azonnal eleresztette a nyakamat és elvesztette az egyensúlyát, a porba ült. Hyungwon felém nyújtotta a karját, hogy felsegítsen. Bár lábra tudtam állni, nagyon bizonytalan voltam és a hüvelyembe iszonyatos fájdalom nyílalt, amitől majdnem összerogytam. Ismételten Hyungwon karjaiba találtam magam. Teljesen kínos volt az egész, nem akartam, hogy így fogjon, mert a bugyim még mindig a térdemig le volt tolva, a szoknyám pedig felgyűrődött, majdnem rálátást adva neki rózsámra. Megigazítottam kicsit, de többet nem tudtam tenni, el kellett viselnem a helyzetet, más megoldás egyébként sem létezett. A lábaim használhatatlanok voltak. 

- Kocsival jöttem. – jelentettem ki. 

  Nem válaszolt semmit, csak futott velem, amennyire tudott. Rátekintettem arcára és bűntudatot keltett bennem látványa. Mérges volt és azt is tudtam, hogy miért az. Nem Jooheon miatt, hanem miattam, amiért megszegtem az ígéretét. Tudtam, hogy feleslegesen védekeznék, egyszerűen igaza volt. Nem szabadott volna soha többet visszajönnöm ide. 

  Gondolataimba merülve, őt figyelve fel sem tűnt, hogy már a kocsi közelében járunk. Kinyitottam a járműt és behelyezett Hyungwon az anyósülésre, míg ő bedobta magát a volán mögé. Átnyújtottam neki a kulcsot, az sem érdekelt, ha nincs jogosítványa, csak vigyen el innen. Átvette, behelyezte a gyújtóba és elindultunk vele. Ugyanazon az útvonalon indult el, amerre múltkor vitt motorral. 

  Félve rálestem, de mimikája továbbra se változott, ugyanazzal a dühös arckifejezéssel találtam szembe magamat, mint amikor a karjai közt voltam. A bűntudat és a szégyen kavalkádja kiváltotta belőlem a hisztit, minden megalázottságot és fájdalmat kiadtam könnyeim útján. Eláztattam a munkás pólómat, amelyen ott éktelenkedtek már amúgy is a szégyen foltjai. Por, vér, és könnyek foltozták. 

- Megmondtam, hogy ne gyere vissza! Nem voltam elég világos? – torkolt le Hyungwon. Teljesen jogosnak éreztem kiakadását, mégis megszeppentem indulatosságától. 

- Ne haragudj, kérlek! – sírtam hisztérikusan. – Én látni akartalak! 

- Megmondtam, hogy majd kereslek. – erősen belefékezett a kocsiba. Majdnem lefejeltem a műszerfalat. 

  Az elkövetkezendő tíz percben nem beszéltünk egymással. Tapintható volt továbbra is a feszültség az autó légterében, ezért próbáltam minél jobban kifordulni a világ felé, és kibámultam az ablakon. 

 Leparkolt a ház előtt és leállította a motort. A kezembe nyomta a kulcsot. 

- Na, szállj ki, menj be én pedig visszamegyek egyedül. Megértetted? – kérdezte szigorúan. 

A közvilágítás fénye ráesett arcára. Ekkor láttam csak, hogy az sebes és véraláfutásos. Szája sarkán éktelenkedett egy seb és szeme alatt helyezkedett el a lila folt. Hát ez volt az, amit miattam kapott... Bűneim sora egyre csak halmozódtak, tudattam magammal, hogy én csak ártok Hyungwonnak. Szörnyű embernek éreztem magam miatta. 

- MinHa? 

- Igen, megértettem. – hajtottam le a fejem. – De miért nem jöttél? Vártalak, csak rád vártam és egy pillanatra elvesztettem a fejem, és, ne haragudj... – tört fel újabb könnyáradat. Kezeimbe temettem arcomat, hogy ne lássa.

- MinHa, azért nem jöttem, mert éjt nappallá téve gondolkodtam és folyton csak arra lyukadtam ki, hogy ez nem lesz jó. Hidd el! Én csak a bajt hoznám rád, nem barátkozhatunk, érted? Két külön világ vagyunk! Engem bajba sodor az, ha kiteszem a lábam a gyárból, téged meg az, ha velem látnak. Főleg Kyung... Békülj ki vele és felejts el! – utolsó mondata mélyen hatott rám.     Abbahagytam a sírást és kiegyenesedtem.

- Nem fogok vele kibékülni, nem akarok, nem szeretem. Csak magyarázd meg, hogy miért lennél rám rossz hatással! Mondd el az igazságot! – üvöltöttem rá rekedt hangon.

- Hát jól van... – szuszogott. Lehunyta szemét, mintha erőt gyűjtene mondanivalójához, majd belekezdett. Figyelmesen nyugtattam szemem lényén. – Évekkel ezelőtt műveltem egy orbitális nagy hülyeséget. Be voltam baszva, mint a szemét, elvettem apa kocsiját és útnak indultam pár haverommal. Alig, hogy rákanyarodtam a főútra, kisodortam az árokba, neki egy fának egy másik kocsit. Egy család ült benne. Mi kisebb sérülésekkel megúsztuk, de ők... – vett egy mély lélegzetet és folytatta. – A bíróságon kiszabtak rám 4 év fegyházat, de tudtam, hogy ez nagyon kevés. Először fel akartak menteni, de végül ezt mégsem engedte a bíró. Affluenza miatt volt ez az egész. Tudod mi az, nem? – megráztam a fejem. – Amikor azt állítják, hogy annyira el vagy kényeztetve és annyira sok a pénzetek, hogy nem vonhatnak felelősségre. A szüleimet vádolták azzal, hogy nem jól neveltek. Egyszer sem kerestek, míg a büntetésemet töltöttem, így nem is volt merszem felkeresni őket azután, hogy kiszabadultam. Így felkerestem Shownuékat, akiket régebbről ismertem és így csatlakoztam vissza a bandába, amihez régen is tartoztam. A mai napig nem hevertem ki a vérben heverő testek látványát. Nem vagyok az a jófiú, akinek gondolsz MinHa. Igen, megmentettelek, de ne várd el, hogy több is legyek a megmentődnél. És most szállj ki. – kinyitotta a saját térfelén lévő ajtót és kimászott a kocsiból. Behajtotta azt, s elindult a járdán. Úgy éreztem meg kell állítanom. Kipattantam a kocsiból és utána rohantam. Nekifutottam hátának és átöleltem.
  Derekánál fogva szorosan magamhoz préseltem testét. Nem tudtam miért teszem, de csak az járt a fejembe, hogy meg kell tennem. 

- Nem engedlek el. – mondtam ki első gondolatomat. Ujjai ráfonódtak alkaromra és simogatni kezdték, majd hirtelen gyengédségét átváltotta durvaságra. Letaszította karomat derekáról. 

- De el kell. Most megyek. És ah... Tudom, hogy hiába mondom, de kérlek, soha többet ne keress meg, soha ne járj a gyár környékén. Felejtsd el a gyárat, azt, ami odabent történt és legfőképp engem. Sajnálom, amit Jooheon tett, el fogom mondani Shownunak. Bár nem hiszem, hogy bármit is kapni fog érte. És most ha nem haragszol, hazamegyek. 

  Nem tudtam, hogy mi tévő legyek. Megsemmisültem teljesen. Végre megnyílt előttem, és akkor hozzám vágja, hogy soha többet ne találkozzunk. Pedig én nem vádoltam őt, bár ez gondolom nem érdekelte. Egyenletes léptekkel távolodott tőlem, néha, két utcai lámpa közötti sötétségben eltűnt, majd a fényben újra láthatóvá vált alakja, mely egyre kisebb lett. 

  Nem vártam meg, míg teljesen eltűnik. Besiettem a házba, rávetettem elnyűtt testem a kanapéra és belekezdtem órákon át tartó zokogásomba. Már magam se tudtam, honnan jön belőlem ennyi nedv, de képtelen voltam abbahagyni, annyira fájt a szívem. Végül teljes kimerülésemben elaludtam. Végre.